Elolvastuk Gyurcsány könyvét, hogy Önnek már ne kelljen!

Nyitókép: Mandiner Archív. A többi is.

***

Viszonylag hamar sikerült magam túltenni a gondolaton, hogy A kereszt halálát Gyurcsány Ferenc írta. Igaz, Kate Vargha néven adta ki, ami az édesanyja nevének parafrázisa, de ettől még ő mutatta be meg dedikálta az arra érdemes keveseknek, és azért a könyvben is ott díszeleg a neve az „álnév” mellett zárójelben. Meg Tarjányi Péter író-exnyomozó neve is, ami egyúttal magyarázatot ad arra, hogy miért sikerülhetett olyan hitelesre a sztorinak a rendőrség belső munkáját illető része.

Szóval tényleg: igyekeztem elfogulatlan és pártatlan lenni. Erőszakkal lehalkítottam Gyurcsány Ferenc hangját a fejemben, hiszen nyilván először ezen a hangon olvastam magamban a szöveget, különösen akkor, amikor egyes szám első személyben következtek a kis betoldások a kiugrott szerzetesről, Onniról, aki a Ferenc nevet kapta felszentelésekor... de nem lőném le az ezzel kapcsolatos poént.

Egyébként éppen ez volt a legnagyobb rádöbbenés:

Egy tisztességes iparosmunka, közepesen jól, vagy annál valamivel jobban megírt krimi, valahol Leslie L. Lawrance és Nemere István stílusa között, időnként megspékelve amolyan Gyurcsányos, a DK elnökének Facebook-posztjaiból ismert rövid tőmondatokkal. Csak hát a Lőrincz L. László könyveiben felbukkanó (pszeudo)misztikus szálakat (képletes és szó szerinti) akadémiai tudással alapozta meg, Nemeréről meg tudjuk, hogy futószalagon szállította ezeket a bűnügyi regényeket, olykor alig két hét alatt írt meg egyet-egyet, így igazán nem róható fel neki, hogy nem ebben a műfajban írta meg a legjobb könyveit. 

A felszentelésekor saját magáról elnevezett pap (akinek utóbb belső monológjaiban is a jobbik énjét jeleníti meg sokáig Ferenc) szájába adta a belső tépelődéseit hit, vallás és egyház kérdéseiben. Abigél, a nyomozónő és férje kapta a megtisztelő lehetőséget, hogy a volt miniszterelnök gasztronómiai kifinomultságának hódoljon a pár regénybeli konyhájában. Az alkoholfogyasztás is sűrűn felbukkan a kötetben, igazságosan kiporciózva a pozitív és negatív karakterek között, illetve van egy magát nagyon tudatosan halálra ivó szereplő is, biztos, ami biztos.

A könyv egyébként mintha minőségét tekintve két részből állna, különösen, ami a párbeszédek szerkesztését illeti. A második felében, vagy inkább az utolsó harmadában élő emberek élő dialógusait olvassuk, mondhatni, egész hitelesen. Előbb viszont rendszeresen előjön az egyik jellemző zsánerhiba, a gyakran már-már okoskodásba hajló, didaktikus ismeretterjesztési szándék. Persze, a potenciális olvasóközönség zömének egy csomó fogalom – rendőrségi profilírozás, a DNS felépítése vagy a Wernicke-Korszakoff szindróma – ismeretlen lesz, így ezekkel valamit kezdeni kell, és nem várható el az olvasótól az sem, hogy utánanézzen ezeknek. Azt meg az író se akarja, hogy az olvasó tudatlannak érezze magát, szóval valahogy muszáj elmagyarázni. Mondjuk megpróbálni könnyedén beleszőni a szövegbe.

Vannak persze erre bevett módszerek a lábjegyzeteléstől odáig, hogy a főszereplő belső monológjában beszél róla, és olyan is, amikor egyes (nem fő)szereplők szájába adja a szerző magyarázatot, így a befogadó ugyancsak nem érzi magát hülyének, hiszen a főszereplők sem ismerték az adott kifejezést, kivéve a szereposztás szerinti okostojást, aki elmagyarázza. Ha az író ügyesen teszi a dolgát, az olvasó úgy teszi le a könyvet, hogy okosabbnak érzi magát, mint mielőtt a kezébe vette, ami nem hátrány.

Sőt, tájékozottnak és műveltnek gondolja ezáltal magát az írót is, ami szintén nem jön rosszul, teszem azt, akár a következő könyvének, akár a következő parlamenti mandátumának akart megágyazni a szerző.

