„Nekem nem korszakaim, hanem arcaim, megélt életeim vannak" – Berencsi Attila a Mandinernek

fotó: Földházi Árpád

 

Berencsi Attila, alias Beri Ary 1967-ben született Ózdon. A budapesti Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában érettségizett. A Beri Ary és a Játékos Fiúk, illetve a Beri Ary és a Pillangók zenekar énekese volt, majd több filmben szerepelt: Szerelem első vérig (1985), Szerelem második vérig (1987), Hótreál (1987), Túsztörténet (1989) – ez utóbbi alakításért elnyerte a San Sebastián-i Nemzetközi Filmfesztiválon a legjobb férfi főszereplőnek járó díjat. 1990-től visszavonult a nyilvánosságtól, 2002-ben azonban visszatért, és játszott a Szerelem utolsó vérig című filmben. Azóta zenészként tevékenykedik, dalait több formációval mutatja be koncerten eseti jelleggel, illetve aktív festőművész, akinek alkotásai főleg magángyűjteményekben vannak, de szintén esetenként időszaki kiállításokkal is jelentkezik galériákban.

***

Huszonnégy e-mail-váltás történt köztünk, míg találkoztunk. Kicsit olyan volt, mint becserkészni egy nagyvadat...

A kisvadat ugyanilyen nehéz.

Teljesen belevág a képbe, amely élt bennem. Nekem önről mindig ez a szó jutott, és most is ez jut eszembe: nonkonformista.

Nem tudom, hogy ez pontosan mit jelent. Ismerem a szó jelentését, de látok olyan embert a környezetemben, aki ennek a jelzőnek sokkal inkább megfelel, és látom magamat olyan helyzetben, amikor ez egyáltalán nem jellemző rám. A becserkészésről meg annyit, hogy 

teszem a dolgom, és ha nem fér bele az időmbe egy interjú, vagy nem alkalmas, akkor nem ez élvez prioritást. És ennek nincs köze a nagyképűséghez.

Már a tinédzserkori filmes vagy zenei felvételeken is zárkózottnak tűnt, közös ismerőseink is figyelmeztettek engem: „Attila zárkózott”. Ha ez így van, akkor egy ilyen típusú ember hogyan érzi magát a fölösleges információdömping, az egoizmus és az elidegenedés korában?

Ez egy összetett kérdés. A zárkózottságom nem igaz. Abban a formában semmiképpen sem, hogy azt sugallják rólam, hogy a magam választotta módon kirekesztem magam a történésekből. A baráti köröm kifejezetten nyitottnak, vidámnak, humorosnak és jó társaságnak tart engem, de ők nem a média, és ez így van jól. A világunkról pedig sok mindent mondhatnék. Azt látom, hogy az emberek véleményt alkotnak erről-arról, és azt gondolják, hogy a véleményeik helytállóak, de ennél még szánalmasabb, hogy kialakítanak egy rendet, amelyben ha valaki nem ért egyet azzal, amit ők mondanak, akkor az illető alkalmatlanná válik arra, hogy jelen legyen.

Nem hiszem, hogy ezt ilyen komolyan kellene vennünk. Egy fizikailag megáldott férfinak hiába mondja egy katolikus pap, hogy ne pornózz! És a katolikus papnak is hiába mondja az a férfi, hogy a szexnél nincs jobb. És mégis, lehet, hogy mindketten a világ folyását megértő, abból tanuló humanoidok. Ennek ellenére egy vélt vagy valós vélekedés miatt az ember képes a másikat halomra ölni, ahogy ezt teszik tőlünk néhány száz kilométerrel arrébb.

E tekintetben az 1980-as évek – amikor fiatalember volt – és a jelenkor között lényegi különbség nincsen tehát.

Lényegi különbség egy emberöltő alatt nem jelentkezik. A ’80-as évek világa depresszív volt, nem voltunk nyugaton, nem volt pénzünk, láttuk a különbséget, mégis az volt a fiatalságunk. Ma már nem tudnám megtenni azt, amit akkor fiatalon, sok idő eltelt, földtörténeti léptékben mégis értékelhetetlenül kevés idő. A mai fiatalok ebben a mai rendszerben kiválóan elvannak, mert nem tudnak másról, és a fiatalságuk azt hozza, hogy most ez kell.

