Soha nem ment férjhez. Bár volt egy komoly udvarlója, nem egyezett a jövőképük. Róza világot akart látni. Még nem tudta, hogyan, hiszen abban az időben háromévenként lehetett a vasfüggönyön túlra utazni, akkor is szűkre szabott valutakerettel, de úgy érezte, legalább azt a lehetőséget ki kell használni. Egy munkahelyi utazáson egyszer el is jutott Bécsbe, a Mariahilfer Straßén járkált szédülten üzletről üzletre, és szabályosan sokkot kapott egy élelmiszerboltban: csak kétszázötven kilométer a távolság az otthonától, de egy teljesen más világ mutatkozott meg a kínálatból. Olyan zöldségeket látott, amilyeneket nem is ismert.
A rendszerváltozás idején, amikor aztán megnyíltak a határok, Róza idős szüleit ápolta. Manyi néni és Béla bácsi sokáig betegeskedett, néhány év különbséggel hunytak el, s addigra lányuk is már hatvan felé járt. A szülők gondozásával járó fizikai igénybevétel az ő egészségét is megroppantotta, kellett jó néhány év, mire orvosról orvosra járva végre megfelelő kezeléshez, gyógytornához jutott. Három hetet Hévízen is eltöltött, a híres gyógyfürdőkórházban, ahol különösen jól érezte magát. Ott megismerkedett a Dunántúlon élő Keresztes Gáborral, a nála néhány évvel idősebb férfival, aki idegenvezetőként dolgozott az utóbbi harminc évben, és elbűvölte Rózát a más országokban szerzett élményeivel. A hévízi kúra után is tartották a kapcsolatot, mindketten regisztráltak a Facebookra, megtanultak csetelni, és hosszas eszmecseréket folytattak a legkülönbözőbb témákban. Kiművelték egymást különböző applikációkat illetően, nemcsak játékokat töltöttek le a telefonjukra, hanem nyelvet kezdtek tanulni, és tudtak banki ügyeket intézni. Szerettek utazós képeket, videókat nézegetni, Róza úgy érezte, valamelyest kárpótolja őt a technika az elmaradt világjárás terén.
Karácsony közeledtével aztán arra jutottak, hogy mivel mindketten egyedülállók, ünnepeljenek együtt Rózánál Budapesten. Most, hosszú idő után az idős hölgy úgy érezte, Gábor kedvéért újra van értelme valami különleges fogást készíteni. Végigvette magában azokat az országokat, amelyekről a férfi mesélt neki, bekapcsolta a számítógépét, és keresgélni kezdett az interneten. Angliában jellegzetes a pulyka áfonyaszósszal, de az nem igazán hozta lázba. Eszébe jutott a franciák nevezetes bûche de Noëlje, azaz karácsonyi fatörzstortája, de nem volt kedve a piskóta feltekergetésével bíbelődni. Mi lenne, ha panettone lenne a desszert, az olaszok gazdag gyümölcsös kalácsa? Az igazi kovásszal készül, ami neki nincs. Svédországban a gravlax, azaz a pácolt lazac az egyik legjellegzetesebb étel, de ő nem rajong a halért, ezért ezt a gondolatot nem erőltette. Inkább a csirkét szereti, ha már húst kell választani, és erről eszébe is jutottak a japánok, akiknél az lett karácsonyi tradíció, hogy az egyik amerikai gyorsétteremlánc menüjét rendelik meg, legalábbis az az egyszázaléknyi keresztény, aki a szigetországban él. Na de azért az mégiscsak nonszensz lenne, nem…? A desszertjük viszont egy tejszínhabos-epres piskótatorta, azt meg is tudná sütni, de hát hol kap ilyenkor epret? Ha meg kapna is, milyen eper lehet az?
December 24-én estére aztán megérkezett Gábor. Róza pazar vacsorát tálalt:
leveles tésztában sütött camembert sajt volt a főfogás, áfonyalekvárral.
Miközben a férfi lenyűgözve falatozgatott, Róza lelkendezve mesélte, mennyire egyszerű az elkészítése: csak kitekeri az ember a leveles tésztát, olyat, ami a hűtőpultban kapható, vág egy akkora négyzetet belőle, amekkorával a sajt befedhető, és szépen belecsomagolja a camembert-t. Fejenként egyet. Lekeni tojással, 180 fokon 25 perc alatt megsüti.
„És mondd csak, Rózácska, honnan vetted ezt a remek ötletet?” – kérdezte a férfi. Mire Róza huncutul elmosolyodott, megvonta a vállát, és ennyit mondott: „Megkérdeztem a ChatGPT-t, mit javasol…”
Nyitókép: Shutterstock