A svéd mandulatorta – Ez a szerelmi történet nem különleges; nincs benne dráma, nincsenek óriási érzelmek

Nyitókép: Shutterstock 

Kövérné Kalmár Mónika „Sütis Móni” írása a Mandiner hetilapban.

Ez a szerelmi történet nem különleges. Nincs benne dráma, nincsenek szélsőséges amplitúdójú érzelmek, a szerelmeseket nem választja el egymástól hurrikán vagy hajótörés. Jon és Ana a mintegy nyolcszáz lelket számláló kicsiny svéd falucskában, Agunnarydben született valamikor a múlt évezred utolsó évszázadának derekán, és mindketten ott is cseperedtek fel. Egy óvodába, egy iskolába jártak, később egy baráti társaságnak lettek tagjai, amellyel együtt kirándultak, együtt síeltek, együtt lékhorgásztak a ljungbyi tavon, és együtt csörögtek a The Spotnicks, a Hep Stars, a The Shadows és Lill-Babs számaira az agunnarydi underhållnings ställében, amit később, a hetvenes évek vége felé csak diskóként emlegettek maguk között.

Ana és Jon valahogy mindig egymás mellé keveredett a közös túrákon, lékhorgászatokon, így az is természetes volt a társaság számára, ahogy egymásba szerettek, és aztán idővel eljegyezték egymást.

Egy alkalommal, amikor Jon Stockholmba utazott a diákszövetség, azaz a Sveriges förenade studentkårer éves kongresszusára az agunnarydi tagszervezet küldöttjeként, Ana elhatározta, hogy valami különleges finomsággal várja haza szerelmét, aki bizonyára fáradtan érkezik meg a négyszáz kilométeres utazás után.

„Tortát sütök neki” – döntötte el magában, és azonnal nekilátott a receptkeresésnek. Lekapta a polcról Eivor Järvinen mesterművét, a klasszikus svéd péksütemények és torták receptjeinek gyűjteményét, a Sju sorters kakort, és keresgélni kezdett. Hamarosan meg is találta az igazit: prinsesstårta! Azaz hercegnőtorta. Ez lesz az! Lelki szemei előtt megjelent, ahogy a megsült piskótát szépen háromba vágja, megtölti a krémmel meg a bogyós gyümölcsökkel, igaz, kívülről marcipánnal kéne borítani, és az nincs itthon, de sebaj, majd csinos kis stufnikat nyom a krémből a tetejére, jó lesz az úgy. Mindenesetre Jon biztosan örülni fog, mert nagyon édessszájú srác.

Ana nekilátott. A receptet ugyan menet közben némileg módosította, aminek egyik oka bizonyos alapanyagok hiánya, a másik pedig az enyhe szétszórtsága miatt némely hozzávaló kifelejtése volt. A lényeg, hogy ő Eivor Järvinen sillabuszától eltérően végül habbá vert 4 tojásfehérjét 4 evőkanál cukorral, hozzákevert 15 deka őrölt mandulát, és ezt a keveréket egy 26 centi átmérőjű tortakarikában sütötte meg 180 fokon 30 perc alatt. Amíg a tészta sült, elkészítette a krémet, s miközben a rádióban Ted Gärdestad énekelte Sol, vind och vatten, azaz Nap, szél és víz című dalát, a négy tojás sárgáját egy lábasban összekeverte három nagy evőkanál cukorral, felöntötte másfél deci tejszínnel, felfőzte sűrűsödésig, majd később, amikor már kissé langyosabbra hűlt, 15 deka vajat adott hozzá.

„Tuff brud i lyxförpackning” – dalolta Lill-Babs éppen, amikor Ana elkezdte félbevágni az időközben megsült piskótát. Mivel a vártnál kicsit laposabb lett, elvetette a gondolatot, hogy megpróbálkozzon több réteget kierőszakolni belőle. Tenyerét óvatosan ráhelyezte a mandulás lap tetejére, hogy érezze, amint a kés szépen végighalad az anyagban – de ez nem volt ilyen egyszerű. A tészta felső része ugyanis darabokra hullott kése nyomán.

„Jössen!” – szaladt ki a száján, de kezét rögtön oda is kapta, tudta jól, hogy az Úr nevét nem vesszük a szánkra mindenféle hiábavaló okokból, még ilyen kis eufemisztikus formában sem, ezért aztán inkább így folytatta: „Min gud, min gud, min gud” – ami annyit tesz, istenem, és hozzá bánatosan toporgott.

Aztán gondolt egy merészet. Az alsó lapra kente a krém felét. Összelegózta rá a széthullott másik lapot, közben arra gondolt, ez tényleg pont olyan tevékenység, mint amit az egyre népszerűbb dán játékkal lehet végezni, bevonta a tetejét a maradék krémmel, meg az oldalára is kent belőle.

„Hát ez így nem valami szép… ” – morfondírozott, és szemrevételezte a spájzban elfekvő holmikat. A szeletelt mandulán akadt meg a szeme, gyorsan elő is vette, lehetett vagy 15 deka. Száraz serpenyőben megpirította, kicsit kitette a hidegre, és amikor meghűlt, rátapasztgatta a tortára. Mint a művész, aki elkészült alkotásával, Ana is hátra­lépett, úgy szemlélte művét. „Kicsit lapos, de egész pofás” – állapította meg, és betette a hűtőbe.

Jon három óra múlva érkezett meg. „Ana, ez fantasztikus! – kiáltott az első falat után. – Mi a neve?” „Hát… ööö… izé… mi is…? Mandula… svéd mandula­torta!” – vágta ki magát a lány okosan. „Hát ez nagyon király! Mit szólnál, ha vinnénk belőle apunak? Azt mondta, szeretne egy kávézót a bútorboltjába. Ez a süti pont jó lenne kávé mellé!”

És így is lett. Vagy nem így, de a svéd mandulatorta világkarriert futott be Ingvar Kamprad áruházláncának köszönhetően, ahol e nevezetes süti mellett lapraszerelt bútorok is kaphatók nagy mennyiségben.