Élete utolsó éveiben eljutott az igazság küszöbéig, de egy puskatus megakadályozta, hogy belépjen – 80 éve született Szerb Antal

Szerb Antalt a gimnáziumban csúnya öregembernek képzeltem, mint ahogy általában mindenki ilyennek gondolja mind a kötelező, mind az ajánlott olvasmányok tisztelt szerzőit. Még most is meglepődöm, ha meglátom a jóképű, intelligens férfi fotóját, akinek alig negyvenhárom év adatott. Ha Amerikában születik, tán híres színésszé vált volna csavaros film noirokban a kor szépséges színésznőinek oldalán.

A zsidóként napvilágot látó, majd gyermekként édesapjával együtt katolizáló Szerb Antal kereszt­apja a keresztényszocializmus ikonikus alakja, Prohászka Ottokár volt. Tanára pedig a szintén katolikus Sík Sándor, maga is író, költő, Radnóti Miklós megkeresztelője, a valaha élt egyik legnagyobb magyar pedagógus. Sík szervezte meg Magyarországon a cserkészséget. Nem csoda, hogy Szerb az ifjúságát lelkes kis harcosként élte, s hogy pályája egyszerre indult a Nyugatban és annak máig elhallgatott ellenlábasában, a Napkeletben.

Különösen, ha hozzávesszük, hogy egyik szórakozása az utazás volt, amikor az ember könyvtár és íróasztal nélkül tölti az időt. Bejárta Európát, hosszabb ideig tanult és élt is nyugaton, így volt alapja összehasonlítani az ottani és az itteni fényárt. Amikor már nem kapott útlevelet izraelita gyökerei miatt, különös dolgot eszelt ki a maga szórakoztatására.

A játék felemásra sikerült – ezért írta aztán, hogy irigyli a turistákat, akiket tényleg meglep az ide épített sok csoda.

A kedvence a Lánchíd volt, azt tartotta a legjellegzetesebb építményünknek. Annyira szerette, hogy leszállt a villamosról megnézni, ha arra járt. A híd történetéről több érdekességet is feljegyzett. Szerinte már Sándor Móric is megpróbálta megépíttetni, tárgyalt is angol szakemberekkel, de a tényleges megvalósuláshoz még sok-sok év és egy Széchenyi kellett. Tudni kell azonban, hogy 1820-ban Sándor Móric ördöglovas még csak tizenöt éves volt, 1850-ben már Döblingben várta Széchenyi érkezését, Szerb története tehát itt sántít. Az viszont igaz, hogy a híd alapkövének letételénél József nádor, Széchenyi és a két Clark mellett Sina György is ott bábáskodott a díszes angol vakolókanállal. A bankár méltatlanul elfeledett alakja történelmünknek. A Grassalkovich-kastélytól a Nemzeti Zenedéig sok reformkori fejlesztéshez volt köze neki és a családjának, és számos mai déli kerületünkben földtulajdonos volt. Szerb nem vette észre, hogy a híd cáfolata annak a magyarságképnek, amit éppen ő festett. Britek építették nekünk és velünk, kisebb társa, a Temzén átívelő Marlow híd pedig most is áll Angliában.

Szerb a Budapesti kalauz – Marslakók számára című, 1935-ös írásában is foglalkozott a híddal. Felemlegeti a kötetben az empire stílust, „amely egy nagy magyar lendület emlékét őrzi, egy lendületét, amely azóta a semmibe enyészett”, és József nádort, megjegyezve, hogy konok munkakedvét Habsburg őseitől kapta. Kedves Marslakó! Jelentem, az empire-t most is szeretjük (Trianon kastély nélkül), akárcsak a Trianon utáni építőmunkát Klebelsberg politikájával, amit nem nevezünk semminek. Azt kétségbe vonni pedig, hogy József nádor szíve magyar volt, döblingi sakkpartinak tűnik. Egyik angyali történelmi alakunk egyébként I. Pál cár lánya, Alekszandra Pavlovna a Holstein–Romanov-házból. A nagyhercegnő tizenhét évesen hunyt el Budán, amikor első gyermekét szülte a nádornak. Rövidke életében a cárleány a magyar kultúra szerelmese lett, talán neki köszönhetjük a piros-fehér-zöld lobogót. Illett volna őt is meg­említeni, ha már stílusról és budai látképről van szó. De a konokság sem egészen úgy volt. Rabláncra fűzött magyarok tudnának mesélni erről, s Isztambul és Bécs palotái, amelyeket magyar adókból emeltek évszázadokon át.

Szerb Antal egy érdekes hagyományt is említ budapesti kötetében.

Párokba álltak, mentek körbe, és időnként párt cseréltek. „Mire sötét lesz, minden Tristan megtalálja Izoldáját, hogy finoman fejezzem ki magam. Hogy azután mi történik, még nem sikerült kiderítenem.” Azért sejtése csak lehetett. 

Amikor a kalauzt írta, még nem létezett Nagy-­Budapest. Az csak 1950-ben jött létre, ám fél évszázados terv volt. Különös, hogy Újpestet mégis belevette az írásba, a gyáraival és a nem szép kezű munkáslányaival együtt, akiknek lelkét nem tudja „szellemes szavakkal szétbombázni”.

A magyar karakterológiát a bezártságban látta – és ebben tévedett. Mert hol van innen a jeruzsálemi királyságtól kölcsönzött, a hatalommegosztás eszményén alapuló Aranybulla, amelyet aztán a lengyeleknek közvetítettünk? Hol van a franciáktól másolt középkori balladakincsünk, amely tovaáramlott a németség felé? A szlávoknak átadott, juhászkodással kapcsolatos megannyi szavunk és az ízes felvidéki sajt, amely ma lengyel és szlovák, s az Európai Unió védettségét élvezi?

Szerb Antal tragédiája az, hogy élete utolsó éveiben eljutott az igazság küszöbéig, de egy puskatus megakadályozta, hogy belépjen oda. A miénk pedig, hogy már láthatjuk, a kultúra tényleg véget ért a francia forradalommal, és a századforduló valóban a Nyugat gyönyörű ősze volt, ahogy a legvégén ő is írta.

Nyitókép: Mandiner-archív