Látomásos író a láthatáron – Böszörményi Márton prózája

Jelen van a kortárs magyar irodalomban egy hullám, amelynek a képviselőit azért nem ismeri a nagyközönség, mert a mélyben úsznak, nem az áramlatok felszínén: egyik „irodalmi műhelyhez” sem tartoznak, a radar alatt maradnak. Ezek az írók öntudatlanul is a magyar irodalom társadalmiaskodó, szociologizáló, historizáló hagyományai ellen mennek, és lélegző, olvasmányos, mélyre ható, kicsit sem rózsás irodalmat ígérnek. Sem a közösségi oldalak algoritmusai, sem az ismerősök, rokonok, politikai szerepvállalók nem lebegtetik őket az állóvíz tetején, ami nem csoda: alapállásukkal a művészet átpolitizáltsága ellen is tüntetnek. Úgy hiszem, hamarosan eljön az ő idejük.

Közös jellemzőjük, hogy eredetiek, értelmezhető történetet bonyolítanak, és nyomot hagynak az olvasóban. Hibáznak, botlanak, de nincs bennük hamisság. Nem kívánnak senkinek megfelelni. Nem sztorijaik vannak, hanem vízióik. Írnak, nem fogalmaznak. Irodalmat szülnek, nem szöveget. Ennek a hullámnak bizonyos tagjait összeköti a szakma: Böszörményi Mártont, Hegyi Edét, Makó Ágnest és Kecöli K. Gergőt – e sorok íróját – együtt is emlegetik. Reke Balázst, K. Varga Bencét és a többieket más szempontból köthetjük hozzájuk.

A sorozatot Böszörményi Mártonnal kezdjük, aki 1989-ben született Dunaújvárosban, jelenleg Budapesten él feleségével és kisfiával. Két könyve jelent meg eddig: a Meixner Józsefné apoteózisa és az Infected monstrum.

Böszörményi borzongató, thrilleres hátterekkel operál, hétköznapokban rejtőző – pszichés vagy éppen lételméleti – szakadékokat tár fel, olykor kicsit reflektál, olykor kicsit bonyolít, könyvei történetet őriznek látomások kibomlása közben. Mert az írónak nem csupán ötletei, hanem használható látomásai vannak, ami ritka kincs a magyar irodalomban; olyan ritka, hogy ha akarnám, sem tudnám megnevezni azt, aki hasonló gördülékenységgel gyúrja össze a látomások adományát a keretezés ötleteivel. Magyarországon ennek a stílusnak, ennek a művészi világlátásnak nem igazán akad hasonló minőségű képviselője. Külföldi előképek akadnak – többen említik H. P. Lovecraftet –, ahogy popkulturális kapcsolatok is, de ami eredeti és erős, azt ne hasonlítgassuk!

Böszörményi horrorisztikus elemeket vonultat föl, meghökkentő, olykor döbbenetes fordulatok sokkolják az olvasóit – azért döbbenetesek, mert az író szinte súrlódásmentesen a mindennapjainkba illeszti őket –, de ezek a véres-fekete-holdszűrte álmok, amik valóságba mennek át, nem öncélúak. Attól működik ez a próza, hogy minden szárnycsapkodás ellenére a földön marad. Az apoteózis – vagy az apokalipszis –itt és most történik meg. Talán a szomszédban, talán az utcán vagy egy parkban. Vagy bennünk.

„Legalább két tucat ember gyülekezett a pad körül, amelyen Meixner Józsefné állt fekete kosztümben. Kezét kitárta, fejét az égnek emelte. Macskák ültek a lábánál és a pad előtt. Az embereket figyelték, akik Meixner Józsefnére szegezték a tekintetüket. […] Aztán Meixner Józsefné leengedte a kezét, fejét lehajtotta. Beszélni kezdett. Miközben beszélt, a park másik végében felemelkedett egy csatornafedő. Koszos ballonkabátba bújt alak mászott elő a föld alól, fején széles karimájú fekete kalap” – áll a Meixner Józsefné apoteózisában. A fel­oldást, a katarzist nem az útmutatás, hanem a művészet adja. Böszörményi hatáskeltő tehetségét megtolják az alap­ötletek: a saját pszichózisában hullámzó Meixner Józsefnét ugyanúgy történetek veszik körül, mint az Infected monstrum főszereplőjét, aki megnevezhetetlen szörnyűség nyomába ered egy még titokzatosabb városban: itt mobilon terjed a vírus, ahol a saját gyermeked is veszélyt jelent rád, és a mélyben gomolygó monstrum áttöri olykor az események horizontját.

Böszörményi Mártonban egy leendő nagy író körvonalait látom, akinek még tisztulnia kell, hogy remekműveket hozzon létre. Minden más adva van.

Nyitókép: Mandiner-archív