A világ körülöttünk egyre bizonytalanabb, ezért felértékelődik a gyökerek szerepe – Czakó Julianna a Mandinernek

Nyitókép: Mandiner / Földházi Árpád

A kislánya Gizella Eliza nevében az ön életének sorsfordulója is visszaköszön?
Bár Gizike születése idején nem éreztem ilyen tudatosnak a választást, utólag azt mondom, hogy igen. Nem sokkal a diploma után, pályakezdőként kaptam meg a My Fair Ladyben Eliza szerepét; nem lehetek eléggé hálás Béres Attila rendezőnek, hogy ekkora bizalmat szavazott nekem. Hiszen amennyire csodálatos dolog Elizát játszani, annyira nehéz is: a közönség nagy részének van valamilyen előképe ezzel a darabbal kapcsolatban vagy az Audrey Hepburn-féle filmes változat, vagy a korábbi, nagy sikerű hazai előadások miatt. Ezért nagyon igyekeztem, hogy méltóvá váljak a híres elődeimhez, de közben magamból, a saját képességeimből, egyéniségemből is meg tudjak mutatni valamit. És hogy ez, legalábbis a visszajelzések szerint, egész jól sikerült, abban nagy segítségemre volt a Higgins professzort alakító Görög László. Előbb színészként csodáltam őt – az elképesztő sokoldalúsága a mai napig újra és újra bámulatba ejt –, majd szép lassan magánemberként is közel kerültünk egymáshoz. Az esküvőnk évében aztán megszületett Gizike, aki már nagylány, idén kezdte az iskolát. Ebből a szempontból valóban van jelentősége az Eliza névnek. És a Gizella sem teljesen véletlen.

Ennek is színházi előzményei vannak?
Nem. Amikor vártam őt, egy nap ezzel az ötlettel ébredtem. Csak később jutott eszembe, miért járhatott ez a név öntudatlanul is a fejemben. A nagy­mamám rokonságában volt egy Gizella, akit mindenki karakán, határozott, bátor nőként emlegetett, állítólag ha este el kellett mennie valahova, fogta a csípővasat, és azzal indult neki a faluban. És milyen érdekes az élet, idén először a mi Gizikénket is elvittük mindenszentekkor a temetőbe, egy Kapuvár melletti kis faluba, ahonnan a családom anyai része származik, mert szerettük volna, hogy ne csak a magyar szokásoktól, hagyományoktól idegen halloweennel találkozzon. Ennek a bizonyos Gizella néninek a sírjánál is megálltunk egy kicsit, és ahogy a kislányom hangosan kibetűzte a nevet, abban a pillanatban mintha összeért volna múlt és jelen. Fontosnak tartom, hogy ez a fajta folytonosság megmaradjon az életünkben. A világ körülöttünk egyre bizonytalanabb, ezért még a korábbiaknál is jobban felértékelődik a gyökerek és a család szerepe; ha nem tudja az ember, honnan jött, azt sem fogja tudni, hova tart.

Ön honnan jött?
Óriási szerencsém van, mert édesanyáméktól olyan példát hozok, amit igyekszem én is továbbvinni: erejükön felül mindent megtettek értünk, miközben hagyták, hadd éljük a saját életünket. Pedig fiatalon, a húszas éveik elején lettek szülők. Mégsem ijedtek meg, inkább hamar belenőttek a feladatba; az elejétől az volt számukra a legfontosabb, hogy velünk minden rendben legyen. S ez ma sincs másként. Nem lehetek elég hálás nekik, hogy első szóra jönnek, és segítenek bármiben. Pláne, mert más anyákkal-apákkal beszélgetve tapasztalom, hogy ez egyáltalán nem magától értetődik.

