Lesz-e világvége, és ha igen, mikor? Csak az emberi civilizációnak lőttek, vagy a Földnek is annyi? – összeomlás-kutató a Mandinernek

Nyitókép: Ficsor Márton

Hányféle forgatókönyv van az emberiség jövőjét illetően?
Sokféle. Ami viszont valóban számít, az az, hogy melyiknek mennyi az esélye. Nyilván nem lehet tökéletes pontossággal megmondani, mi fog velünk történni tíz, húsz vagy ötven év múlva. Már csak azért sem, mert jó ideje a polikrízis folyamatában élünk. Ennek a lényege, hogy több globális rendszer válsága áll ok-okozati összefüggésben, ami jelentősen rontja az emberiség kilátásait. Ezek a kölcsönhatásban lévő krízisek így nagyobb károkat okoznak, mint amekkorát a válságok önmagukban okoznának, ha az alapvető rendszereik nem lennének mélyen összekapcsolódva egymással. Mivel a hatások intenzíven és kiszámíthatatlanul kombinálódnak, a végkifejlet sokkal súlyosabb lesz, mint az egyébként különálló krízisek hatásainak az összege.

Lesz vagy lehet?
Tudom, kellemes dolog illúziókban élni, de sajnos azt kell mondanom, hogy nincs helye a feltételes módnak. John Michael Greer amerikai író és ökológus ezt úgy fogalmazta meg, hogy az ipari civilizáció összeomlása jó ideje folyamatban van, és még azután is tart majd, amikor már egyikünk sem lesz életben. Vagyis nem egy esemény okozza majd a civilizációnk összeomlását, hanem egymáshoz kapcsolódó események sorozata. Hacsak nem futunk bele atomháborúba, mert akkor elég hamar eldől a dolog. Ahogyan állítólag Einstein is mondta: a harmadik világháborút nem tudom, milyen fegyverekkel vívják majd, de a negyediket biztosan botokkal és kövekkel.

Tegyük fel, hogy ezt elkerüljük. Akkor mi történik velünk?
Legnagyobb valószínűséggel az életünk innentől kezdve évről évre rosszabb lesz. Már most is az, ám mivel a változásban benne élünk, ezt nem igazán vesszük észre. Az ilyesmi ráadásul jellemzően nem lineáris módon megy végbe. Az összetett rendszereknek – amelyekkel tulajdonképpen az összeomlás-kutatás is foglalkozik –, azaz többek között az ökoszisztémáknak, a társadalmaknak vagy éppen az egész civilizációnak, van egy fontos közös jellemzőjük. A kialakulásuk viszonylag hosszú időt vesz igénybe, és nagyon energiaigényes folyamat, amikor pedig elérték növekedésük határait, felélték az erőforrásaikat, akkor a hanyatlásuk és az összeomlásuk a felívelő periódushoz képest viszonylag rövid és gyors.

Most hol tartunk ezen a görbén?
Valahol azon a roppant izgalmas ponton, amikor a hullámvasúton átfordul a szerelvény, és érezzük, hogy pillanatokon belül elkezdünk lefelé száguldani. Vagyis az utolsó néhány viszonylag békés másodpercben. Én számos, a témával foglalkozó nemzetközi szakemberrel egyetemben úgy gondolom, hogy a globális ipari civilizáció csúcsidőszaka már sok tekintetben mögöttünk van. A legnagyobb nehézségek azonban nem azokra várnak, akik a görbe felfelé menő ívén születtek, és megszokták, hogy évről évre jobb lesz. Sőt, még csak nem is azokra, akik a görbe lefelé menő ívén élik majd az életüket, és természetes lesz számukra, hogy a következő év rosszabb lesz, mint az előző. 

megtapasztalják a kollapszus folyamatát, életük hátralévő részét pedig egy összeomlás utáni világban fogják leélni, és a jövő nemzedékeihez képest aránytalanul sokat szenvednek majd. Ezt az egyenlőtlenséget a mentális felkészültség előtérbe helyezésével szükséges kezelni.