Ön a ‘80-as évek tinisztárja volt, filmes alakításáért nemzetközi díjat kapó színész, ígéretes alternatív zenész. 1990-ben miért ugrott bele az emlékezetvesztés kútjába?

ezt a közeget nem kívántam. A színművészet arról szólt, hogy képes vagy bizonyos gázsiért a világ legrosszabb vagy legjobb emberét eljátszani, miközben magánemberként teljesen más vagy – ezt a kettősséget nem akartam. Én a szerzőt szerettem, nem az interpretátort, ezért nem volt helyem a színművészetben.

A „beriaryságban” nem találta a helyét? Beri Ary nem ön volt, és nem akarta már ezt az önre ragadt szerepet?

Nem, de annak nem is volt értelme, hiszen az egy gúnynév volt, amelyet kiírtak – egyébként rosszul – a filmvászonra.

Önt, Berencsi Attilát sokan összemosták az ön által a Szerelem első vérig című filmben alakított főhőssel, Fügével, és ez nagy teher lehetett. Ez okozott válságot?

Nem okozott válságot. A dolog azon része, hogy filmekben szerepeltem, egyáltalán nem okozott válságot. Az viszont, hogy a filmek mozikba kerülésekor a nép elkezdett ítélkezni, már nem hiányzott. 

Ez az adottság ráadásul párosult egy határozott ellenérzéssel, és így nem tudtam a helyzettel mit kezdeni. Nem tudtam mindenkinek elmondani, hogy „ne haragudjatok, de akit láttatok a filmvásznon, az nem én voltam”... Nekem erre nem volt szükségem.

Ha nem szerette azt, hogy magára olvad ez a szerep, vagy azt, hogy a hirtelen népszerűség megzavarta a magánéletét, arra soha nem gondolt, hogy ezt a helyzetet mégis a maga javára fordítja: a reflektorfényben esetleg megmutatja azt, amiben jó, például a zenéjét, a képzőművészeti dolgait?

Ha megbocsát az őszinte szóért, de a kérdései folyamatosan azt sejtetik, hogy én a színészi lehetőségeimet elkótyavetyéltem. Ezért hadd mondjam még egyszer: engem nem érdekelt ez a világ. Sőt, ennek a farvizét sem kívántam meghullámlovagolni. Abban az időben nem festettem, tehát azt nem tudtam volna megmutatni. Viszont mindig szerettem úgy felkelni, és a dolgomra indulni, vagy hazamenni, nem hazamenni, ahogy én szerettem volna – a filmek hatására való közszemen forgásom azonban ezt többé nem tette lehetővé. 

Ráadásul a tetszésnyilvánítás tartózkodóbb, a nemtetszés kinyilvánítása pedig határozottabb volt, és ezt mondták egy olyan embernek, nekem, aki tulajdonképpen ezzel teljesen egyetértett.

A Szerelem első vérig, illetve a folytatása a korszak emblematikus alkotásai lettek, egy nemzedéki életérzés kifejezői, a Túsztörténet című filmben nyújtott alakításáért pedig nemzetközi díjjal jutalmazták. Vagyis az utcán történő beszólogatások, incidensek mellett azért voltak visszajelzések, amelyek arra mutattak, hogy ön tehetséges ebben.

Dobray György rendező barátom nemrég hunyt el. Még halála előtt együtt megnéztük a Szerelem második vérig című filmünket. Én sose láttam, a forgatás után majdnem negyven évvel egy szűkkörű vetítésen néztük meg, és én megdöbbenve tapasztaltam a hatást. Lehetett volna amatőr színészként egy karriert építeni erre, amire visszatekintve most azt mondhatnánk, hogy de jó, hogy megléptem, de abban a helyzetben ez nem volt ennyire egyértelmű. 

Milyen volt először végignézni a filmet?

Ültem ott egy kicsit, és néztem.

De milyen hatása volt: pozitív vagy negatív?

Nem tudom megmondani. Én akkoriban nem tudtam felfogni, hogy mi az érték. A Túsztörténetnél is csak úgy tudtam megítélni, hogy Gazdag Gyula betiltott filmjeinek az illata jelezte, hogy ez a rendező mást fog csinálni, mint Dobray. Azért nem reális, hogy ezek után nagy szerepeket kaptam volna, mert én nem éreztem azt, hogy színész vagyok. 

