A republikánus trónörökös
A fiatal J. D. Vance-nek nem nyugdíjas állásként kell tekintenie az alelnöki tisztségre Donald Trump mellett – fontos lépcsőfok lehet neki, ha később is jól jön ki a lépés.
Borzongató hátterekkel operál, és hétköznapokban rejtőző – pszichés vagy éppen lételméleti – szakadékokat tár fel.
Jelen van a kortárs magyar irodalomban egy hullám, amelynek a képviselőit azért nem ismeri a nagyközönség, mert a mélyben úsznak, nem az áramlatok felszínén: egyik „irodalmi műhelyhez” sem tartoznak, a radar alatt maradnak. Ezek az írók öntudatlanul is a magyar irodalom társadalmiaskodó, szociologizáló, historizáló hagyományai ellen mennek, és lélegző, olvasmányos, mélyre ható, kicsit sem rózsás irodalmat ígérnek. Sem a közösségi oldalak algoritmusai, sem az ismerősök, rokonok, politikai szerepvállalók nem lebegtetik őket az állóvíz tetején, ami nem csoda: alapállásukkal a művészet átpolitizáltsága ellen is tüntetnek. Úgy hiszem, hamarosan eljön az ő idejük.
Közös jellemzőjük, hogy eredetiek, értelmezhető történetet bonyolítanak, és nyomot hagynak az olvasóban. Hibáznak, botlanak, de nincs bennük hamisság. Nem kívánnak senkinek megfelelni. Nem sztorijaik vannak, hanem vízióik. Írnak, nem fogalmaznak. Irodalmat szülnek, nem szöveget. Ennek a hullámnak bizonyos tagjait összeköti a szakma: Böszörményi Mártont, Hegyi Edét, Makó Ágnest és Kecöli K. Gergőt – e sorok íróját – együtt is emlegetik. Reke Balázst, K. Varga Bencét és a többieket más szempontból köthetjük hozzájuk.