A drog nem csak nagyvárosi jelenség: hogyan pusztít a kábítószer a magyar vidéken?

Érdemes kitérni Gyöngyös helyzetére, amely egyszerre jelképe és előfutára annak, ami más vidéki térségekben is megkezdődött.

Hogyan lehetséges, hogy háborúk és kataklizmák idején csökken az öngyilkosságok száma? Mi hiányzik a frontról a hazatérő katonáknak, amiért depresszióba esnek? Miért akart sok európai telepes indiánná válni – s az indiánok fehérré miért nem?

Az 1962-ben született Sebastian Junger amerikai író és filmrendező érdeklődési területe – látszólag – az életveszéllyel járó mesterségek, mindenekelőtt a gyalogsági harcászat. Egy évtizeden át gyűjtötte tapasztalatait Afganisztánban kockázatos missziókat végrehajtó katonai előőrsök mellé szegődve – ám ami Jungert valójában érdekli, nem a fegyverek vagy a hadi stratégia. Inkább a testvériség és a szolidaritás, a csoportban szerzett traumák és feldolgozásuk, egyén és közösség viszonya – az foglalkoztatja, miért van és hogyan működik az emberben a veleszületett vágy, hogy kicsi és összetartó közösségekhez tartozzon.
Rövid kötetében szerzőnk felteszi a kérdést: mi kell ahhoz, hogy otthon érezzük magunkat a világban? Válasza távol esik az önsegítő könyvek retorikájától – szerinte a helyes megfejtés a káosz és a háború. Az antropológia, a pszichológia és a történettudomány felismeréseit ötvözve levezeti, hogy a modern társadalmak problémája a „törzsi melegség”, az egymásra való odafigyelés képességének elvesztése, amelynek a magány és a depresszió csupán tünetei. A törzsi életélményt ma csakis kataklizmák, például földrengések vagy fegyveres konfliktusok teszik újra átélhetővé.