 Viszont ebben a filmben nem kellett akkora feladatot ellátnom, így ettől nem veregethetem a vállam lilára. Különösen strandidőben nem, hiszen hogy néznék ki egy nagy lila folttal a vállamon?

Ha a színjátszást lezárta, akkor 2002-ben miért vállalta el a Szerelem utolsó vérig forgatását?

Van egy olyan adottságom, hogy ha valamit nagyon akarok, akkor azt meg tudom tenni. Mi kell ahhoz, hogy generáljam a Szerelem utolsó vérig-et? Nyilatkozni kell erről egy újságnak, és kis szerencsével Dobray György majd éppen ezt olvassa egy strandon. Ez a megérzések találkozása volt. Dobray fel is keresett végül az ötlettel.

De mire volt jó, ha már lezárta?

Kipróbálni, hogy meg tudom-e csinálni. Hogy megmutassam: ha kitalálok valamit, azt végre is tudom hajtani. Tizennégy évvel a második rész után egy egészen más, megfordult világban legyártani a film végét.

Volt értelme megcsinálni?

A visszajelzések kicsit mások voltak, mint a közönségsikert aratott első két résznél, de ez magyarázható azzal, hogy ez a műfaj a ’80-as években ütött nagyot.

Az volt a baj ezzel a filmmel, hogy olyan irányba ment, amellyel lekövette a korszellemet, az aktuális trendet. Az első két részt szeretők többsége vélhetően nem értett egyet azzal, hogy a történet így végződik. A forgatókönyvet egészen más irányba is el lehetett volna vinni, de akkor a társadalmi ízlés és a filmkészítés rendszere azt sugallta, hogy ezt így kell befejezni. Lehetett volna egy kicsit megnyugtatóbb, kicsit reménytelibb zárás is, ráadásul az hitelesebb is lett volna.

Ha ki kellett vonulni ebből, akkor utólag miért bánta meg az ezt követő, magányban eltöltött két évtizedet? Egy interjúban erről az időszakáról ugyanis azt nyilatkozta, idézem:„...így vesztegettem el az életemből huszonakárhány évet. Elszúrtam, keményen”.

Az elszúrás nem azt jelenti, hogy azt szúrtam el, hogy nem maradtam a filmes világban. Hanem azt, hogy 

A reflektorfényt elvileg a személyes szabadság visszanyerése érdekében dobta el. Akkor ez nem volt sikeres kísérlet?

Nem érdekel a siker. Nem tartom a sikert annak, aminek általában tartják. Aki valamiben sikeres, az legtöbbször nem látványosan az. Nem mindenki áhítozik arra, hogy a világ mércéje szerint sikeres legyen.

De ha a hírnevet eldobta, és kivonult a celeblétből, akkor mi lett helyette huszonvalahány évig?

Az arról szólt, hogy volt néhány zenei ötletem, amelyet végig lehetett volna vinni. De mivel nem törődtem a sikerrel, ezért az önzőségem miatt nem tettem lépéseket ezek megvalósítására. Ezt az eljátszott időt sajnálom. Megtehettem volna, hogy az akkor még meglévő nagyszámú érdeklődő számára szépen csöpögtetem a dalokat, koncertezhettem volna, lemezeket vehettem volna fel. Ehelyett azonban a szórakozást választottam, bárokba jártam, mindenhol ott voltam – 

Miért élt így?

Ez látszott helyesnek.

Egy interjúban azt mondta erre: „mindenki másképp keresi Istent”.

Így van.

Menekülni az élet ürességétől, a végtelenbe futó egzisztenciális kérdésektől, illetve Istent keresni nem feltétlenül ugyanaz... Melyik történt?

Ezt nem lehet így megválaszolni, ez nem olyan ügy, hogy ikszeljük be a helyes választ: A vagy B. Nem hiszem, hogy az embereknek olyan borzasztóan komolyan kellene venniük magukat. Annyira semmiképpen sem, hogy feltétlenül meg kéne fogalmazniuk a létüket a jelenben.

A halál időbeli közeledésével sem?

