Ki vagy te, Szent Miklós?

Nyitókép: Ying Tang / NurPhoto / NurPhoto via AFP

Krupincza Mariann és Nagy Gábor írása

December 6-án ünnepeljük Szent Miklós püspök liturgikus emléknapját. A mitikus alak az egyik legismertebb és legnépszerűbb szent, a hit védelmezője, a szegények gyámolítója. Miklós továbbá a megrágalmazottak, az utazók, a hajósok, a halászok, a kereskedők, a zarándokok és a férjhez menni vágyó lányok patrónusa is egyben.

A feljegyzések szerint Krisztus után 245-ben született a kis-ázsiai Anatóliában, Patara városában, gazdag szülők gyermekeként. Korán árvaságra jutott, és kolostorba költözött, ahol nagybátyjának, Patara érsekének felügyelete alatt nevelkedett. Megszeretve a kolostori életet, a papi hivatást választotta.

Ezután Anatólia fővárosában, Myrában telepedett le, és nem volt még harmincéves, amikor a város püspökévé választották. 

Több mint 50 éves szolgálata alatt vagyonát a gyerekek és a szegények, a bajba jutottak megsegítésére fordította. Egyszerű emberként élt a nép között, miközben tanított és szeretetet hirdetett.

A Legenda aurea lejegyzett egyik történt így szól: „Volt egy nemes ember, aki szükségre jutván, három szűz leányát utcalánynak adni kényszerült, hogy szégyentelen üzletük jövedelméből élelemhez jussanak. A szentnek tudomására jutott a dolog, és elborzadt a gyalázatos bűn miatt. Egy csomó aranyat rejtett egy kendőbe, és az éj leple alatt, az ablakon keresztül, titokban bedobta a házba, majd ugyanolyan titokban távozott. Reggel fölserkenvén az ember megtalálta az aranyat, és Istennek hálát adva, kiházasította elsőszülött leányát.” A történet szerint ugyanez történt a másik két leánnyal is. Amikor pedig az apa megleste az adakozót, hogy megköszönje neki az ajándékot, Miklós azt mondta, hogy egyedül Istennek tartozik köszönettel.

A hagyomány úgy tartja, a püspök 342-ben december 6-án halt meg, Myrában. Oroszországban különleges tisztelet övezi: az ország fő patrónusa. De nagy becsben tartják a görögök és a szerbek is.

A görögkatolikus egyház számára is különösen jelentős Szent Miklós püspök személye: minden görögkatolikus templom ikonosztázán ott találhatjuk Csodatévő Szent Miklóst – olvasható a Híradó.hu összeállításában.

Julbukk, Joulupukki, krampuszok és társaik

Régi hagyomány volt Európa-szerte, hogy a téli évszakban megjelentek olyan mesealakok és ijesztő lények, akik egyrészt szerencsét és ajándékot hoztak, másrészt megbüntették a csintalan gyerekeket. 

 A német folklór szerint a gyerekek az év ezen időszakában csizmát tettek a kémény mellé, melybe szalmát és répát dugtak, így etették meg Odin lovát, a mitikus lény hálából pedig ajándékokat adott.

A sógoroknál november végétől pedig krampuszok riogatják a jámbor turistákat az alpesi tájakon. A Mikulás rémisztő kísérői nélkül nincs advent a szomszédos Ausztriában. Ennek az ördögformájú figurának még a neve is az ausztriai németből ered. 

 A gyerekeket ijesztgető alak legjellemzőbb tulajdonsága, hogy csörgeti a láncát, virgáccsal fenyegeti a gyerekeket, a rendetleneket pedig megbünteti.

A feljegyzések úgy tartják, hogy a hegyi falvakban december elején tartott krampuszfelvonulások a gonosz lelkeket igyekeznek elűzni. 

Egy ilyen masírozást láthat az alábbi videóban is:

A skandináv néphiedelem szerint ugyanakkor a téli napforduló központi alakja, Julbukk, egy kecskebak vitt ajándékot a gyerekeknek. Az északi mágikus lény konszolidáltabb változata a lappföldi Joulupukki, akinek figurája mára eggyé vált a Télapó alakjával.

De érdemes még megemlíteni az angolszász kultúrkört, mely részben a germán, részben a keresztény hagyományokra épített. 

Angliában külön nem ünnepeltek, ajándékoztak december 6-án, így az mondhatni királyi indíttatásra összefonódott karácsonnyal.

Végül pedig tegyünk egy kis keleti kitérőt, Oroszországba, ahol Gyed Maróz figurája inkább köthető a szovjet antiklerikalizmushoz, mint az orosz néphagyományokhoz. 

Láncos Miklósból idővel Télapó lett

Magyarországon talán még mindig zavar van egyeseknél, hogy pontosan ki is rejt válogatott finomságokat és kisebb-nagyobb ajándékokat a gondosan kipucolt cipőkbe. Egészen a XIX. század végéig a „láncos Miklós” népszokást játszották el a közösségekben.

Ez a hagyomány Szent Miklós püspök és a gyerekek szoros kapcsolatát igyekezett megjeleníteni.

December hatodika előestéjén a szereplők betértek azokba a házakba, ahol gyermekek voltak: vizsgáztatták, megimádkoztatták, majd tudásuk és viselkedésük szerint megjutalmazták vagy virgáccsal megfenyítették őket. 

A népszokás később a játék és a tréfálkozás irányába indult el. A gyerekek fenyítését inkább az álarcos, kormos képű és szarvat viselő krampuszokra bízták. A játékokban a kis ördögök nem csak ijesztgették a gyerekeket, de el is akarták őket ragadni, ezért Miklós püspök megszégyenítette és láncra verte a krampuszokat.

A XX. században, legfőképp a szocialista-érában a Mikulás-ünnep keresztény értelmezését tiltották, Szent Miklós püspök helyett a köznyelvben a inkább a Télapót használták a Mikulásra. A rendszerváltást követően pedig az angolszász befolyás egyre inkább beszivárgott az országba, amelyet versek, filmek és popslágerek terjesztettek el még inkább a köztudatban.

Azonban szerencsére látni próbálkozásokat arra, hogy a jószívű püspök alakja kerüljön a középpontba ezen a decemberi napon, és itt-ott már a boltok polcain is fel-feltűnik egy-egy püspökbotos és püspökgyűrűs csokoládéfigura, de tény, hogy ezen a területen még jócskán van, mit tennünk!