Hol rontottuk el? – Barcsay Jenő születésének 125. évfordulójára

Barcsay Jenő (1900–1988) festő, grafikus, tanár Erdélyben született elszegényedett nemesi, sőt fejedelmi családba. Öt testvérét korán elvesztette, apja öngyilkos lett. Ő maga sosem alapított családot, szerelmeiről, ha voltak ilyenek, nem tudni. Élete java részét a 103 évet megélt édesanyjával és két lánytestvérével élte le, évszaktól függően Szentendrén vagy a Kodály köröndön. Iskola, díj, alapítvány és múzeum viseli a nevét, és rá is díjeső hullt. Már 1928-ban kitüntették Olaszországban, a Kossuth-díjat kétszer megkapta, 2000-ben Magyar Örökség díjas lett. 

Amikor 1919-ben megérkezett Budapestre, hogy tanuljon a Képzőművészeti Főiskolán, egész vagyona néhány ruhadarab volt és egy darabka kenyér. A szegénységet később tudatosan választotta, mint a munka előfeltételét. Pályája első felében nem volt hajlandó csak azért festeni, hogy bevételhez jusson. Másfél évtizeden át számtant, könyvelést, géptant tanított külvárosi tanoncgyerekeknek, hogy a megélhetésre és a festékre való meglegyen. Idős emberként aztán kifakadt, amikor látta a fiatalok gazdag állami juttatásait. 

A kommunista rendszerváltás után eltiltották a kiállítástól. Szerencséjére ekkor már művészeti anatómiát tanított a főiskolán, és ennek köszönhetően megbízást kapott, hogy készítsen könyvet a tananyaghoz. Ami világsiker lett. Nyolc nyelvre fordították le, és minden kontinensen használták a művészetoktatásban, anyagi helyzete pedig rendeződött.

A 20. század elején a festészet két nagy ágra bomlott. Az egyik a filozófiai, politikai, ideológiai gondolatot akarta közvetíteni. A másik költőibb ennél, és maga a festészet érdekli. A fény és árnyék, a dimenziók, a vonalak, a színek, illetve ezek hatása a gondolkodásra és az érzelmekre. Előbbinek Marcel Duchamp, utóbbinak Picasso volt a fő alakja, Barcsay pedig az utóbbi körbe tartozott.

Hamvas Béla másképp osztályoz. Szerinte festészetünkben „igazságkereső” és „ízlés” irány létezett, 

Barcsay maga mondja, hogy nem volt túl művelt ember, s amíg el nem jutott Párizsba és Olaszországba, alig tudott valamit a modern festészetről. Cezanne-tól egyetlen képet ismert, azt is csak fekete-fehér másolatban. Tényleg misztikum, hogy valaki csak úgy ráérez a korszellemre, s megtalálja benne a maga útját.

Hamvas hívja fel arra is a figyelmet, hogy a hétköznapi ember tudata mára végletesen leszakadt és eltávolodott korának lényegétől. Mivel hiányzik a jelenkortudata, nem érti, hogy mi a korszerű. De a művészeknek, személy szerint Barcsaynak is szemrehányást tesz. Azt állítja, hogy nálunk mind az irodalomban, mind a festészetben egyedül állnak, mert „a fiúk nem ismerik fel apjukat”, sem a „magyar hagyományt”, a „reális történeti talajt”. Azaz nemcsak a befogadóval, de a befogadandóval is vannak problémák. Bármelyik okot is vesszük a kettő közül, a következmény törvényszerű. A művész elszigetelt és magányos, még akkor is, ha Barcsay a Képzőművészeti Főiskolán ezer hallgatónak volt a mestere, és a múzeuma a hét hat napján nyitva áll.

A magányos embert általában bogarasnak mondjuk. 

Hűséges volt és elvszerű, de nem úgy, mint az amerikai minimalisták, akik narancssárga négyzetet festettek egy életen át, hogy bizonyítsák rendíthetetlenségüket.

Ellenkezőleg, ő festészeti problémákat kutatott, és kísérletezett. Szerencsésnek tartotta magát, hogy egész életében ugyanazzal foglalkozhatott, s fiatalkori önmagán sosem kellett átlépnie. Céltudatosságára jellemző, hogy főiskolásként volt mersze átkéredzkedni Vaszary Jánostól Rudnay Gyulához, mondván, hogy ettől a mestertől többet tanulhat. Vaszary persze évekig nem fogadta a köszönését. Keménységét pedig az jelzi, hogy nem volt rest odacsapni az iskolában, ha meg kellett állítania a fékevesztett tanoncokat. Egyébként gyalog járt be közéjük Szentendréről Pestre, ha nem volt pénze, és tíz kilométereket kutyagolt tízkilós felszereléssel, hogy Szentendre körül hozzájusson a festői látványhoz.

