Román kályha

A kamrában, ahol írni szoktam, beüzemeltem egy régi vaskályhát. Egy úgynevezett román kályhát. Azért román, mert Romániában gyártották, egy 23 August nevű gyárban, és ez a tény már elég volt ahhoz, hogy ráragadjon ez az elnevezés. Szigorúan véve nem igazán román kályha ez, mert az említett gyár Szatmárnémetiben működött, tehát sokkal inkább erdélyi kályha, mint román, de ne kukacoskodjunk ezen. A román kályha elnevezés őszintén szólva nekem jobban is tetszik, mint ha erdélyi kályhának hívnák. Van benne valami nyers, rusztikus íz, amely pontosan lefedi ennek a kályhának a tovább nem redukálható egyszerűségét, már-már aszketikus felépítését. Nem egy bonyolult szerkezet, és a dizájn finomítgatásával sem vesződtek túl sokat a megálmodói. A kályhát hajdan elkészítő gyár neve is beszédes, ugyanis a névben szereplő dátum Románia nemzeti ünnepére utal. 1944. augusztus 23-án állt át Románia a tengelyhatalmak oldaláról a szövetségesek oldalára. Ezt az átállást sokféleképpen lehet értelmezni, ebbe itt most nem mennék bele, elég annyi, hogy a kályha hosszú szunyókálás után – ahogy mondani szokás – pöccre indult. Azt még mindenképp el kell mondanom, hogy a típusnévvel sem pepecseltek sokat a szakértők annak idején. Nemes egyszerűséggel Super névre keresztelték. Ha az ember ránéz erre a kályhára, tényleg ez az első szó, ami az eszébe jut róla. Egyszóval sok minden sűrűsödik ebben a tömzsi, téglatest kályhában, némi túlzással akár azt is mondhatnám, hogy a közép- és kelet-európai história mély rétegeibe pillanthatunk bele, ha jobban szemügyre vesszük.

Pöccre indult, ami azt jelenti, hogy alig-alig füstölt, a járatai szépen szeleltek, a begyújtás után két-három perccel már vígan dohogott. Ahogy a vaskályha tud dohogni, nem dohog úgy semmi. A házban téglakályhával fűtök, az egészen máshogy dohog. Illetve nem is dohog. A téglakályhában gyönyörűen tud pattogni a tűz. Először a gyújtósként használt fenyő élesebb pattogása, később a tölgy-, a bükk- vagy a gyertyánhasábok mélyebb regisztereken játszó ropogása adja ki a téglakályha csodás zenéjét. A vaskályha dohogása másféle zene. Anyagából és méretéből adódóan más az akusztikája. Ahogy belekezdett a dohogásba, különös érzések lettek úrrá rajtam. Mint Marcel Proustra a híres madeleine sütemény, úgy hatott rám a román kályha zenéje.

Téli délután, odakint már alkonyodik. Egy erdei házban ülök egy vaskályha előtt, próbálok begyújtani. A vastag ködök eléggé átjárták a féltető alatt felhalmozott fát, a tűz nehezen akar feléledni. Egy legalább huszonöt évvel ezelőtti téli délután a Magas-Börzsöny peremén, egy azóta lebontott kulcsosházban. A levegőben penészszag és gombaillat utánozhatatlan keveréke, amibe már némi kesernyés füstszag is vegyül. Itt fogunk aludni, egy lány és én. A lánnyal alig váltottunk néhány szót útközben, pedig legalább két órát gyalogoltunk a buszmegállótól a házig. Nem volt bőbeszédű lány, és én sem voltam bőbeszédű fiú. Caplattunk fölfelé a saras ösvényeken, keresztül a néma erdőkön. Nem volt ez szerelem egyikünk részéről sem. Mindketten életünk egyik mélypontján voltunk túl éppen, és ez a megsebzettség sodort minket egymás közelébe, semmi más. A másik fájdalmában ismertünk a magunkéra. Akárhonnan nézem, ez nem szerelem volt. Nem tudom, mi volt, mindenesetre ott ültünk a lassan ránk ereszkedő, vigasztalan alkonyatban a kulcsosház dohos szobájában, a lány a vaságyon, én pedig egy fatuskón a román kályha előtt. Nagy nehezen sikerült befűteni. Mélyen szégyelltem volna magam, ha nem sikerül. 

A polcon találtam néhány mécsest, kirakosgattam őket az asztalra. Volt nálam egy üveg vörösbor és egy azóta elveszett alumíniumflaska, színültig Unicummal. Őszintén szólva ennek jobban örültem, mint annak, hogy a lány is velem van. Egy téli estén, amely egy erdei házban éri az embert, nem nagyon képzelhető el jobb társaság egy üveg bornál és egy flaska Unicumnál. Ha ezenfelül még egy Rilke-kötet vagy Fekete István novellái is a kezünk ügyében vannak, az tényleg fokozhatatlan. De nem volt nálam könyv, maradt a szesz, a dohányfüst és a padlásról a pelék utánozhatatlan dobogása. Másnap délután elbúcsúztunk egymástól a nagymarosi vasútállomáson. Többé nem is találkoztunk. De ez már egy másik történet.

Ezt a régi téli napot éltem át újra minden érzelmi kiterjedésével együtt a kamrában, ahogy meghallottam a kályha dohogását. Az egész nem tarthatott tovább két-három percnél, mégis úgy tűnt, mintha órák teltek volna el. Ez a dohogás volt az én madeleine süteményem. Ennyi minden fér egy román kályhába. És ki tudja, mi minden még.