Azt keresi, hol érhető még tetten akár a 21. században is az élő hagyomány, a múltból mentett, a mostban is jelentéssel megtöltött örökség. Van, aki egy sváb falu, Harta lakóinak tisztaszobáiban keresi, Pályi Zsófia a borsodi Tardon, ahol a matyó mintát trendivé emelő asszonyok dolgoznak serényen a Matyodesign varrodájában, de Farbaky Tamás például Budapesten, ahol a negyvenfős Műegyetemi Néptáncegyüttes tagjai pár éve újjáélesztették a húsvéti hagyományt. Igenis locsolnak, a fővárosban, viseletben.
Mert közösségi rítusok nélkül 2024-ben sincs ünnep.
Miközben a képeken keresztül bevonódunk a jelen idejű történetekbe, megúszhatatlan egy kis moralizálás. Teret nyit ez a kiállítás annak, hogy feltegyünk akár egzisztenciális kérdéseket, ahogyan a megnyitón Szabó T. Anna tette is. Az ég zsoltára című verse például mintha ide íródott volna: „Körülöttünk annyi zaj van. / A testtel is csak a baj van. / A lélek meg – szent a lélek, / de nem éli a szentséget.”
Úgy élünk, hogy igában elcsigázottan olykor ünnep taglalja időnket, az ünnepben a pláza karácsonyi láza és a betlehemezők összeérnek.
Ebben a groteszkben ott van az elvesztett egység, a tradícióban létezés egyértelműségének kiveszése miatt érzett gyász, de a remény is, hogy van mentés másként, és valami marad. Ott van ez az optimizmusra okot adó derű a mátraderecskei asszony mosolyában, miközben – ugyan kínai bizsuboltos napszemüvegben, de – talpig népviseletben felvonul egy palóc fesztiválon.