A várható éghajlati katasztrófa viszont még előttünk áll. Vagy ez sem ilyen egyszerű?
Természetesen nem. Jellemző problematikája e téma megközelítésének, amit Gelencsér András professzor, a Pannon Egyetem volt rektora is gyakran hangsúlyoz, hogy szeretünk végletekig leegyszerűsített, egybites üzenetekben kommunikálni: azonosítjuk az ellenséget, vállt vállnak vetve legyőzzük, és onnantól kezdve minden rendben lesz. Ilyen ügyeletes mumus napjainkban szegény éghajlatváltozás. Holott ez is csak egy következmény, nem a probléma forrása.

Mi a probléma forrása?
A globális ipari civilizáció és annak a működése felelős a fent említett polikrízis létrejöttéért. Ha pedig a globális ipari civilizáció működését tekintjük, annak egyaránt vannak bemeneti és kimeneti problémái. Utóbbiak közé tartozik a hulladékképződés. És itt ne csak a műanyag szívószálakra meg szatyrokra gondoljunk, hanem a rengeteg többlet­hőre, illetve az üvegházhatású gázok iszonyatos mennyiségű termelődésére is. Ez utóbbiak felhalmozódásának egyik következménye az éghajlatváltozás.

És mik a bemeneti problémák?
A természeti erőforrások túlhasználata és kimerülése. Súlyához mérten ritkán beszélünk erről, annak ellenére hogy önmagában akkora problémát jelent, ami évtizedeken belül ellehetetlenítené a globális ipari civilizáció működését akkor is, ha egyébként a kimeneti problémák és azok hatásaként az éghajlatváltozás nem okozna gondot.

Ilyenkor például az erdőirtásról vagy a mezőgazdasági művelésbe vett terület növekvő mennyiségéről van szó?
Többek között. Nyilván ez esetben is érvényes az a tétel, hogy minden mindennel összefügg. Amikor a természeti erőforrásokat emlegetjük, alapvetően két fő csoportot különböztetünk meg: a megújulókat és a nem megújulókat. Az elsőbe a levegő, a víz, a talaj, a növények és az állatok tartoznak, amelyek a biológiai élet alapjait, köztük az emberekét is lehetővé teszik, és közös tulajdonságuk, hogy ha békén hagyják őket, akkor adott időn belül maguktól újratermelődnek. Ebből viszont az az egyértelmű szabályszerűség is következik, hogy ha gyorsabban éljük fel őket, mint ahogy megújulnának, akkor a folyamat fenntarthatatlanná válik. Mellettük ott a másik csoport: a nem megújuló erőforrásoké. Ez a nagyjából kilencven anyag – köztük a három fosszilis energiahordozó: kőszén, kőolaj, földgáz, valamint fémes és nem fémes ásványok – jelenti az ipari civilizáció építőelemeit; ezek egyáltalán nem vagy csak az emberi szempontból nem értelmezhető geoló­giai időben mérve újulhatnak meg. Az előző szabályt alkalmazva kijelenthetjük, hogy teljesen mindegy, milyen ütemben használjuk fel őket, a folyamat nem fenntartható.

Vagyis az erőforrások túlhasználata rövidebb távon fog súlyosabb katasztrófát okozni, mint önmagában az éghajlatváltozás?
Nagyjából igen, hiszen javarészt ez okozza az ökológiai rendszerek összeomlását, ami az emberi rendszerek globális összeomlásához vezet majd. Mert a természeti rendszerek elég jól elvolnának emberi rendszerek nélkül – sőt, úgy volnának el csak igazán jól –, ez visszafelé már nem állja meg a helyét. Bármennyire szeretnénk is magunkat a természettől független, sőt azon felül álló valaminek látni, ez valójában alaptalan illúzió: a természeti rendszerek kiegyensúlyozott működése szükségszerű a mi fennmaradásunkhoz, a civilizációnk működéséről már nem is beszélve. Viszont, és ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni, az ipari civilizáció tevékenységének következményeként a természeti rendszerek már most olyan állapotban vannak, hogy bármikor átléphetik a planetáris határokat, ahonnan érdemben már nincsen visszaút. És akkor a ma ismert formájában mindkét rendszer megszűnik létezni. Hogy ez miként fog bekövetkezni, hány ember élheti túl, és ők milyen új életformát alakíthatnak ki, azt nyilván senki nem tudja megmondani. De hogy bekövetkezik, az napról napra valószínűbb.

