Krimit írt a volt miniszterelnök, van benne egy Ferenc néven felszentelt homoszexuális, kiugrott, véres kezű pap, és még sok más ínyencség.
Nyitókép: Mandiner Archív. A többi is.
***
Viszonylag hamar sikerült magam túltenni a gondolaton, hogy A kereszt halálát Gyurcsány Ferenc írta. Igaz, Kate Vargha néven adta ki, ami az édesanyja nevének parafrázisa, de ettől még ő mutatta be meg dedikálta az arra érdemes keveseknek, és azért a könyvben is ott díszeleg a neve az „álnév” mellett zárójelben. Meg Tarjányi Péter író-exnyomozó neve is, ami egyúttal magyarázatot ad arra, hogy miért sikerülhetett olyan hitelesre a sztorinak a rendőrség belső munkáját illető része.
Szóval tényleg: igyekeztem elfogulatlan és pártatlan lenni. Erőszakkal lehalkítottam Gyurcsány Ferenc hangját a fejemben, hiszen nyilván először ezen a hangon olvastam magamban a szöveget, különösen akkor, amikor egyes szám első személyben következtek a kis betoldások a kiugrott szerzetesről, Onniról, aki a Ferenc nevet kapta felszentelésekor... de nem lőném le az ezzel kapcsolatos poént.
Egyébként éppen ez volt a legnagyobb rádöbbenés:
miután elfelejtettem, hogy ezt a detektívsztorit Gyurcsány írta, nem maradt belőle túl sok.
Egy tisztességes iparosmunka, közepesen jól, vagy annál valamivel jobban megírt krimi, valahol Leslie L. Lawrance és Nemere István stílusa között, időnként megspékelve amolyan Gyurcsányos, a DK elnökének Facebook-posztjaiból ismert rövid tőmondatokkal. Csak hát a Lőrincz L. László könyveiben felbukkanó (pszeudo)misztikus szálakat (képletes és szó szerinti) akadémiai tudással alapozta meg, Nemeréről meg tudjuk, hogy futószalagon szállította ezeket a bűnügyi regényeket, olykor alig két hét alatt írt meg egyet-egyet, így igazán nem róható fel neki, hogy nem ebben a műfajban írta meg a legjobb könyveit.
A karakterek között akadnak érdekesek: kicsit olyan, mintha Gyurcsány nyilvánosságban vitt, mémesedett szerepeit osztotta volna le, és teljesítette volna ki külön-külön.
A felszentelésekor saját magáról elnevezett pap (akinek utóbb belső monológjaiban is a jobbik énjét jeleníti meg sokáig Ferenc) szájába adta a belső tépelődéseit hit, vallás és egyház kérdéseiben. Abigél, a nyomozónő és férje kapta a megtisztelő lehetőséget, hogy a volt miniszterelnök gasztronómiai kifinomultságának hódoljon a pár regénybeli konyhájában. Az alkoholfogyasztás is sűrűn felbukkan a kötetben, igazságosan kiporciózva a pozitív és negatív karakterek között, illetve van egy magát nagyon tudatosan halálra ivó szereplő is, biztos, ami biztos.
A könyv egyébként mintha minőségét tekintve két részből állna, különösen, ami a párbeszédek szerkesztését illeti. A második felében, vagy inkább az utolsó harmadában élő emberek élő dialógusait olvassuk, mondhatni, egész hitelesen. Előbb viszont rendszeresen előjön az egyik jellemző zsánerhiba, a gyakran már-már okoskodásba hajló, didaktikus ismeretterjesztési szándék. Persze, a potenciális olvasóközönség zömének egy csomó fogalom – rendőrségi profilírozás, a DNS felépítése vagy a Wernicke-Korszakoff szindróma – ismeretlen lesz, így ezekkel valamit kezdeni kell, és nem várható el az olvasótól az sem, hogy utánanézzen ezeknek. Azt meg az író se akarja, hogy az olvasó tudatlannak érezze magát, szóval valahogy muszáj elmagyarázni. Mondjuk megpróbálni könnyedén beleszőni a szövegbe.