A halálnak a létét én elfogadtam hat éves koromban, úgyhogy annyira nem tud felzavarni. A haláltól való félelem olyan tettekre és szavakra késztet egyeseket, hogy néha nem értem, miként értékeljük a létet. A lényeg: 

És milyen jó lenne. Mennyivel értékesebb az az ember, aki egy másik embernek annak válságában segíteni tud, mint az, aki kiáll a média elé, és ostobaságokat beszél. Jó lenne, ha az életben máshol lennének a hangsúlyok. És ha máshol lennének, annak az egyik alapvető tétele az lenne, hogy nem kellene olyan sokat gondolni magunkról. Túl sok időt vesztegetünk erre.

Ha önt nem találják meg egy koncerten a film készítői, és nem vállalja el a film férfi főszerepét, akkor ennek ellenére nem ülhetne mégis itt 2024-ben ebben az interjúban mint például egy remek festő?

De. És ha végre ezekről kérdezne, akkor szívesen elmondanám, hogy mik a terveim a jelenben és a jövőben mint festő vagy zenész. 

Tudja, miért értelmetlen? Mert ezek a válaszok jönnek, semmifajta életigenlés. Egy vén hülyét látnak az olvasók, aki motyog magában, és megint elmondja, milyen volt régen. Én nem tudok így negyven évre gondolatban visszamenni egy olyan helyzetbe, amelyet egyébként nem kívánok. Ehelyett ma reggel felkeltem, és rengeteg új ötlettel indultam el.

De azt ne felejtse el, hogy Beri Ary és a filmjei egy nemzedéknek nagyon sokat jelentettek, sokan éppen azt kérnék számon rajtam, ha ezekre nem kérdeznék rá.

De ha ezeket kérdezi, akkor látja, mi történik: folyamatosan csalódik, mert nem tud olyan válaszokat kicsikarni belőlem, amelyek igazolják azt, amit rólam gondolnak. Az emberek ebbe valamit belegondolnak, de fontos tudni, hogy én a kamera másik oldalán állok, máshogy látom.

Értem. Hadd utaljak vissza arra, amit korábban felvetett, miszerint én azt sejtetem, hogy ön a tehetségét elkótyavetyélte. De én nem gondolom így. Én azt látom, hogy a festményei remekek, ott a talentum egyértelműen kivirágzott. Viszont van több ezer dala, többnyire a fióknak. Azokkal mi lesz? És miért melegítette fel a régi együttesét, a Pillangókat, amellyel néhány hete koncertet adott?

Na, ez már érdekes. Azért, mert vannak igények. Azért azt tudni kell, hogy a Beri Ary név nem tömegeket, hanem néhány száz embert mozgat meg. Tervem van a jövővel, vannak ezek az emberek, és végre össze van rakva a hangstúdióm. Van rengeteg hangszerem, rengeteg dalom és egy kialakult zenei képem. 

 Amikor most felmentem a színpadra, láttam néhány mosolygós tekintetet, és nekik eszükbe sem jutott megkérdezni, hogy mi történt veled, Beri Ary.

Ők a jelen Berencsi Attilájára kíváncsiak?

Ők magukra kíváncsiak, és ehhez kapnak egy olyat, ami nekem is jó. Ami önazonos. És én ezt akarom megcsinálni.

Ez konkrétan mit jelent?

Terveim szerint május 17-én kibérelem az A38 hajót, és el fogom játszani azt a hangulathalmazt, azokat a gitár- és énektémákat, amelyeket tartogatok magamban húsz vagy tíz éve, vagy akár csak két órája. Ha százötvenen jönnek el, nem érdekel, de azért jöjjenek el négyszázan, mert jó lesz.

Miben fog különbözni a korábbi koncertektől?

Abban, hogy kiállok a hangszereimmel, és két óra olyan zenét fogok nyomni, amelyben gitár, ének, billentyű és más eszközök lesznek, alatta pedig egy folyamatos dohogás, amelyre rá lehet táncolni. 

Úgy megyek majd fel a színpadra, hogy amikor lejövök, örömmel veszem, hogy felmentem.

Miért, eddig nem így volt?

Nagyon sok problémát, technikai és emberi problémát hozott össze a legutóbbi koncertünk. Sok pozitív visszajelzést is kaptam, de az, ami a szervezéssel és a lebonyolítással járt, lehetett volna egy kicsit gördülékenyebb.

