Kétszáz éve született Podmaniczky Frigyes, Budapest „vőlegénye”

(Nyitókép forrása: ujkor.hu)

Cseh Tamás Levél nővéremnek című, 1977-es albuma a Budapesttel és Bereményi Géza 1978-as Legendáriuma, melyben a székesfővárosi közmunkatanács szürreális jelenetben szemlézi a várost, átszőtte az ifjúságomat. Abba az általánosba jártam, ahol Cseh tanított. S máig nem felejtettem, hogyan szereztem tudomást a könyv megjelenéséről. Csekkoltam, hogy tényleg a Magyar Ifjúságban, jobb szélen, kék szín alatt jelent-e meg a cikk, ahogy emlékszem. Jobbra szerkesztették, de a fejléc piros. Illetve lapozni kellett a folytatáshoz, és ott már kék a keret, a szöveg viszont balra került. Mi hát az emlékezés? Ugrás „a történelmi idő és a jelen rétegei között”, ahogy Bereményi nyilatkozta? S ki volt Podmaniczky Frigyes, akinek azt a sok rést és járatot köszönhetjük a házakon és házak között, melyeken életen át járunk?

A báró 1824-ben született, méghozzá Pesten, ami nagyjaink körében korántsem volt általános akkoriban. Ahogy a közkórház sem. A közmunkatanács alelnökeként ismerjük, „Budapest vőlegényeként”. Holott „a század legszabályosabb gavallérja” is volt, miként Krúdy Gyula jellemzi. Nála jobban különben senki nem ismerte és tisztelte a magának való, különc, fura kockás nadrágokat, gomblyukában szegfűt, arcán Ferenc József-i arcszőrzetet viselő, a nőket messze kerülő írót és politikust, aki minden címe és magas állása ellenére szegénységben élt. Egyetlen gondolatban foglalta össze Krúdy, hogy miért írt regényt róla: mert alkotott.

Krúdytól tudjuk, hogy mit gondoljunk Frici báró színes életéről, naplótöredékeiből pedig, hogy mit gondolt ő hosszú, dolgos, magányos élete folyamán. Előbbiről annyit, hogy Petőfi kortársaként, huszonnégy évesen nem esett kétségbe, hogy a következő évben nem lesz Balaton Sound, hanem végigcsatázta a szabadságharcot. Innen, bárói címe dacára, közkatonának sorozták „Olaszba”, „Osztrákba”. Hazatérése után jogászkodott, regényeket írt, vallásos munkával foglalkozott az evangélikusoknál. 1873-tól 1905-ig volt a Fővárosi Közmunkák Tanácsának nagy hatalmú alelnöke. Két évvel leköszönése után, 87 évesen hunyt el, de nem mint kisnyugdíjas. 1848 és 1906 között az országgyűlésben is dolgozott, sőt a Bach-korszak után még alelnöke is volt egy darabig. S még egyszer: szerényen élt. A Pannónia söntés-kifőzdében étkezett egyedül az Andrássyn, s gyertyafénynél, „giszhübli” víz mellett írta otthon a naplóit. Vallotta, „sehol se lehet oly jól eltölteni a nyarat, mint Budapesten”, de előtte azért még nyugaton tanult.

Velünk ellentétben szerényen nem gondolta azt, hogy Budapest 1873-tól alakult világvárossá. Naplóiban szép fejlődésről számolt be fiatal korától kezdve. Ami igaz is, elég, ha a vasútra, a Lánchídra, a Margit hídra és a Nemzeti Casinóra gondolunk. Az új Budapest című írásában a század e fontos fejleményeiről szólt: Duna-szabályozás, rakpart, korzó; köz- és magánpaloták, Várkert, egyetemek; körút, Deák és Kálvin tér, Andrássy, Kerepesi és Üllői út; fásítás, a Városliget, a Margit-sziget és a Gellért-hegy rendezése, parkok; Opera, öt színház, köztük a Népszínház; csodás útburkolatok, úgymint kő, aszfalt.

Bárónkat ugyanaz vezette a közszolgálattal való menyegzőjére, mint Széchenyit, Wesselényit, akik ifjan kijártak a pusztába csárdázni, nagy torkú, húsos parasztlányokkal asztalon táncolni, vedelni a lőrét: a csömör. 1856-ban Bécsből jött haza, s kiugrott a Városligetbe egy kis mulatságra. De ott erőt vett rajta a lehangoltság, elhagyatottság a pusztulás és a fejlődés hiánya miatt. Előírásszerűen sírni kezdett (a romantika korában járunk), s megfogadta, hogy az „általam annyira kedvelt fővárosunk emelését tűzendem ki életem egyik vezéreszméjeűl”. Erre a fogadalmára aztán egész hosszú életében emlékezett, s aszerint élt.

Ritkán hallani róla, hogy nemcsak megálmodója, de első intendánsa is volt az Operának. Úgy érezte, hogy ez az élete fő műve. Ő írja, amikor fogadott egy nagy hírű európai intendánst, az így szólt: „ha a mi világhírű operaházunkból e színházba lépek, azt érzem, a mit azok éreznek, a kik tágas pinczéből jól világított s fényes közönséggel telt szalonba lépnek”. Itt jutunk el a báróval a mába, átlépve a Bródy–Ady–Móricz-féle ellenzékiségen, önpusztításon és naturalizmuson meg az egész századelős kokainizmuson annak minden nyomorult lelki örökségével. Hat generációval ezelőtt tényleg élt egy magyar nemzedék, amely különbnek s nem többnek akart látszani. Ezért aztán nem többet, hanem különbet alkotott. Persze, ismerem Márai­tól a tréfás A szegények iskoláját. A szegény nem szeret dolgozni, már a fáraók kénytelenek voltak korbáccsal hajtani a naplopót. Torkos, minden bérét nyalánkságra költi, míg a gazdag csak a kis hányadát… De hát épp Podmaniczky volt az, aki messze állt a panamától, a dőzsöléstől, s példát mutatott.

Amúgy egyik nagy csatája a fásítással volt kapcsolatos. Ugyanis nemcsak a talaj- és fényviszonyokra volt tekintettel a telepítésnél, de azt is értékelte, hogy milyen növény mutat szépen a Duna jobb és bal partján, a parkban vagy a sugárúton. Leginkább pedig az utca tisztátlanságával és a koldulással volt elégedetlen. Pedig akkor még Combino Supra sem volt, amelyet – magam láttam – még vizeldének is szívesen használ a mai közönség. (De: a románoknál videós műfaj lett lekapni pályaudvarainkat, útban vonattal Bécs felé. Agyondicsérik a rendezettséget, a tisztaságot, elismerve, hogy ebben jobbak vagyunk náluk.) Felmerül a kérdés, hogy Orbán Viktor miért stadiont, múzeumot, vasutat, iskolát épít, s nem plazmatévét vásárol kisfröccsel a népnek: hogy végre együtt legyünk.

Gimisként eljártunk a „tűrt” kategóriába sorolt 25. Színházba, Cseh Tamás is szerepelt ott néha. Egy főiskolás, kísérleti darab fiatal férfiakról szólt, akik egy jelenetben a Nagy-Magyarország-térképre maszturbáltak. Talán a 2010-es, Závada–Alföldi-féle Magyar ünnep csírája volt, nem tudni; a főszereplő nevére emlékszem még. Mennyire más ez az előre­lépni képtelen világ, mint a Krúdy által lefestett Podmaniczkyé! Aki „ment volt minden nőies természetű pletykától”, „délceg magyar gavallérként egyetlen úrnőt sem hozott hírbe”, a jelmondata pedig ez volt: „Felvirrad még valaha!”