Mi a probléma forrása?
A globális ipari civilizáció és annak a működése felelős a fent említett polikrízis létrejöttéért. Ha pedig a globális ipari civilizáció működését tekintjük, annak egyaránt vannak bemeneti és kimeneti problémái. Utóbbiak közé tartozik a hulladékképződés. És itt ne csak a műanyag szívószálakra meg szatyrokra gondoljunk, hanem a rengeteg többlethőre, illetve az üvegházhatású gázok iszonyatos mennyiségű termelődésére is. Ez utóbbiak felhalmozódásának egyik következménye az éghajlatváltozás.
És mik a bemeneti problémák?
A természeti erőforrások túlhasználata és kimerülése. Súlyához mérten ritkán beszélünk erről, annak ellenére hogy önmagában akkora problémát jelent, ami évtizedeken belül ellehetetlenítené a globális ipari civilizáció működését akkor is, ha egyébként a kimeneti problémák és azok hatásaként az éghajlatváltozás nem okozna gondot.
Ilyenkor például az erdőirtásról vagy a mezőgazdasági művelésbe vett terület növekvő mennyiségéről van szó?
Többek között. Nyilván ez esetben is érvényes az a tétel, hogy minden mindennel összefügg. Amikor a természeti erőforrásokat emlegetjük, alapvetően két fő csoportot különböztetünk meg: a megújulókat és a nem megújulókat. Az elsőbe a levegő, a víz, a talaj, a növények és az állatok tartoznak, amelyek a biológiai élet alapjait, köztük az emberekét is lehetővé teszik, és közös tulajdonságuk, hogy ha békén hagyják őket, akkor adott időn belül maguktól újratermelődnek. Ebből viszont az az egyértelmű szabályszerűség is következik, hogy ha gyorsabban éljük fel őket, mint ahogy megújulnának, akkor a folyamat fenntarthatatlanná válik. Mellettük ott a másik csoport: a nem megújuló erőforrásoké. Ez a nagyjából kilencven anyag – köztük a három fosszilis energiahordozó: kőszén, kőolaj, földgáz, valamint fémes és nem fémes ásványok – jelenti az ipari civilizáció építőelemeit; ezek egyáltalán nem vagy csak az emberi szempontból nem értelmezhető geológiai időben mérve újulhatnak meg. Az előző szabályt alkalmazva kijelenthetjük, hogy teljesen mindegy, milyen ütemben használjuk fel őket, a folyamat nem fenntartható.
Vagyis az erőforrások túlhasználata rövidebb távon fog súlyosabb katasztrófát okozni, mint önmagában az éghajlatváltozás?
Nagyjából igen, hiszen javarészt ez okozza az ökológiai rendszerek összeomlását, ami az emberi rendszerek globális összeomlásához vezet majd. Mert a természeti rendszerek elég jól elvolnának emberi rendszerek nélkül – sőt, úgy volnának el csak igazán jól –, ez visszafelé már nem állja meg a helyét. Bármennyire szeretnénk is magunkat a természettől független, sőt azon felül álló valaminek látni, ez valójában alaptalan illúzió: a természeti rendszerek kiegyensúlyozott működése szükségszerű a mi fennmaradásunkhoz, a civilizációnk működéséről már nem is beszélve. Viszont, és ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni, az ipari civilizáció tevékenységének következményeként a természeti rendszerek már most olyan állapotban vannak, hogy bármikor átléphetik a planetáris határokat, ahonnan érdemben már nincsen visszaút. És akkor a ma ismert formájában mindkét rendszer megszűnik létezni. Hogy ez miként fog bekövetkezni, hány ember élheti túl, és ők milyen új életformát alakíthatnak ki, azt nyilván senki nem tudja megmondani. De hogy bekövetkezik, az napról napra valószínűbb.
Természeti és emberi katasztrófák, felmelegedések és jégkorszakok, civilizációk felemelkedése és bukása – azért akadt már pár hasonló dolog a történelemben. Nem lehet, hogy a teljes összeomlás emlegetése riogatás, ami aztán afféle önmagát beteljesítő jóslattá válik?
Talán elsőre meglepő, amit mondok, de például az éghajlatváltozást tagadóknak minden eddig elmondott tény ellenére van némi igazuk: a Földön éghajlatilag volt már szinte minden. Csak nem abban az időszakban, amikor az ember és civilizációja létezett a bolygón. Egyébként ma is egy jégkorszakban élünk, az úgynevezett kainozoikumi eljegesedés egyik interglaciális szakaszában, amikor a jég visszahúzódik, és már csak a sarkkörökön túl, illetve a magashegységekben található meg. Ha az utóbbi nyolcszázezer év változásait nézzük, a jég Egyenlítő felé terjeszkedését hozó glaciális és az interglaciális korszakok olyan ciklikus mintát rajzoltak ki, mintha egy egészséges ember tökéletes szívritmusgörbéjét néznénk.