Akkor sem ijedtek meg, amikor kitalálta, hogy színész lesz?
Nem, pedig még a távolabbi felmenőim között sem igen akadtak olyanok, akik művészettel foglalkoztak. A három testvéremmel együtt tényleg teljes szabadságot és bizalmat kaptunk, csak csodálni tudom anyuékat ezért, én biztosan sokkal jobban kétségbe lennék esve, ha azt látnám, hogy a tizenéves gyerekemet nem igazán érdekli semmi. Én ilyesmi típus voltam, elvoltam magammal, a színjátszásba is csak véletlenül keveredtem. Győri vagyok, a helyi Kazinczy Ferenc Gimnáziumba jártam, ahol egy jó kis színjátszó csoport működött Patonay Anita vezetésével. Egyik délután elkísértem a barátnőmet, és ahogyan az történni szokott, engem is rögtön beszippantott a hangulat: ebben a sokféleségben, érdekes szabálytalanságban azonnal megtaláltam a helyem. Innen kerültem aztán a nővérem révén a Győri Nemzeti Színház stúdiójába. Emlékszem, két monológot meg három verset kellett vinni a felvételire, de hála Istennek az utóbbitól eltekintettek. Azért mondom, hogy hála Istennek, mert a versmondástól ma is tartok kicsit. Vagyis inkább úgy fogalmaznék, az önálló szereplést kevésbé szeretem. Csapatjátékos vagyok, nekem a biztonságot az életben és a színpadon is a többi ember közelsége adja.

A stúdiós évek után már egyenes út vezetett a Kaposvári Egyetem művészeti karára?
Azt sem mondanám. Bár sok pozitív visszajelzést kaptam, amitől egyre magabiztosabb is lettem, még az érettségi környékén is erősen hezitáltam, mit akarok. Hiába jelentkeztek a környezetemből többen, nekem valahogy nem tűnt életszerűnek színész szakra felvételizni. Persze ha már akkor tudtam volna figyelni a jelekre – erre a nagymamám sokszor figyelmeztetett, de akkor még nem értettem a lényeget –, hamarabb rájöttem volna, hogy a sorsom úgysem kerülhetem el.

Mik voltak ezek a jelek?
Apróságok. Szerepelhettem például a Hegedűs a háztetőn-ben; óriási dolog volt, hogy a győri színház nagyszínpadán játszhatok, énekelhetek, táncolhatok „igazi” színészek mellett. Annyira szerettem az egészet, hogy minden alkalommal már legalább tíz perccel a kezdés előtt beálltam a megfelelő pozícióba, a kórustagok meg a többi színész jókat mosolyogtak rajtam. De igazán akkortól vettem csak komolyan a dolgot, amikor felvettek Kaposvárra. Örültem, hogy oda, mert a felvételi rendszert sokkal nyitottabbnak láttam, mint a budapesti színművészetiét, úgy éreztem, ott nem csak egy vagyok a rengeteg jelentkező közül, hanem tényleg kíváncsiak rám. És ha már a jelek meg a sors: ha az első két alkalommal nem esek ki az utolsó rostán, akkor nem Rusznyák Gábor osztályába kerülök. Vele megint csak óriási szerencsém volt. Nagy türelemmel viselte a fiatalkori hülyeségeimet és lelki galibáimat, szakmailag is rengeteget tanultam tőle, és nem utolsósorban a diploma után ő ajánlott be Miskolcra is.

Ahol aztán kerek egy évtizedet töltött.
Túlzás nélkül mondom, hogy fantasztikus tíz év volt. Kiváló társulatban játszhattam remek szerepeket, sokszor magamat is meglepve. Említettem Béres Attilát, aki nemcsak jó rendező, de a Miskolci Nemzeti Színház igazgatója is, és híres arról, hogy szívesen kísérletezik, húz elő valami meglepőt a kalapból. Nekem is többször kitalált olyan dolgokat, amelyekről először el sem hittem, hogy képes vagyok megcsinálni őket, valahogy mégis sikerült, és így szakmailag is szépen tudtam lépegetni előre. Eliza, a Babaház Nórája, a Tóték Ágikája, a Sirályban Nyina, a Kabaré főszerepe, Shakespeare-drámák, még sorolhatnám hosszan, hány csodálatos feladatom volt. Miskolcnak köszönhetem, hogy ma már minden műfajban otthonosan mozgok. A közönség pedig a tenyerén hordott minket, ezt szintén nem lehet elfelejteni.

Miért döntött úgy, hogy mégis eljön?
Ez közös elhatározásunk volt Lacival, nem szakmai okokból, hanem a kislányunk miatt. A születése óta folyton napirenden volt a váltás kérdése, és ahogy nőtt, úgy látszott egyre jobban, hogy az igényeinek, személyiségének sokkal nagyobb teret kell kapnia. Miskolcon a színház és a színészház között csak pár lépés a távolság, ami szűk élettér egy kíváncsi kisgyerek számára, és az sem volt opció, hogy napokra mondjuk a nagyszülőkre hagyjuk a budaörsi házunkban, amíg mi esténként egy távoli városban játszunk. A rokonok, barátok közelsége ugyancsak azt diktálta, hogy amint lehet, Budapestre költözzünk. Amikor kiderült, hogy a Thália Színház így, csomagban mindkettőnkre igényt tart, nem volt kérdés, hogy pont erre a lehetőségre vártunk – szeretünk együtt lenni, dolgozni, külön nem esett volna jól menni sehova.