Természeti és emberi katasztrófák, felmelegedések és jégkorszakok, civilizációk felemelkedése és bukása – azért akadt már pár hasonló dolog a történelemben. Nem lehet, hogy a teljes összeomlás emlegetése riogatás, ami aztán afféle önmagát beteljesítő jóslattá válik?
Talán elsőre meglepő, amit mondok, de például az éghajlatváltozást tagadóknak minden eddig elmondott tény ellenére van némi igazuk: a Földön éghajlatilag volt már szinte minden. Csak nem abban az időszakban, amikor az ember és civilizációja létezett a bolygón. Egyébként ma is egy jégkorszakban élünk, az úgynevezett kainozoikumi eljegesedés egyik interglaciális szakaszában, amikor a jég visszahúzódik, és már csak a sarkkörökön túl, illetve a magashegységekben található meg. Ha az utóbbi nyolcszázezer év változásait nézzük, a jég Egyenlítő felé terjeszkedését hozó glaciális és az interglaciális korszakok olyan ciklikus mintát rajzoltak ki, mintha egy egészséges ember tökéletes szívritmusgörbéjét néznénk.

E minta szerint éppen átfordulóban kellene lennünk a lehűlés irányába?
Pontosan. Ehelyett viszont az úgynevezett „forró Föld” állapot felé haladunk rendkívüli ütemben. És erre csak egy magyarázat van: a globális ipari civilizáció révén kibillentettük, eltérítettük a földi éghajlati rendszereket az egyensúlyi állapotukból. Nem arról van szó tehát, hogy olyan folyamatok és következmények várnak ránk, amilyeneket a Föld még sohasem látott, hanem hogy a természeti jelenségek egyre szélsőségesebbé válnak, a gyakoriságuk exponenciálisan nő, így rendkívül súlyos következményeket okozhatnak majd a mindennapi életünkben.

Valahol a világ távoli pontjain legalábbis.
Ez nem valószínű, hiszen zárt rendszerben élünk, ahol a folyamatok mindenhol éreztetik majd a hatásaikat. Ebből már kaptunk is egy kis ízelítőt a nemrégiben Európában lezajló árvizek kapcsán. De szerintem legbelül sokan érzik már, hogy 2020 körül globális korszakhatárhoz érkeztünk, minden tekintetben. Persze egy jó kis világjárvány, gazdasági válság vagy háború arra is alkalmas lehet, hogy elfedje a lényeget. Mert amíg nem értjük meg, hogy mindezen történések csak a tünetei egy szétesőben lévő rendszer haláltusájának, addig a cselekvőképességünk is ennek megfelelő marad.

Mit kellene tennünk? Mindenki meneküljön vidékre földet művelni, használjon elektromos autót, és épüljenek ezerrel a szélerőművek és a napelemparkok?
Ez valójában mind illúzió. A kényszeres megoldáskeresés a tagadás fügefalevele. Ráadásul sok tekintetben már teljesen mindegy. A minimális pozitív változás eléréséhez, vagyis hogy érdemben lassíthassuk az összeomlás folyamatát, ugyanis a fogyasztás olyan léptékű visszafogására és ezzel a világgazdaság méretének olyan mértékű és ütemű csökkentésére lenne szükség, amire nyilván nem fog sor kerülni. Nem is akarná igazán senki, hiszen az összefonódó politikai-gazdasági elitnek a haszon maximalizálását szem előtt tartó érdekei mindent felülírnak. Egy ilyen folyamat ráadásul ugyanolyan dominóhatást indítana el, mint a természet megbolygatása, szükségszerű összeomlással a végén. Pláne amikor a gazdasági folyamatok visszafogása elérné a rendkívüli mértékben fosszilisenergia-függő nagyüzemi mezőgazdaságot, vagyis azokat a rendszereket, amelyek élelmiszerrel látnak el nyolc­milliárd embert.