Szentendrén azért telepedett le, mert megfogta a környező táj, a dombok a szülőföldjére emlékeztették. Egyszer barátja, Egry József a Balatonhoz hívta, hogy éljen nála, dolgozzék ott is. Egy napot sem bírt ki, csendben hazaszökött a kedves dombjaihoz. Nem érezte zsigerileg a balatoni táj anyagait és tömegeit, a vizet és fényeit, márpedig a természeti hatás nélkül elképzelhetetlennek tartotta a munkát. 

Ha a műveiben másodlagos is volt a téma a látvány mögött, azért élénk társadalmi életet élt. 1929-ben lett a Szentendrei Festők Társaságának a tagja, 1942-ben a Szinyei Merse Pál Társaságnak, az Európai Iskolának pedig 1946-ban, egészen annak a betiltásáig, 1948-ig. Ez utóbbi különösen jelzi, hogy hányféle emberrel értett szót és vállalt közösséget, ha festészetről volt szó. Bálint Endrével, Vajda Júliával, Kassákkal és a többiekkel. Mindezek ellenére semmi sem állt távolabb tőle, mint a hangos politika. Talán féltette is magát tőle, hogy végleg ellehetetlenítik a pályán. Gyanakvó és bizalmatlan volt, s magas falakat emelt maga köré. Ne csak a kommunistákra gondoljunk itt. A Nyugat már a húszas évek közepén úgy írt róla, hogy ugyan ragyogó tehetség, de „fakónak”, „fanyar barnának”, „fonnyadt csendnek” írta le a művészetét. 

Barcsay elmagányosodása, ismeretlensége társadalmi okokra is visszavezethető. A giccs és a tömegkultúra eleve elszívja a levegőt a művészet elől. Hamvas szerint ráadásul Magyarországon mindig is az irodalom és a zene volt a kor, a nép és a stílus letéteményese, 

Barcsayt már csak azért is nehéz megértenünk, mert az impresszionista hatásoktól indulva az expresszionizmus át eljutott a konstruktivizmusig. A kiállítás nézője összezavarodhat. Szeretjük az elvhűséget, a művészektől meg is követeljük, és gyanús, ha valaki mindenhez ért, vagy mindenbe belecsap. Csakhogy Barcsaynál e váltások inkább olyanok, mint ahogy a borász dolgozik. Lecseréli a vöröset fehérre, a szárazat édesre vagy aszúra, de a munkájának célja és lényege nem változik.

S van itt még egy pszichológiai mozzanat is. Martyn Ferenc, a barát és kolléga mondta egy kiállításának a megnyitóján 1971-ben: 

„Valaki, nem is egy, tanulmányt írt Barcsay rajzairól, nem a rajzoló »művészről« – szerencsére –, hanem a Barcsay húzta vonalról, az övéről, a vonal indításáról, vonal-idő útjáról, a vonalhúzás mibenlétéről, a vonal befejezéséről.” 

A rohanó ember aligha értheti már Barcsay vonalait. Nem látja a festő hatvan dolgos évét a vonallal, mert nem tudja, hogyan kell vonalat húzni. Ötven évvel ezelőtt talán még maga is fúrt-faragott, kézimunkázott vagy kézzel írt, s kirándulni járt, ahol kézbe vett egy-egy lehullott falevelet, ágat. Mára azonban alig van más, mint a monitor és a telefon. 

Ugyanaznap jött a két hír a héten. Az egyik szerint meglelték Barcsay egy eddig ismeretlen munkáját, amelyet a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem Asszonyok című mozaikjához készített előtanulmányként. A másik szerint külföldi csillagászok a világegyetem legnagyobb struktúráját találták meg, neve Quipu. Előbbi mű alig 21 négyzetméteres, és csak hatvan éve várta a felfedezőit. Utóbbi 200 kvadrillió naptömeget tartalmaz, és évmilliárdok óta ott van az égen, különös, hogy eddig hogy nem szúrta ki a szemüket.

Nyitókép: Egy éven keresztül programok és események hosszú sorával idézik fel Barcsay Jenő életét és munkásságát Szentendrétől a Magyar Képzőművészeti Egyetemen át Nagyenyedig.
(Barcsay Múzeum/Facebook)