Szeptemberben már a második évadot kezdték a Nagymező utcában. Eddig minden a terv szerint halad?
Igen. Abszolút a helyemen vagyok, semmiféle hiányérzetem nincs. Miskolcon hasonlóan sokféle előadásban sokféle, esetenként teljesen eltérő szerepet játszottam. Mindegyik alakítást szeretem, de ha ki kellene emelnem egyet közülük, akkor az áprilisban, a Télikertben bemutatott Hisztéria Jessicáját mondanám. A darab egy furcsa, sötét utazás Sigmund Freud tudatalattijában, és amikor először elolvastam, azt mondtam, és teljesen komolyan is gondoltam, hogy képtelen vagyok megcsinálni, annyi jó színésznő van Budapesten, jobb lenne, ha valaki mást hívnának. Aztán a kezdeti ijedség után a többiekkel együtt szép lassan megfejtettük a történetet, és talán nem tűnik önteltségnek, ha azt mondom, a végeredmény igazán különleges előadás lett, amire, mivel különösen kedveljük, nagyon vigyázunk is. Akárcsak a nagyszínpadi bemutatókra, amelyekre szintén kifejezetten büszke vagyok.

Georges Feydeau A hülyéje című, „őrült és szerelmes bohózata” nem először jött szembe az életében.
Miskolcon tíz évvel ezelőtt játszottam el a megcsalt feleség szerepét; jutalomjáték volt akkor is és most is. De az, hogy egyszer már belebújtam Lucienne karakterébe, nem jelenti, hogy ne lett volna bennem most is drukk. Egyrészt eltelt tíz év, másrészt két különböző típusú rendezésről van szó. Kelemen József most kifejezetten a fiatalokat célozta meg, ezért nem félt bevetni a Thália fiataljait sem, hogy közösen bebizonyítsuk, egy 19. század legvégén írt vígjáték is tud friss, aktuális lenni, ráadásul anélkül, hogy kiforgatnánk a mondanivalóját, vagy más módokon erőszakot tennénk rajta. Az olyasmi engem mindig taszít. Minden előadásnak megvan a maga igazsága, és csak azért beleszuszakolni valamibe minél több extremitást, mert attól modernebbnek tűnik, szerintem tévút. Közhely, de igaz, mindegy, hogy valami kortárs vagy klasszikus, farmerben vagy korhű jelmezben vannak a színészek, csak jó legyen. Ezért azt is nehezen tűröm, amikor másodrendűnek kell éreznem magam, amiért „csak” egy szórakoztatónak elkönyvelt színház tagja vagyok. Különösen, hogy a kollégák egy része úgy alkot véleményt, hogy még véletlenül sem győződik meg róla a saját szemével, mi történik máshol. Pedig fontos lenne, hogy vegyük a fáradságot, megnézzük egymást, és ne látatlanban ítélkezzünk. Én is elmegyek a Katonától a Radnótin át a Nemzetiig mindenhova, hiszen ha nem érnek új impulzusok, nem tudok fejlődni sem.

A nagy rohanás közben azért tudja tartani valahogy az egyensúlyt?
Törekszem rá. Amióta gyerekem van, egyszerre lettem nyugodtabb, és ha az ő érdekeiről van szó, harciasabb. Az utóbbi időszakban megtanultam nemet mondani, és azt is megértettem, hogy semmi nem magától értetődik, egy pillanat alatt kimehet bármelyikünk lába alól a talaj, ezért nem szabad az időt haszontalan dolgokra, mérgező emberekre vesztegetni. És még a korábbiaknál is jobban megerősödött bennem, hogy tényleg nincs jobb dolog a családnál, aminek az ereje az összetartásban rejlik. Hálás vagyok azért, hogy nekem ez megadatott, ahogyan hálás vagyok azért is, mert a harmincas éveim közepén ott tarthatok a pályámon, ahol. A Tháliában egy öltözőn osztozom Molnár Piroskával, aki nemcsak fantasztikus színész, de fantasztikus ember is. Már attól boldognak érzem magam, hogy mindennap mellette ülhetek.