Ami már így is sok, vagy nem?
Nem az a legnagyobb gond, hogy ennyien élünk a Földön. Hanem az erőforrás-elosztás rendkívül torz szerkezete: az emberiség tíz százaléka birtokolja az összvagyon nyolcvanöt százalékát, és ez a kis rész felelős a fogyasztás ötven és a szén-dioxid-kibocsátás hatvan százalékáért is. 

Azt már csak halkan teszem hozzá, hogy a következő években éppen a szubszaharai Afrikában várható a legnagyobb népességnövekedés, ott, ahol ezzel párhuzamosan a leginkább élhetetlenné válik az élet a szélsőséges éghajlat, illetve a víz- és az élelmiszerhiány miatt. A jobb sors reményében meginduló százmilliókat pedig semmi nem fogja tudni megállítani. Nem nehéz elképzelni, mindez mivel jár majd. Elég, ha csak azt vesszük, az illegális bevándorlás következtében már most milyen társadalmi feszültségek vannak a legtöbb nyugat-európai nagyvárosban, egy olyan helyzetben, amely a várható jövőhöz képest még nyugodtnak és bőségesnek mondható.

Ha jól értem, két út maradt számunkra, ám azok közül csak az egyik reális.
Igen, így van. Tehát vagy tudatosan, tervezetten magunk döntjük be az ipari civilizációt, ezzel a lehetőségeinkhez mérten csökkentve a szenvedést és a károkat, vagy tövig nyomjuk a gázt, és megvárjuk, amíg magától következik be. Még ha a politikai-­gazdasági szereplőket kivonjuk is a képletből, az emberi psziché sajátosságai és törvényszerűségei miatt csak az utóbbi lehetőség képzelhető el. Gondoljunk bele: vajon mi hajlandók lennénk önként bármilyen jelentős életmódbeli változtatásra? Lemondanánk szabad akaratunkból az autónkról vagy a telefonunkról? Inkább elültetünk egy fát, vászontáskát hordunk, és paradicsomot termesztünk az erkélyen, ezzel nyugtatva meg a lelkiismeretünket. Nem azt mondom, hogy ezek felesleges dolgok, hiszen ártani semmiképpen sem ártunk velük, és ha jobban érezzük magunkat tőlük, akkor miért ne tennénk így. Ám megmenteni sem fogjuk velük a világot. Arra azonban alkalmasak lehetnek, hogy általuk törekedjünk egy minimalista, szükséglet­alapú életre, mégpedig egyszerűen azért, mert így érezzük helyesnek. A valóság előbb-utóbb mindannyiunkra rárúgja az ajtót, és nagyon nem mindegy, hogy akkor fizikailag, mentálisan és lelkileg mennyire felkészülve talál majd minket.

Ezzel is foglalkozik az össze­omlás-kutatás: hogyan készüljünk fel arra, amire nem lehet?
Igen, részben ezzel is. A kollapszológia kibontakozóban lévő tudományágával összefüggésben néhány évvel ezelőtt útjára induló, Magyarországon is egyre népszerűbb deep adaptation, vagyis mélyalkalmazkodás mozgalom alapvető célkitűzése, hogy amikor az emberek tömegesen szembesülnek majd a mélyreható változásokkal, akkor illúziók nélkül, a valóság ismeretében hozhassanak meg őszinte döntéseket az életükkel kapcsolatban, és helyesen tudjanak majd cselekedni saját maguk és a szeretteik érdekében. A kevesebb pánikoló ember ugyanis kisebb káoszt okoz, amivel megnőhet az esély a társadalmi összeomlás elkerülésére. Arra szeretnénk tehát ösztönözni mindenkit, hogy tagadás helyett béküljön meg a valósággal, és ne a mindenáron való túlélésre helyezze a hangsúlyt.

