Megpróbált úgy járni-kelni Budapesten, mintha először járna itt, először látná az utcáinkat, a tereinket, a házainkat.
A játék felemásra sikerült – ezért írta aztán, hogy irigyli a turistákat, akiket tényleg meglep az ide épített sok csoda.
A kedvence a Lánchíd volt, azt tartotta a legjellegzetesebb építményünknek. Annyira szerette, hogy leszállt a villamosról megnézni, ha arra járt. A híd történetéről több érdekességet is feljegyzett. Szerinte már Sándor Móric is megpróbálta megépíttetni, tárgyalt is angol szakemberekkel, de a tényleges megvalósuláshoz még sok-sok év és egy Széchenyi kellett. Tudni kell azonban, hogy 1820-ban Sándor Móric ördöglovas még csak tizenöt éves volt, 1850-ben már Döblingben várta Széchenyi érkezését, Szerb története tehát itt sántít. Az viszont igaz, hogy a híd alapkövének letételénél József nádor, Széchenyi és a két Clark mellett Sina György is ott bábáskodott a díszes angol vakolókanállal. A bankár méltatlanul elfeledett alakja történelmünknek. A Grassalkovich-kastélytól a Nemzeti Zenedéig sok reformkori fejlesztéshez volt köze neki és a családjának, és számos mai déli kerületünkben földtulajdonos volt. Szerb nem vette észre, hogy a híd cáfolata annak a magyarságképnek, amit éppen ő festett. Britek építették nekünk és velünk, kisebb társa, a Temzén átívelő Marlow híd pedig most is áll Angliában.
Ugyanúgy kötnek ezek minket a Nyugathoz, mint őket mihozzánk, akárcsak skóciai Szent Margit, Szent István unokája.
Szerb a Budapesti kalauz – Marslakók számára című, 1935-ös írásában is foglalkozott a híddal. Felemlegeti a kötetben az empire stílust, „amely egy nagy magyar lendület emlékét őrzi, egy lendületét, amely azóta a semmibe enyészett”, és József nádort, megjegyezve, hogy konok munkakedvét Habsburg őseitől kapta. Kedves Marslakó! Jelentem, az empire-t most is szeretjük (Trianon kastély nélkül), akárcsak a Trianon utáni építőmunkát Klebelsberg politikájával, amit nem nevezünk semminek. Azt kétségbe vonni pedig, hogy József nádor szíve magyar volt, döblingi sakkpartinak tűnik. Egyik angyali történelmi alakunk egyébként I. Pál cár lánya, Alekszandra Pavlovna a Holstein–Romanov-házból. A nagyhercegnő tizenhét évesen hunyt el Budán, amikor első gyermekét szülte a nádornak. Rövidke életében a cárleány a magyar kultúra szerelmese lett, talán neki köszönhetjük a piros-fehér-zöld lobogót. Illett volna őt is megemlíteni, ha már stílusról és budai látképről van szó. De a konokság sem egészen úgy volt. Rabláncra fűzött magyarok tudnának mesélni erről, s Isztambul és Bécs palotái, amelyeket magyar adókból emeltek évszázadokon át.