Ha viszont nem ügyesen csinálja, akkor lehet a világ legokosabb embere, akkor is áthatja a lapokat a kellemetlen okoskodás utóíze. Lásd: a megboldogult Kálmán László nyelvész zseniális előadásokat tudott tartani és remek szakkönyveket írt, ellenben amikor regénnyel próbálkozott, ugyanazokat az előadásokat adta válogatás nélkül a szereplők szájába, így megtörtént az, ami ebben a műfajban ritka, jelesül, hogy az ember átugrotta az érdektelen cselekményt, mert az ismeretterjesztő része a könyvnek milliószor érdekesebb volt. S Gyurcsány, amellett, hogy ugyancsak olvasott és művelt ember hírében áll, ezt nem ügyesen csinálta, belesett a fent bemutatott csapdába.

Nos, igen, a párbeszédek: finomságnak, utalásnak, levegőben hagyott célzásnak semmi nyoma, minden szereplő szinte végig ugyanabban a regiszterben beszél, legyen tinédzser vagy kórházigazgató asszony. Na jó, előbbinél néha besikerül egy kis kilencvenes évekbeli tiniszleng („nagyon gáz, mármint az, hogy ilyen kocka pasi a testvéred”?). De ettől eltekintve kerek, egész, csiszolt, steril mondatokban fejti ki mindenki a gondolatait, és minden, de minden egyes labdát lecsap, hogy véletlenül se lehessen félreértenie az olvasóknak, vagy netán elgondolkodni rajtuk. Ez itten a regény, ezt kell gondolni erről és erről, akinek nem tetszik, annak marad a lehetőség, itt lehet bennünket hagyni, kérem szépen… szerencsére a második felére valahogy varázsütésre életszagúbbak lesznek a szereplők megszólalásai.

Szerencsére van benne annyi plusz apró csavar, hogy még így sem marad érdektelen a sztori. Mondjuk, nem a vulgárteológiai fejtegetések, bár abból is akad.

Érdekes játék, az utószóból kiderül, hogy tudatos: a szerző kínosan ügyel arra, hogy ne derüljön ki, egyáltalán hol játszódik maga a történet. Valahol Nyugat-Európában, Izland és Bécs között, illetve ennyit tudunk meg a nevekből – Abigél Eriksdottír, Pierre, Luis, Matheo, Ulrich, Leonard, Will, Küstner időnként közéjük szűrődő Jaroslav és egy elcsípett Horvath, meg persze Réka –, a fizetőeszköz euró, az e-mail cím általában .eu-ra végződik, ráadásul idegen nyelvként jelenik meg az angol, bevándorlóként az észtek és egyéb kelet-európaiak, talán a francia jelleg dominál a leginkább.

Nagyvárosban történnek az események, ez is egyértelmű, metrója is van – és ennyi, talán a beazonosítható helyszín aprólékos megismerését spórolta meg így az író, talán szeretett volna egy amolyan nagyon európai világot megálmodni kicsiben, nem tudni. Szórakoztató, hogy mindezt időnként látszólag tudatosan ellenpontozza egy-egy ízes-magyaros megszólalással: „a szentségit!”; „leesett a tantusz”, vagy a kedvenc: „egyen meg a radai rosseb!”. Ezzel szemben, amilyen szemérmes a helyszínnel vagy időnként a szereplők nemzeti hovatartozásokkal kapcsolatban Gyurcsány, olyan bőkezű a márkanevek emlegetésével.

Egy darabig számoltam, hány brandet említ az író a könyvben – húsznál feladtam; remélem, volt valami reklámbevétele ebből, mert a szereplők társadalmi státuszának bemutatásához ennél kevesebb is bőven sok lett volna, más értelme meg nemigen volt.

A szokásos krimiknél semmiképp sem rosszabb: van benne bűntény, mellette családi dráma, nagyobb ügyet elfedő kisebb ügy, kevéske erkölcsi tanmese, fordulatok, meg minden, ahogy kell. Nincs is igazán rosszul megírva, viszi az embert a lendület, a nem túl mély, de életképes karaktereinek sorsa, egyszóval kellően távoli, emberileg kellően közeli fotelolvasmány.

Valószínűleg az egész ország jobban járt volna, ha Gyurcsány Ferenc inkább krimiíróként fut be, és nem politikusként.