Hanem mire?
A minőségi életre. Ami, bármilyen közhelyesen hangzik is, nem a birtokolt javak függvénye. Mert mire van szükségünk igazán? Arra, hogy legyen mit ennünk és innunk, hogy valahol álomra hajthassuk a fejünket, hogy valakit szerethessünk, és valaki minket is szeressen. Minden más csak mesterségesen gerjesztett igény, amibe a fogyasztói társadalom mókuskereke kényszerít minket. 

Néhány évvel ezelőtt jelent meg egy, a német parlament által rendelt tanulmány, amelyben arra jutottak, hogy ha megszűnnek a közszolgáltatások, vagyis elsősorban az áramszolgáltatás – hiszen az egész civilizációnk áramalapú –, akkor legfeljebb két hét kell a társadalom széteséséhez. A tanulmány arra is rámutat, hogy ilyen helyzetben az egyik első ember, aki elveszi azt, amit talál, éppen a számunkra ismeretlen szomszéd lehet. Elmélyült emberi kapcsolat esetén azonban inkább a támogató hozzáállás érvényesül az emberek, így a szomszédok között is. Ez a fajta különbség bizonyos helyzetben pedig élet és halál kérdése lehet. Mindez persze teljes ellentétben áll a társadalmi atomizálódás jelenlegi folyamatával. És azzal a karnyújtásnyira lévő rémképpel, hogy a globális katasztrófa elhárítása ürügyén, az úgynevezett elitpánik következtében olyan technoautoriter államok jönnek létre, amelyek a mesterséges intelligencia és a technológia nyújtotta lehetőségeket kihasználva az egész életünket kontroll alatt tartják majd.

Mondhatni, érdemes visszatérni a kezdetekhez. Én viszont kicsit össze­zavarodtam így a végére, hogy akkor most félig üres vagy félig tele a pohár…
Nincsenek kész válaszok, mindenkinek a saját félelmeit kell leküzdenie és a maga feladatát megtalálnia. A valósággal való szembenézés pedig nem szükségszerűen vezet passzivitáshoz, nihilizmushoz, depresszióhoz. Én például a tények ismeretében sem vagyok pesszimista.

Honnan az optimizmus?
Azt nem mondtam, hogy optimista vagyok. Ha már mindenáron kategorizálni kell magamat, akkor realista optimistát mondanék. Létezik a pszichológiában egy fogalom, a Stockdale-paradoxon. Egy magas rangú amerikai tábornokról nevezték el, aki sok társával együtt a vietnámiak fogságába esett, és az ott töltött évei alatt érdekes dolgot figyelt meg. Mentálisan legelőször a tisztán optimisták adták be a kulcsot: „karácsonyra otthon leszünk”. Őket a pesszimisták követték: „soha nem jutunk haza”. A legtovább a Stockdale tábornokhoz hasonló, úgynevezett realista optimisták tartottak ki, akik elfogadták a valóságot olyannak, amilyen, ám tisztában voltak azzal is, hogy semmi nem tart örökké: vagy a probléma szűnik meg hamarabb, vagy ők. És ami igazán fontos, megvolt az a tulajdonságuk, hogy a létező legrosszabb helyzetben is meglássák a szépet és a jót. Ez egy csodálatos, a túlélést minden körülmények között segítő képessége az embernek, és jó hír, hogy kis odafigyeléssel bármelyikünk kimunkálhatja magában. Az ember számára ugyanis nem az a legfőbb kérdés, hogy milyen nehéz kihívások elé néz, és nem is az, hogy sikerrel jár végül, vagy kudarcot vall, hanem az, hogy képes-e teljes mértékben őszintén és értelmesen cselekedni abban a helyzetben, amelyben majd találja magát. Az egyetlen dolog, amit soha nem veszíthetünk el, az a belső szabadságunk. Azt, hogy megválaszthatjuk a hozzáállásunkat, bármilyen kilátástalan helyzetről legyen is szó. Nem menekülhetünk el az összeomlással való szembenézés vagy a valóság megtapasztalásának fájdalma elől, de elkerülhetjük a kétségbeesést, az önzést és a közönyt, ha tudatosan fogadjuk mindazt, amit a sors számunkra tartogat.