Két dal között Joker egyszer csak a torinói ló nyakába borul – de a katarzis, bármennyire várjuk is, elmarad

Nyitókép: Balaton Wine & Gourmet

Azt tulajdonképpen jól érzékelték a készítők, hogy a Joker-témában van még elmesélhető anyag. Arthur Fleck, a társadalom alján tengődő lúzer véres apoteózisa a tízes évek egyik meghatározó filmes pillanata volt. A Joker 2019-es bemutatója eseményszámba ment, és ezt manapság kevés filmmel kapcsolatban mondhatjuk el. Remekül megragadta a zeitgeistot, jól zongorázott az establishmentellenes, populista érzelmek húrjain, és a régi Scorsese-filmek, Taxisofőr meg A komédia királya nyomdokain járva hatásosan mesélt elszigetelődésről, megalázottságról, ressentimentről, elharapózó őrületről, egyszóval arról, hogyan válik szörnyeteggé egy egyébként talán jóravaló ember. A Joker bemutatása pillanatában nem csupán fontos, de egyenesen veszélyes filmnek tűnt. Emlékezzünk vissza: az amerikai médiában sokan előre rettegtek, hogy a premier alkalmával bohócnak maszkírozott incelek vérfürdőt rendeznek majd a mozikban. Ilyesmi szerencsére nem történt, viszont viták sora pattant ki azzal kapcsolatban, hogy a rendező Todd Phillips vajon tényleg védelmébe veszi-e a kisemberek erőszakorgiáját, vagy csak elrettentő képet tár elénk, hogy vegyük komolyan a mélyben munkáló indulatokat. Arra, hogy a Joker valóban olyan jó film volt-e, mint akkor érezhettük, vagy csak metszően aktuális, talán csak évtizedek múlva tudunk választ adni. Addig is – mondjuk el még egyszer – logikus dolog volt leforgatni a sztori második részét. Mert oké, hogy Fleck felfestette a maszkot, ami egy egész élet görcsös elfojtása és meghasonlottsága után, úgy tűnt, valódi személyiségét hívja elő, azt a megzabolázhatatlan és kiszámíthatatlan, a társadalmi normákon kecses tánclépésekkel áthágó személyt, aki szabadságát fölényes és pusztító gesztusokban éli meg. De hát rögtön fel is merült a kérdés: amikor rajongói körében a káosz apostolaként ugrált az autók tetején, ténylegesen megélte azt a mámoros önazonosságot, amire Gotham külsőn, az anyjával megosztott bérházi lakásban penészedve egész életében vágyott? Vagy csak egy újabb – és még tragikusabb – illúzió csapdájába esett? Joker nem épp olyan idegen személyiség, hamis perszóna, mint az elnyomott, megvetett Arthur volt? Gyilkolászásba forduló sorsa pedig nem azt példázza véletlenül, hogy – mint egy másik Arthur, Rimbaud fogalmazta meg örök érvényűen – az én, az mindig valaki más?

Phillipsék nem az első rész stílusában folytatták a történetet, ami érthető, hiszen annak sodró feszültsége aligha lett volna reprodukálható. Elvontabb, mélázósabb, szellősebb szerkezetű, ironikus zenei betétekkel tarkított mozi a Kétszemélyes téboly, és mindezzel nem is lenne baj, ha nagyjából húsz-harminc perc után nem válna egyértelművé, hogy a történet igazából nem tart sehová. Fleck elmegyógyintézeti viszontagságai, szerelmi életének és bírósági tárgyalásának eseményei kevés érdekességet, drámai helyzetet tartogatnak, az egymás után dobált jelenetek ritmustalanul, vontatottan peregnek le a vásznon. A fentebb vázolt emberi alapkérdésre választ kapunk, de meglehetősen lagymatag választ. Pedig Joaquin Phoenix kiváló – ezt szinte fölösleges is kiemelni –, és a brutalitást danolászós derűvel váltogató börtönőr szerepében figyelemre méltó a többek között Martin McDonagh filmjeiből (Erőszakik, A sziget szellemei) ismerős Brendan Gleeson is. Mellettük a Joker szeretőjévé avanzsáló Harley Quinn Lady Gaga alakításában már halványabb jelenség, bár ez inkább a forgatókönyvnek tudható be, ami nem ad különösebb mélységet a karakternek. Viszont az énekesnő most kamatoztathatja, hogy a néhai Tony Bennett oldalán elmerült a The Great American Songbook világában. Sztenderdeket, show-dalokat, örökzöld slágereket hallunk a filmben. I’ve Got the World on a String, For Once in My Life, Rodgers és Hart, Jacques Brel, Burt Bacharach és így tovább. Ezek a betétek egészen élvezetesek, jól érzékeltetik, hogy Jokeré élesen skizofrén világ, amelyben a tomboló erőszak mellett csak a varietéműsorok maníros könnyedségének van helye. Kár, hogy egyébként izgalmasabb reflexiókkal nem szolgál a film. Két dal között Joker egyszer csak a torinói ló nyakába borul, de a katarzis, bármennyire várjuk is, elmarad. Nem ezt a filmet vártuk, valami mást.

(Joker – Kétszemélyes téboly. Todd Phillips filmje. Október 4-étől a mozikban)