Amíg magyar történelmet írnak, M. Kiss Sándor élete, kutatásai, egyetemi kurzusai és közéleti harcai ott lesznek benne – aranybetűkkel

Gyerekként élte át 1956-ot. Az Eötvös József Collegiumban tanult és tanított, a kádári diktatúra egyik jelentős intellektuális szabadságot hordozó intézményében. Sokat beszélgetett az 1944-es nemzeti ellenállás résztvevőivel, azután az 1956-osokkal. Ott volt a rendszerváltozást előkészítő második lakiteleki találkozón. Azután „hivatalosan” is elkezdte feltárni 1956 történetét a sortűzbizottságban, amit később a Horn Gyula vezette kormány az elsők között lehetetlenített el. Ott volt a Pázmány Péter Katolikus Egyetem kezdeteinél és a Terror Háza Múzeumot összeállító csapatban is.

És leginkább, mindig és mindenkor ott volt a tantermekben. Nemzedékek nőttek ki a kezei alól, akiket örökre rabul ejtett a történelem elbeszélésével. A frappáns, néha keserűen ironikus, de mindig hittel teli elbeszéléseivel, eleven kiszólásaival. Szerencsére írásai, előadásai és a vele készült interjúk is megőrizték bonmot-jait. Az egyik ilyen a Magyarországot a mai napig meghatározó eseményre utal: „Levágják egy embernek a kezét és a lábát, és rászólnak, hogy kelj fel és járj, mire az ember felkel és jár. Hát ez az ország volt Trianon után Magyarország.” Egy másik Nagy Imréről szól, akiről A snagovi tükör címmel jelentetett meg fontos kötetet. Róla ezt mondta: „Nagy Imre miniszterelnök volt a forradalom idején, de nem lett a forradalom miniszterelnöke. (…) Nagy Imrét és a forradalmárokat tehát nem a nézetazonosság rendeli egymás mellé, hanem az a sors, amit Kádár szánt nekik, a halál. A mártíromság összeköt, mítoszt teremt.” 

Szintén jellemző, ahogyan a forrásokkal kapcsolatos óvatosságra hívta föl a figyelmet: „’56 kétszer történt meg: egyszer a forradalom és szabadságharc idején, s egyszer ’57 és ’66 között különleges körülmények között a vallatószobákban.” Az egész magyar történelem ívét nézve így fogalmazott: „Ha végigtekinti a magyar történelmet, 1000-től napjainkig, talál három értéket, ami ennek a népnek és az államnak mindvégig fontos volt. Az egyik a nemzeti függetlenség, ezen belül az egyén szabadsága, a másik a tulajdonviszonyok alakulása, a harmadik a hithez való jog. Ez a három együtt valósul meg.” 

A tanár úr soha nem önmagáért vizsgálta a történelmet. Őze Sándor írja róla, hogy ha éjszaka nem tudott aludni, sorra vette az általa kutatott történelmi fordulók szereplőit, és megpróbálta az ő fejükkel végiggondolni a választási lehetőségeket. A történelem számára nem valami üveggyöngy volt, s nem is egy bűvészmutatvány lényege. A tények embere volt, de nem is pusztán egy adathalmaz vonzotta, mindig az érdekelte, hogy mi következik a tényekből, illetve hogy ki és miként beszéli el az eseményeket. Természetesen neki is volt egy elbeszélésmódja, amit a legszigorúbb ellenpróbákon keresztül alakított ki. A véleményeket, a saját véleményét is a tényekkel ütköztette. 

Mindemellett szenvedélyes magyar is volt. Éppen ezért lehetett jó tanár. Posztmodern korunk gyanakszik a tekintélyes emberekkel kapcsolatban, márpedig M. Kiss igazi tekintély volt. Nemcsak szaktekintély, hanem úgy általában tekintély. Autoritás. Volt mondanivalója a világról, és ezt alá is támasztotta. Iskolateremtő lett: úgy mesélte a történelmet, hogy Johan Huizinga is elégedett lehetett volna. Teleki téri lakásán a doktori iskola szemináriumain együtt izgultuk végig az 1944-es ellenállást, az 1945 és 1948 közötti útkeresést, majd 1956-ot és az utána következő megtorlást. A tanítás az élethivatása volt. A tudás átadására és a történelem iránti kíváncsiság felkeltésére kapott odaföntről talentumot, és nem csupán jól sáfárkodott vele, hanem egyenesen bankot nyitott. A megtöbbszörözött tőkét tanítványai jelentik. 

Amíg magyar történelmet írnak, M. Kiss Sándor élete, kutatásai, egyetemi kurzusai és közéleti harcai ott lesznek benne, aranybetűkkel.

Fotó: MTI/Cseke Csilla