Colin Farrell elhízva, elcsúfítva is levesz minket a lábunkról

Nyitókép: Colin Farrell a Pingvin sorozat címszerepében. (HBO)

Német Dániel, a Magyar Krónika magazin munkatársa írása.

Az HBO rendkívül tevékeny szerepet játszott az ezredforduló környékén abban, hogy a televíziós sorozatokra mára ne a mozifilmek kistestvéreként tekintsünk, sőt, a kiüresedett hollywoodi produkciókat figyelve ezek jelenleg sokkal mélyebb élményt kínálnak a nagy blockbustereknél. A streamingszolgáltató most kísérletet tett arra is, hogy bizonyítsa, a túlnyomórészt futószalagon gyártott, teljesen egyforma képregény-adaptációk terén ugyanúgy lehetséges a kisképernyőn többet nyújtani üres csinnadrattánál. Nem ők az elsők, akik megpróbálkoztak mindezzel; amikor a Netflix egy ideig birtokolta számos Marvel-hős jogát, olyan érett, egyedi hangvételű és a felnőtt közönséget megcélzó szériákkal jelentkezett, mint a Daredevil, A Megtorló, a Jessica Jones vagy a Luke Cage, 

Ráadásul egy első hallásra cseppet sem ígéretes koncepcióval. A legutóbbi Batman-filmben a Colin Farrell által alakított Pingvin karaktere ugyan egészen érdekes volt, távol sem kiáltott azért, hogy önálló sorozat keretében jobban elmélyüljünk a személyiségében. Így még nagyobb meglepetés, hogy Craig Zobel rendező milyen komplex emberi drámát fabrikált köré.

Akárcsak az elképesztően sikeres Joker (és annak az elképesztően sikertelen folytatása), a Pingvin is dekonstruálja a hagyományos szuperhőstörténeteket, olyannyira, hogy egyetlen különleges képességekkel rendelkező figura sincs benne. 

A történet azt követi végig, ahogyan a címszereplő a káoszba fulladt Gotham Cityben, a különböző bandák kijátszásával próbál egyre nagyobb hatalomra szert tenni. És izgalmas figyelni az ügyeskedését az alvilági körökben, de jóval érdekesebb a karakterisztikája. 

aki csaknem olyan beteges viszonyt ápol az anyjával, mint Norman Bates a Psychóban. Emellett teljes mértékben az elfojtott indulatai rabja, törhet akármilyen magasra, akkor is ugyanaz a kisstílű, frusztrált kisember marad, mint korábban; mondhatni, ki lehet szedni a nyomorból, de a lelki nyomort nem lehet kiszedni belőle.

Aki megijedne mindezek alapján, hogy egy nyolcórás pszichoanalízis elé néz, az megnyugodhat. Míg az említett Joker említett folytatásában az alkotók látványosan mutatták fel a középső ujjukat a nézői elvárásoknak, addig az HBO már csak a profitorientáltság jegyében is szélesebb közönséget céloz meg. Az akciójelenetek tekintetében pedig nem spóroltak a költségvetésen, a legtöbb simán nagyvászonra kívánkozik. 

A címszereplőéhez hasonlóan az alvilági ranglétrán felfelé lépkedő, szintén tragikus sorsú és bosszúszomjas Sofia Falcone jellemrajza is izgalmas Cristin Milioti zseniális alakításában – vele ugyancsak örömmel tekintenénk meg egy önálló sorozatot. Pingvin Alzheimer-kórral küzdő zavaros édesanyja, valamint a férfi által pátyolgatott, de valójában túszként a segítője szerepébe belekényszerített tinédzser fiú hasonlóan gondosan megírt, érdekes figurák; 

Arra a kérdésre már a Batman esetében sem kaptuk meg a választ, hogy miért egy jóképű, sportos színészt csúfítottak el a felismerhetetlenségig és pakolták tele műhájjal a gengszter szerepére, amikor számos, a karakter megformálásához megfelelő külsejű és testfelépítésű kollégája is eljátszhatta volna – és ha már annyira fontos mostanában a kvótarendszer és az esélyegyenlőség, akkor jóval logikusabb döntés is lett volna –, de Colin Farrell kétségkívül a generációja egyik legtehetségesebb képviselője, 

És bár a Pingvin nem tökéletes sorozat, hiszen a tempója nem végig egyenletes és olykor kissé logikátlan – nehezen megmagyarázható például, hogy miért nem tűnik fel egy pillanatra sem Batman, miközben a bandaháborúk során civilek tucatjai vesznek oda –, ugyanakkor a maga műfajában talán az eddigi legkiválóbb televíziós produkció. 

Könnyedén össze lehetne vetni az olyan gengszterklasszikusokkal is, mint a Maffiózók, ha a drámai élén és a komolyanvehetőségén nem csorbítana egy hangyányit, hogy mégiscsak egy fantáziavilágban játszódik. Azonban már csupán a Martin Scorsese megkerülhetetlen korai filmjeit idéző hangvétele és képi világa miatt is imádnivaló, kíváncsiak is lennénk, hogy a képregény-adaptációkat hangosan lenéző és azokat teljes joggal csupán vidámparki attrakcióknak tartó rendezőlegenda vajon elnézőbben vélekedne-e róla.