Vannak persze erre bevett módszerek a lábjegyzeteléstől odáig, hogy a főszereplő belső monológjában beszél róla, és olyan is, amikor egyes (nem fő)szereplők szájába adja a szerző magyarázatot, így a befogadó ugyancsak nem érzi magát hülyének, hiszen a főszereplők sem ismerték az adott kifejezést, kivéve a szereposztás szerinti okostojást, aki elmagyarázza. Ha az író ügyesen teszi a dolgát, az olvasó úgy teszi le a könyvet, hogy okosabbnak érzi magát, mint mielőtt a kezébe vette, ami nem hátrány.
Sőt, tájékozottnak és műveltnek gondolja ezáltal magát az írót is, ami szintén nem jön rosszul, teszem azt, akár a következő könyvének, akár a következő parlamenti mandátumának akart megágyazni a szerző.
Ha viszont nem ügyesen csinálja, akkor lehet a világ legokosabb embere, akkor is áthatja a lapokat a kellemetlen okoskodás utóíze. Lásd: a megboldogult Kálmán László nyelvész zseniális előadásokat tudott tartani és remek szakkönyveket írt, ellenben amikor regénnyel próbálkozott, ugyanazokat az előadásokat adta válogatás nélkül a szereplők szájába, így megtörtént az, ami ebben a műfajban ritka, jelesül, hogy az ember átugrotta az érdektelen cselekményt, mert az ismeretterjesztő része a könyvnek milliószor érdekesebb volt. S Gyurcsány, amellett, hogy ugyancsak olvasott és művelt ember hírében áll, ezt nem ügyesen csinálta, belesett a fent bemutatott csapdába.
A szövegbe még csak-csak belesimul valahogyan a számos, egyébként sokszor érdekes fejtágítás, ugyanakkor a kötet első felének eleve nem túl életteli párbeszédeit időnként teljesen szemináriumízűvé aszalja.
Nos, igen, a párbeszédek: finomságnak, utalásnak, levegőben hagyott célzásnak semmi nyoma, minden szereplő szinte végig ugyanabban a regiszterben beszél, legyen tinédzser vagy kórházigazgató asszony. Na jó, előbbinél néha besikerül egy kis kilencvenes évekbeli tiniszleng („nagyon gáz, mármint az, hogy ilyen kocka pasi a testvéred”?). De ettől eltekintve kerek, egész, csiszolt, steril mondatokban fejti ki mindenki a gondolatait, és minden, de minden egyes labdát lecsap, hogy véletlenül se lehessen félreértenie az olvasóknak, vagy netán elgondolkodni rajtuk. Ez itten a regény, ezt kell gondolni erről és erről, akinek nem tetszik, annak marad a lehetőség, itt lehet bennünket hagyni, kérem szépen… szerencsére a második felére valahogy varázsütésre életszagúbbak lesznek a szereplők megszólalásai.
De ugyaninnen fakadhat az a probléma is, hogy a könyv körülbelül közepétől nagyjából sejthető a végkifejlet, kényszeresen tele van olyan elemekkel, amelyek egyszer le vannak írva, aztán valamelyik szereplő észreveszi, aztán még jól ki is fejti, hogy nahát, ez milyen furcsaság.
Szerencsére van benne annyi plusz apró csavar, hogy még így sem marad érdektelen a sztori. Mondjuk, nem a vulgárteológiai fejtegetések, bár abból is akad.
