A résztvevők kiemelték a néprajzi gyűjtőmunka megkerülhetetlen tudományos adatait, amelyeket egyes szakemberek mégis figyelmen kívül hagynak. Egy asztalhoz ültek a téma kiváló kutatói.
Nyitókép: László Gyula, 50 rajz a honfoglalókról
Olvasóink talán emlékeznek arra, hogy neves kutatók kapcsolódtak be a tavalyi év végén, idei év elején a magyar ősvallást övező, nagy vihart kavaró, rendkívüli érdeklődést generáló tudományos vitába, ami a Mandineren robbant ki. Elsőként Pócs Éva nyilatkozott, majd rá reagálva Hoppál Mihály Széchenyi-díjas professzor, Agócs Gergely néprajzkutató, etnomuzikológus, és Somfai Kara Dávid turkológus, mongolista is elmondta a véleményét Pócs Éva professzor megjegyzéseiről, aki szerint nem ismerünk ősmagyar mítoszokat, csak hamis mítoszok vannak, illetve
„a honfoglalás kori samanizmus képe nagy egészében néprajzkutatók, régészek és amatőrök, áltudósok összjátékával létrejött, prekoncepciókon alapuló konstrukció.”
Pócs nézeteivel kapcsolatban később több kritikai tanulmány született: ezek a Valóság 2024/5. számában jelentek meg.
Idén nyáron Magyarságkutató Intézet László Gyula Kutatóközpont és Archívum szervezett kerekasztal-beszélgetést a témában „Mítosz. Történelem. Valóság” címmel. Az asztalnál ülők Lezsák Gabriella régész, a HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont Őstörténeti Kutatócsoportjának a munkatársa, valamint a László Gyula Kutatóközpont és Archívum részéről Hoppál Mihály, Agócs Gergely, a moderátor Szabados György történész, a Magyarságkutató Intézet munkatársa, a László Gyula Kutatóközpont és Archívum igazgatója voltak. A kerekasztal-beszélgetést Kucsera Tamás, a Valóság tudományos ismeretterjesztő folyóirat főszerkesztője köszöntötte.
Ezt is ajánljuk a témában
A honfoglalás kori samanizmus képe nagy egészében néprajzkutatók, régészek és amatőrök, áltudósok összjátékával létrejött, prekoncepciókon alapuló konstrukció – vallja Pócs Éva professor emeritus.
Szabados György elmondta: „Pócs Éva számunkra módfelett érdekesen állt a magyar hagyomány lehetséges keleti kapcsolataihoz, egyáltalán a néprajzi gyűjtőmunkához, annak relevancájához.”
Hoppál Mihály először Diószegi Vilmosról, a múlt század nagy néprajztudósáról ejtett pár szót, akit Pócs Éva ugyancsak komoly kritikával illetett. Hoppál leszögezte: a legfontosabb dolog, hogy
az ember olvasson, ne csak magyar szakirodalmat, de más nyelveken is,
illetve azt sem pótolja más, hogy az ember kimegy a terepre, ahol aztán jó kapcsolatokat alakít ki. Megtudtuk: beavatás volt minden út, és meg kellett küzdeni azért, hogy az embert kivigyék az igazi terepre.
Ezt is ajánljuk a témában
Hoppál Mihály fölhívta a figyelmet, hogy a Csodaszarvas mondáját keresztény krónikásaink jegyezték le, akiket nem érdekelhetett az évszázadokkal későbbi nemzeti identitáskereső törekvés.
A terepmunka jelentőségéről a 40 éve terepen dolgozó Agócs Gergely is beszélt: „Az igazság szubjektív, a valóság objektív, az igazság egyszerű, a valóság viszont bonyolult.” Hozzátette, hogy a hagyományos kultúra megismeréséhez a valóságon keresztül vezet a legjobb út, és a sok-sok szempont egyeztetése is része a néprajzi terepmunkának. Egy adat nem adat, így addig nem lehet a hagyomány részének tekinteni bármit is, amíg nincsen legalább két-három független forrás: egy dallamot, egy hiedelmet, egy kifejezést vissza kell igazolni több adatközlőn át. Ez akár hosszú évekig, évtizedekig tarthat.
