Kerthelyiségek – A kertember 29.

A kertember amennyire és amikor csak lehetett, lerövidítette a termőterület és az asztal közötti távolságot. Minimalizálta mintegy. Nemhogy repülőgépet nem vett igénybe, de egyéb szállítóeszközöket sem, hacsak a talicskát nem nevezzük annak. Feltolta a veteményesből a nyári konyha előtti asztalig az aktuális ajándékokat, és ott csipegettek, míg az időjárás vagy az egyre korábbi sötétedés be nem kergette őket a házba. Mostanság paradicsom, paprika, padlizsán, szőlő, füge, szilva és gomba került műsorra utolsó mohikánként a tél beállta előtt. Nem mondhatni, hogy ütemterv szerint, mert különösen alakultak a dolgok. Először minden két-három héttel előbbre járt, aztán jött az aszály és a kártevők özöne, élükön a rettenetes poloskákkal, és mindenki leállt. Idénre ennyi – gondolta ekkor a kertember –, majd jött egy nagyjából ötnapos eső, és nekilelkesültek a srácok. Az addig nem sokat mutató paprikák és padlizsánok megbokrosodtak, a cukkinik virágozni kezdtek. Máskor ilyentájt már az ment, hogy éjszaka orvul cukkiniket akasztottak a barátaik kilincsére, mert napközben már mindenki menekült előlük, ha bűnbánó ábrázattal, rajtaütésszerűen felbukkantak egy szatyornyi tökfélével mint afféle jószívű túltermelők. Az persze eszükbe sem jutott, hogy értékesítsék a felesleget. Nem mintha élhetetlenek lettek volna, de a kertembernek szilárd meggyőződése volt, hogy a különféle manók, tündérek és más segítő lények elhagyják azt a kertet, ahol csak a haszon lebeg a gazda szeme előtt. Ráadásul hitt a hagyományban és annak erejében, ezért málnát és ribizlit ültetett, és az egresen is elgondolkodott. Nem mintha különösebben kedvelte volna, inkább dafke. Egyrészt úgy vélte, jól mutat egy kuruc a veteményesben, másrészt igyekezett középre pozicionálni magát, a klímasiránkozók és az éghajlatváltozás makacs tagadói közé. Látta, hogy az élelmes és felettébb gazdag látomásos magyarok olívaültetvényeket telepítenek abból a botanikailag nem feltétlenül megalapozott helyzetből kiindulva, hogy itt majd jó lesz azoknak a milliókba kerülő státuszszimbólumoknak, de egyelőre a juhsajtja mellé gurított bogyókat rábízta az olaszokra és a görögökre. Akik egyébként tavaly egy jókorát kongattak a vészharangon, hogy végveszély van, termés viszont alig, de ha van, azt nincs, ki leszedje, a minap meg büszkeséggel vegyes örömmel tudatták, hogy rekordtermés ígérkezik.