Én egy tépelődő embert láttam a színpadon, aki annyira introvertált, hogy szinte antitézise a rocksztárnak, szándékosan manír- és eszköztelen, ráhagyatkozik a szövegei hatására.

Volt ott tépelődés valóban. Engem csak a minőség érdekel. Illetve a közönség szeretete – és ez nem kamu. Nagyon fontos az, hogy átmenjen az üzenet, hogy működjön az energiaátadás, hogy a hangok a helyükön legyenek. 

 Ha ez mégis megtörténik, az kiül az arcomra: „törődötté” válik a fejem. Ilyen az A38-on nem fordul majd elő, nem lesz technikai malőr, nem várok majd senkire, számítógépen összerakom, minden nap gyakorolni fogom, és úgy fogom eljátszani a műsort, ahogy mindig is szerettem volna.

Egy koncerten maximum két tucat dal hangzik el. Mi lesz tehát a több ezer dal sorsa, amely a tarsolyában van?

Fontos tisztázni, hogy a legtöbb dal szerepe az, hogy a motoszkáló fejemből kiadjam őket. Vagyis a többségük nem kész dal, ezeket inkább zenei kiterjesztéseknek hívom. 

Mik a rövidtávú céljai a festészet terén?

Januártól workshop-okat fogok tartani, mert van rá igény, és nagyon hígul a szakma. Jó képet festeni azt jelenti, hogy lírája van a festménynek, vagyis, ha ránéz az ember valamire, azt érzi, hogy szívesen megfestené. Persze, a jó képek festéséhez fontos lenne egy állandó pénzforrás. Ilyen mecénást azért nehéz elvárni.

Galériákban állítják ki a képeit, népszerűek. Jól is mennek?

Ha jól mennek, arról ön nem tud. 

Engem a vágyaim sosem fognak tönkre tenni, de persze azért azt szeretem, ha nem kell nézni az árakat a boltban. Úgy élek, ahogy szeretnék: főnök, ébresztő és óra nélkül.

Van olyan vásárlói kör, amely érti és veszi a képeit?

Biztos van. Vannak, akik Berencsi Attila képet szeretnének, de jellemzően ezek nem magyarországi vásárlók. Van festményem Ausztráliában például. Aki tehetős Magyarországon, valahogy más alomból választ.

A festményei olyanok, mint David Bowie space rockja: különc, markáns és pszichedelikus darabok.

Igen, olyanok is vannak.

Az nem kergeti őrületbe, hogy a Beri Ary név miatt vesznek képet öntől, vagyis a hírnév miatt?

Van ilyen is. De azért azt tisztázzuk, hogy nem Beri Ary-ként vannak aláírva a festményeim. Berencsi Attila vagyok.

Egy utolsó kérdés: sok beszélgetésben, ebben is, a múltja elemzésére kérték meg. Amikor majd tíz év múlva a mostanról kérdezik majd, mit fog mondani az 50-es éveiről?

Nekem nem korszakaim vannak, hanem arcaim. Megélt életeim vannak. Egyszer olyan életet élek, hogy megyek hajnal háromkor egy kocsmába, és ezt csinálom öt-hat évig, aztán megváltozom, és egy egészen más természetű emberként élem a napjaimat, és teljesen mást csinálok. Mondjuk házat újítok fel, vakolgatok, kertet művelek. Most éppen összeraktam a stúdiómat, és zenélek. Érti. A színművészetben is ez volt: 

Ha egy bányászvárosban élnék, akkor nem egy bányászt játszanék el színészként a helyi művelődési házban, hanem valóban bányászként élnék. Aztán két-három év múlva rájönnék, hogy ez nem nekem való, visszajönnék, és ahogy jönnék vissza busszal, menet közben rájönnék, hogy de jó lehet buszsofőrnek lenni, és akkor egy ideig buszsofőr lennék. Mondjuk ez lenne négy évig Miskolcon. És ezekben az életekben valójában nem nagyon van helye az interjúknak. Ezért van az, hogy kívülről úgy látszott, hosszú időre eltűntem, de valójában nem: olyan életet éltem, amire a média nem volt kíváncsi. És ha kíváncsi volt, akkor is arra volt kíváncsi, hogy „mi történt veled, Beri Ary?”. Én meg arra nem voltam kíváncsi.

--