„Vannak olyan szereplői a magyar tudományos életnek, akik egy kéthetes terepmunkáról visszatérve rögtön írnak egy 400 oldalas könyvet,
én nem tartozom közéjük” – mondja Agócs, aki itt jegyezte meg: „Pócs Éva professzorasszony a magyar néphit rendszeréről, annak múltjáról fogalmazott meg egy nagyon érdekes véleményt. Megkérdőjelezte azokat a megállapításokat, amelyeket széles körű szakmai konszenzus övezett.”
Hozzátette: nagyon kevés azoknak a néprajzi publikációknak a száma, amelyekből kitűnik, hogy a néphit területén járatos adatközlő a kutatóval egy mélyebb, személyes, intimebb kapcsolatba került, miközben enélkül nem kapunk valódi, hiteles adatokat. Erre Agócs életszerű példákat is hoz arról, hogyan „rejtőzködik” az adatközlő általában mindaddig, amíg meg nem bízik a kutató idegenben. Ezek alapján Pócs Éva kritikája Diószegi Vilmosról, aki rengeteg időt töltött terepen, minimum óvatosságra int, mondja Agócs Gergely. Itt jegyezzük meg: Pócs szerint Diószegi munkássága az egyik legfőbb oka annak, hogy „prekoncepciókon alapuló konstrukció” jött létre a magyar néphit ügyében. Agócs szerint azonban
Pócs kritikája abból fakad, hogy olvasott valamit valamilyen „okos” szerző könyvében, és ez alapján próbálja hitelteleníteni a terepen végzett munkát.
Szabados György történész úgy fogalmaz, hogy a néprajz mellett a régészet adatbázisa az, amely dinamikusan nő, szemben a történészek írott forrásbázisával, így ezekben hatalmas távlatok rejtőznek még.
Lezsák Gabriella régész, aki a többiekhez hasonlóan ugyancsak végzett terepmunkát a Kaukázusban, elmondta: a régészet túlságosan az úgynevezett finnugor nyelvterületre koncentrál, pedig a krónikáink másféle eredetet rajzolnak elénk. Kiemelte:
egyetlen forráscsoportot sem szabad kiiktatni a kutatásból,
mert akkor nem fogunk hiteles képet kapni a honfoglaló magyarok hitvilágáról. A régészet például a temetési rítust tudja dokumentálni, de a tárgyi leletanyag és az ábrázolóművészet is nagyon fontos.
Pócs Éva egyik tanulmányából Szabados György kiemelt egy részletet: „Az a törekvés élt implicite a kutatások hátterében, hogy a magyarok vallása rendelkezzék valamilyen sajátos, az európaitól megkülönböztethető keleti vonással.” A történész ezt így kommentálta: „rosszhiszemű, prekoncepciózus hozzáállásról van szó, és vissza kell kérdeznünk: honnan máshonnan?
Ha a magyarokra vonatkozó népnevek, megfigyelhető szokások, hadviselés mind keleti eredetet mutatnak, akkor miért pont a vallás, a mitológia elemeit hagyjuk figyelmen kívül
– amikor épp a néprajz és a népzene is gazdagon mutat keleti párhuzamokat?”
„A magyarokra vonatkozó csoportjelölők mind keletre mutatnak, tehát hun, onogur, baskír, avar, türk, satöbbi” – sorolta Szabados, majd elmondta: írott források esetén is keleti párhuzamok látszanak, mégpedig oly módon, hogy kizárt az összebeszélés. Ilyen például a hadviselés: ugyanazt a lovasíjász taktikát írják a keleti népekről, mint a magyarokról.
„Amikor toposzegyezést látunk, arra nem lehet azt mondani, hogy a véletlen műve”,
teszi hozzá Agócs Gergely a csodaszarvas-mondával kapcsolatban. „A nemzetközi szövegfolklorisztika egyértelműen fogalmaz: ezekben az esetekben rokonságot, azaz genealógiai összefüggést kell feltételeznünk az adott szövegek között. Tehát amikor a krónikákban, az ábrázolásokban, a régészeti anyagban, az archeogenetika populációgenetikai rokonsági vizsgálataiban ugyanabban az irányban mutatkoznak egyező jelek, és ezeket a folklorisztika kutatási módszereivel vissza tudjuk igazolni,
kár azt mondani, hogy miért nem a Feröer-szigeteken vagy Portugáliában gyűjtünk, mert az is milyen szép hely. Hát azért, mert az tőlünk nyugatra van és mi tudjuk hogy keletről érkeztek az őseink:
nem csak a honfoglaló őseink, hanem az avar őseink is, akik nem tűntek el sehova, itt vannak az ereinkben. Csak oda nem menni gyűjteni, ahova egymástól független középkori forrásaink lokalizálják a honfoglalás ötletének megfogalmazódását, szerintem minimum tudománytalan.”
