Fojtogatási nyomokkal a nyakán találtak rá arra a nőre, aki az „öngyilkos kapszulában” szeretett volna eutanáziát elkövetni
Megrázó történet.
Hogyan lehetséges, hogy háborúk és kataklizmák idején csökken az öngyilkosságok száma? Mi hiányzik a frontról a hazatérő katonáknak, amiért depresszióba esnek? Miért akart sok európai telepes indiánná válni – s az indiánok fehérré miért nem?
Az 1962-ben született Sebastian Junger amerikai író és filmrendező érdeklődési területe – látszólag – az életveszéllyel járó mesterségek, mindenekelőtt a gyalogsági harcászat. Egy évtizeden át gyűjtötte tapasztalatait Afganisztánban kockázatos missziókat végrehajtó katonai előőrsök mellé szegődve – ám ami Jungert valójában érdekli, nem a fegyverek vagy a hadi stratégia. Inkább a testvériség és a szolidaritás, a csoportban szerzett traumák és feldolgozásuk, egyén és közösség viszonya – az foglalkoztatja, miért van és hogyan működik az emberben a veleszületett vágy, hogy kicsi és összetartó közösségekhez tartozzon.
Rövid kötetében szerzőnk felteszi a kérdést: mi kell ahhoz, hogy otthon érezzük magunkat a világban? Válasza távol esik az önsegítő könyvek retorikájától – szerinte a helyes megfejtés a káosz és a háború. Az antropológia, a pszichológia és a történettudomány felismeréseit ötvözve levezeti, hogy a modern társadalmak problémája a „törzsi melegség”, az egymásra való odafigyelés képességének elvesztése, amelynek a magány és a depresszió csupán tünetei. A törzsi életélményt ma csakis kataklizmák, például földrengések vagy fegyveres konfliktusok teszik újra átélhetővé.