Ő ma is, ebben a lelkileg kiégett, megcsömörlött és értékrendjében felbillent 21. században, az előttünk álló adventben is az ajtónk előtt áll és zörget.
Szeptember közepén még ragyogott a nap, és rövidnadrágban – a légkondis bolt hűvösére vágyva – rohantam be a közeli szupermarketbe a szokásos heti nagycsaládos anyagbeszerzésre. Rutinos vásárlóként lépegettem polcról polcra, és közben megakadt a szemem a szezonális termékek részlegének kínálatán, melyek között egy héttel azelőtt még kerti grillezéshez szükséges portékák sorakoztak. Meglepve láttam, hogy a polcok megváltoztak, karácsonyi, piros-arany színt öltöttek, a rekkenő hőségben telet idéző finomságoktól, szaloncukroktól, Mikulás- és hóemberfiguráktól roskadoztak.
Már megint egy picit hamarabb, már megint itt van a lényegétől és rendelt idejétől egyre inkább megfosztott, gigászi üzletté és pihe-puha illúzióvá torzított nagy karácsonybiznisz. Jézus-mentesen, kizárólag cuki, bohókás és píszí módon, csakis a filmes élményekből és gyerekkori nosztalgiából kevert, némi jóemberkedős filantrópiával fűszerezett, kellemes ünnepet ígérő hangulatra koncentrálva.
Nem szeretnék álszent vagy szenteskedő lenni, magam is örömmel rendezgetek mikulásvirágot a nappaliban vagy kapcsolom be a karácsonyi fényfüzért, ahogy ilyentájt jólesik a fahéj és a szegfűszeg illata, a gyertyafény is. Karácsonyfából is mindig szép magasat választok otthonra, legalább annyira a saját kedvemre is, mint a gyerekekére. De mégiscsak szembeötlő, mennyire elszakadt az Isten-gyermek születésének világot megrengető csodájától karácsony ünnepe. Ordítóan hiányzik belőle a lényeg. Alig esik szó az ünnepeltről, aki egyszerre kiszolgáltatott, törékeny kisded, aki Isten létére alázattal emberré lett, és az emberiség minden bűnét a kereszten elhordozó megváltó. A karácsony idilli képeslapjából kivágtuk őt, mint egy születésnapost a torta mellől. Mintha attól tartanánk, hogy jelenléte kényelmetlen, mert saját lelki vakságunkra, életünk szőnyeg alá söpört végső kérdéseire világíthatna rá: mi végre, kinek a szándékából létezünk, és mi lesz velünk elmúlásunk után?
Azt hisszük, csillogó aranyboákkal, hatalmas ajándékcsomagokkal, harsány, sokszor űzött és ideges készülődésünkkel, cukormázas dalainkkal elfedhetjük azt a fájdalmas hiányt, ami Jézus mellőzéséből, partvonalra állításából fakad külsőségekben és a létkérdések elől való menekülésben elmerült életünkben. Fontos a családi együttlét, a meghitt otthon, az adventi találkozások, de még lényegesebb volna a szobánk csendjében reggel vagy este imára kulcsolni a kezet vagy közösségben imádkozni, kinyitni és olvasni a Bibliát és persze a szeretetet gyakorlattá ültetve segíteni a környezetünkben élő anyagi s nem kevésbé a lelki rászorulókat.
Mert a karácsony Jézus felismerése nélkül nem hozhat megújulást, nem szűnhet a minket és világunkat szorongató békétlenség, nélküle nem tudunk megbirkózni emberileg megoldhatatlannak tűnő nehézségeinkkel, a társadalmaink szövetét gyengítő szellemi erőkkel, és a mai bölcsőkbe sem születnek majd tüneményes kisbabák. Nemzedékek nőnek fel a keresztény gyökerek táplálásával naggyá lett Európában anélkül, hogy Jézus tanításait – az élő hitet hallásból fakasztva – megismerhetnék, és megfontolás után dönthetnének a követése mellett.
De ő ma is, ebben a lelkileg kiégett, megcsömörlött és értékrendjében felbillent 21. században, az előttünk álló adventben is az ajtónk előtt áll és zörget. Nincs késő beengedni életünkbe most sem. Advent első vasárnapjára készülve van lehetőségünk személyesen és közösségeinkkel is lélekben elindulni a napkeleti bölcsekkel együtt a betlehemi jászolhoz, ahol valójában mindig több mint kétezer esztendeje a születésnapos ajándékoz meg bennünket.
A Szent István Intézet adventi internetes kampányt indít, hogy felhívja a figyelmet karácsony lényegére, az ünnepelt személyére.