Hoppál Mihály elmondta: a folklorisztikában annak idején, ha az ember arról kezdett beszélni, hogy igenis van évszázadokon átnyúló emlékezet, és a szövegek bizonyítanák ezt, akkor egész egyszerűen azt mondták, hogy ez képzelgés, ez nacionalizmus.
„Mondtam, hogy nézzünk oda, minden adatunk keletre mutat: erre azt mondták, hogy nem látom”.
A nagy néprajztudós itt a szeme elé tette a kezét. „Hiába jöttek a népzene kutatók, hogy így, meg úgy,
hiába jöttek némely régészek, hogy rakjuk egymás mellé ezt a két tárgyat, többnyire az volt a válasz, hogy nem, ezek nacionalista képzelgések.”
Nehezen lehetett elképzelni, hogy szövegek fennmaradjanak, de fennmaradtak. Az a félelmetes a dologban, hogy nem csak a mítoszokban és a népmesékben jönnek elő ugyanazok a motívumok, hanem a néphitben is – mutatott rá Hoppál Mihály. Emlékeztetett: „Egymás mellé kellett rakni több 100 kérdőívet, a magyar néphit topográfia kérdőíveit, kiküldtük több 100 magyar faluba, és amikor visszajöttek a kérdésekre a válaszok például a lidércekről – nem mondtuk, hogy minek kell visszajönnie – akkor
visszajött több száz ugyanolyan válasz a falvakból. Ekkor lehetett azt mondani, hogy igenis van magyar néphit.
És ha van magyar néphit, az egy idő után mitológiává nemesül.”
Ezt is ajánljuk a témában
Abból, hogy valamire nincs konkrét adatunk, nem következik, hogy a korban nem is létezett, vallják a kutatók. Mi számít bizonyítéknak a néprajzban? Mi számít prekoncepciónak? A cikkből kiderül.
Arról is szó esett, hogy kit, miért zavarnak az adatok. Vannak, akiket a prekoncepció megalkotásában, vagy fenntartásában zavarnak, hangzik el. „Azért is szükséges sokat dolgozni a terepen, mert
az adatok sokaságából lehet valamit kiolvasni”
– világított rá Agócs Gergely. 2000-ben járt először a Kaukázus északi előterében gyűjteni, és közel ötezer dallamot dokumentált. „Ezekből az adatokból már nagyon sok minden kiolvasható” – mondta el. A szakember ekkor érdekes fejtegetésbe kezdett a magyar népzene történetéről, majd levonta a következtetéseket: túl sok a „jövevény” elem egyes kutatók szerint a magyar műveltségben,
Pócs Éva és Róheim Géza például úgy véli, hogy a magyar néphit tulajdonképpen balkáni illetve szláv néphit.
Hozzáteszi: aki egy kicsit is járt már terepen, és olyan terepeken is megfordult, ahol különböző népek élnek egymás mellett, annak tudnia kell, hogy az interetnikus kapcsolatok nem így működnek:
nincs olyan, hogy az egyik nép csak ad, a másik csak kap.
„Nem lehet kijelenteni, hogyha valamilyen jelenséget a magyaroknál és a szomszéd népeknél is láttunk, hogy ezek a jelenségek törvényszerűen a szomszéd népektől érkeztek a magyarokhoz. Ahhoz egy olyan vizsgálatot kell elvégezni, mint amilyet Bartók elvégzett: például látjuk, hogy az erdélyi magyarok és az erdélyi románok viszonylag szoros együttműködésben kultiválják a zenei kultúrájukat, tehát ugyanazokat a dallamcsoportokat megtaláljuk a románoknál is, a magyaroknál is. Egyből jött a megállapítás a román népzenekutató kollégák részéről, hogy természetesen a magyarok átvettek a románoktól ezt-azt. Bartók megüzente: tisztelt kollégák, nagyon jó, akkor azokat a dallamtípusokat, amelyeket az erdélyi románoknál megtaláltak, mutassák ki a regáti románságnál is. Hiszen,
ha a magyarok vették át őket a románoktól, akkor a havasalföldi és moldvai románság kultúrájában is jelen kellene legyenek ezek a dallamok. A román kutatók nem találták meg azokat a dallamokat,
így itt meg is szűnt a vita” – mondta.