Érdekes játék, az utószóból kiderül, hogy tudatos: a szerző kínosan ügyel arra, hogy ne derüljön ki, egyáltalán hol játszódik maga a történet. Valahol Nyugat-Európában, Izland és Bécs között, illetve ennyit tudunk meg a nevekből – Abigél Eriksdottír, Pierre, Luis, Matheo, Ulrich, Leonard, Will, Küstner időnként közéjük szűrődő Jaroslav és egy elcsípett Horvath, meg persze Réka –, a fizetőeszköz euró, az e-mail cím általában .eu-ra végződik, ráadásul idegen nyelvként jelenik meg az angol, bevándorlóként az észtek és egyéb kelet-európaiak, talán a francia jelleg dominál a leginkább.
Nagyvárosban történnek az események, ez is egyértelmű, metrója is van – és ennyi, talán a beazonosítható helyszín aprólékos megismerését spórolta meg így az író, talán szeretett volna egy amolyan nagyon európai világot megálmodni kicsiben, nem tudni. Szórakoztató, hogy mindezt időnként látszólag tudatosan ellenpontozza egy-egy ízes-magyaros megszólalással: „a szentségit!”; „leesett a tantusz”, vagy a kedvenc: „egyen meg a radai rosseb!”. Ezzel szemben, amilyen szemérmes a helyszínnel vagy időnként a szereplők nemzeti hovatartozásokkal kapcsolatban Gyurcsány, olyan bőkezű a márkanevek emlegetésével.
Egy darabig számoltam, hány brandet említ az író a könyvben – húsznál feladtam; remélem, volt valami reklámbevétele ebből, mert a szereplők társadalmi státuszának bemutatásához ennél kevesebb is bőven sok lett volna, más értelme meg nemigen volt.
De mindezek ellenére a könyv igazából nem rossz.
A szokásos krimiknél semmiképp sem rosszabb: van benne bűntény, mellette családi dráma, nagyobb ügyet elfedő kisebb ügy, kevéske erkölcsi tanmese, fordulatok, meg minden, ahogy kell. Nincs is igazán rosszul megírva, viszi az embert a lendület, a nem túl mély, de életképes karaktereinek sorsa, egyszóval kellően távoli, emberileg kellően közeli fotelolvasmány.
Valószínűleg az egész ország jobban járt volna, ha Gyurcsány Ferenc inkább krimiíróként fut be, és nem politikusként.
Elnök úr, legyen sok ideje könyveket írni!
Immár tizenkilenc éve, hogy kiderült, hogyan titkolták el Gyurcsány Ferencék a megszorítási szándékaikat. Az őszödi beszéd után most a TISZA Párt alelnöke értekezett arról, hogy a kampányban nem fedheti fel szakpolitikájuk részleteit – adóemelési szándékukat –, hiszen azzal nem lehet elnyerni a választók bizalmát.
A Demokratikus Koalíció elnöke nyíltan beszélt a családi és magánéleti kihívásairól.
Ahogy Joe Biden néhány hónap leforgása alatt vált 81 éves vénemberré, úgy vált a tizenéve házasságtörő Gyurcsányból pillanatok alatt varázstalan szoknyavadász. Kohán Mátyás írása.
Dobrev Kláráék országjárásba kezdenek, de nem biztos, hogy jó ötlet, ez lett az előző elnökük, Gyurcsány Ferenc veszte is.
„Ne vádoljanak engem azért, hogy olyan sokat írok: önző vagyok, magamat mulattatom” – mondta a termékeny író, akinek első regényét még sok kritika érte.
Magyar Péter pártját elérte a saját „őszödi beszéde”. A szemünk előtt születik újjá Gyurcsány Ferenc? Kovács András véleménycikke.
XIV. Leó pápával készített interjút a Crux katolikus hírportál, melyben a katolikus egyházfő beszél Ferenc pápáról, Donald Trumpról, Gázáról és Izraelről, Ukrajnáról, LMBTQ-ügyekről, a nők egyházbeli szerepéről, a mesterséges intelligenciáról, demokráciáról, liturgiáról és más fontos dolgokról. Az is kiderül, milyen csapatoknak drukkol Leó pápa.
Szembesítették a valósággal Ulf Kristerssont.