„Amit mi találtunk a Kaukázus északi előterében, majd beljebb, egyes belső-ázsiai kipcsak török népek hagyományos zenei kultúrájában, az nem azért érdekes, mert ott találtunk valamilyen dallamcsoportot, amelyik a magyar népzenében is megvan. Nem.
Amit mi föltártunk, azért érdekes, mert ugyanazt a mintázatot adja, mint a magyar népzene.
Azoknak a dallamoknak az édestestvéreit is megtaláltuk, amelyekről jelen pillanatban a magyar népzenekutatás úgy vélekedik, hogy
azok belső fejlődés útján és itt a Kárpát-medencében, a kuruc korban keletkeztek!”
Ezt is ajánljuk a témában
Magyar nyelvterületek adatai utalnak arra, hogy a táltosok kapcsolatban álltak a szellemvilággal – állítja Agócs Gergely és Somfai Kara Dávid, akikkel a csodaszarvas motívumát is kiveséztük.
„Az a tudománytalan, amikor a világ egyik pontján Kodály siratókat talál, majd, amikor 6000 kilométerrel odébb hasonló alakzatokat találunk, arra rámondják, hogy akkor ez ugor kori ősréteg. Az a tudománytalan, amikor a kettő pont közötti területeken nem nézzük meg, milyenek a siratók, hanem kijelentjük, hogy ezek ugor koriak. Ez okoskodás. Ha komolyan vesszük egymást, akkor érvekkel és ellenérvekkel kell folytatni a tudományos vitákat, nem álmítoszokkal, és ideológiai megfontolásokat követve kell kiszorítani egymást a ringből” – – foglalja össze a tudós.
Szabados György zárszóként így fogalmazott: „Nézzünk Eurázsia térképére, hogy
akad-e valahol egy „kínai nagy fal”, vagy Himalája-típusú hegység, amely az Urál menti népeket és a török népeket évezredeken keresztül hermetikusan elkülönítette volna egymástól.
Természetesen nincs ilyen. Akkor
miért van az, hogy az egyikre odafigyelünk, a másikat lesajnáljuk?
Egy biztos: az adatok kritikus megismerésén alapszik a tudásunk.”
*
A beszélgetést megtekintheti itt:
A honfoglalás már nem egy „Besenyő vereség okozta katasztrófatörténet”, hanem egy hosszú, tudatos betelepülési folyamat, amelynek kezdete a 9. század közepére és végére tehető – árulta el Szabados György.
Magyar nyelvterületek adatai utalnak arra, hogy a táltosok kapcsolatban álltak a szellemvilággal – állítja Agócs Gergely és Somfai Kara Dávid, akikkel a csodaszarvas motívumát is kiveséztük.
Abból, hogy valamire nincs konkrét adatunk, nem következik, hogy a korban nem is létezett, vallják a kutatók. Mi számít bizonyítéknak a néprajzban? Mi számít prekoncepciónak? A cikkből kiderül.
Hoppál Mihály fölhívta a figyelmet, hogy a Csodaszarvas mondáját keresztény krónikásaink jegyezték le, akiket nem érdekelhetett az évszázadokkal későbbi nemzeti identitáskereső törekvés.
A tudomány fejlődésének köszönhetően új arcot kapott a királyi házaspár, Béla és felesége. Szabados György úgy véli, Béla csontjai a magyar archeogenetikai kutatás arkhimédészi pontját képezik.
Újabb érdekességet osztott meg a Fővárosi Főügyészség.
Már a Fővárosi Önkormányzat új ciklusának első közgyűlésén is szóba került a közösségi költségvetés sikertelensége.
A szövetségi kapitány szerint ez soha többé nem fordulhat elő.
