Abból, hogy valamire nincs konkrét adatunk, nem következik, hogy a korban nem is létezett, vallják a kutatók. Mi számít bizonyítéknak a néprajzban? Mi számít prekoncepciónak? A cikkből kiderül.
Pócs Éva és Hoppál Mihály professzorok után Agócs Gergely néprajzkutató, etnomuzikológus, a Hagyományok Háza főtanácsadója, a Magyarságkutató Intézet László Gyula Kutatóközpont és Archívum tudományos főmunkatársa, illetve Somfai Kara Dávid turkológus, mongolista, etnológus, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Néprajztudományi Intézetének tudományos főmunkatársa is bekapcsolódott a magyar ősvallást övező, nagy vihart kavaró, rendkívüli érdeklődést generáló tudományos vitába, ami a Mandineren robbant ki. Most az izgalmas interjú első részét mutatjuk meg.
*
Mit gondolnak arról az állításról, hogy az ősi magyar népi hitvilág korunkban uralkodó képe „néprajzkutatók, régészek és amatőrök, áltudósok összjátékával létrejött, prekoncepciókon alapuló konstrukció”, ami a 19. századi, nemzeti identitáskeresésből indult?
Somfai Kara Dávid: Pócs Éva érvelése valójában ugyanazokkal a buktatókkal van tele, melyekkel korábbi kollégáit vádolja. Szűcs Sándor egész életét az Alföld paraszti és pásztor társadalmának megismerésére szentelte, őt prekoncepciókkal és ideológiákkal vádolni etikátlan dolog. Véleményem szerint a tudományban kizárólag tudományos érvek ütköztetéséről lehet szó.
Abban a pillanatban, hogy prekoncepcióval vagy ideológiai indíttatással vádoljuk meg kollégáinkat, túllépjük a tudományos diskurzus kereteit.
Pócs Évát ugyanígy meg lehetne vádolni azzal a prekoncepcióval, hogy szerinte a magyar néphit általa vitatott elemei nem utalnak a magyarság kereszténység előtti – pogány – hitére. Pócs Éva adatok módosításával vádolja meg kollégáit, vagyis nem tudományos ellenérvekkel érvel. A korábbi kutatók hitelességét kérdőjelezi meg.
Ezt is ajánljuk a témában
A honfoglalás kori samanizmus képe nagy egészében néprajzkutatók, régészek és amatőrök, áltudósok összjátékával létrejött, prekoncepciókon alapuló konstrukció – vallja Pócs Éva professor emeritus.
Az idők változnak…
Somfai Kara Dávid: Persze, a néprajztudomány folyamatosan változik és fejlődik, bizonyos tudományos paradigmák felett eljár az idő. Ezen felül bármely kutató ki van téve a tudományos tévedés veszélyének. Az viszont szerintem elfogathatatlan, hogy a 20. század két meghatározó néprajzkutatója, Szűcs Sándor és Diószegi Vilmos munkásságát amatőrök és áltudósok elméleteivel keverjük össze.
Ezen felül nehezen látom be, hogy épp az 1950-es években lett volna olyan ideológiai légkör, mely ezeket a kutatókat valamiféle pogány magyar „ősvallás” megkonstruálásra ösztönözte volna.
Arról pedig a kutatók végképp nem tehetnek, hogy tudományos nézeteiket az amatőrök és áltudósok saját mítoszaik létrehozására felhasználják.
Ez természetes része a folklórnak és folklorizációnak, vagyis a tudományos eredmények népi, illetve laikusnak mondható interpretációjának.
Azzal sem tudok egyetérteni, hogy a magyar néphitben ne lett volna meg az égigérő fa képzete: népmeséinkben számos példát találunk rá. Arról már lehet vitatkozni, hogy ezek milyen eredetűek, ám egy biztos: az égigérő fa (világfa) motívuma ugyan számos etnikum körében kimutatható, de a dél-szibériai türk népek körében nagyon fontos mitológiai szerepe van a sámánná válásban és a sámán folklórnak is szerves része.
Tehát prekoncepciók, vagy nem?
Agócs Gergely: A korábbi kutatók egyike sem állította, hogy megtalálta volna az elveszett magyar hősepika szövegeinek szent grálját, azaz mondjuk csak a Kalevala énekfüzéréhez hasonló korpuszát. Amit bizonyosan tudunk, azok egyes folklórszövegeink – regösénekek, történeti énekek, balladák, mondák, hősmesék – töredékei, illetve egyes középkori krónikák megjegyzései, utalásai, amelyek alapján
következtethetünk a mitológiai tartalmakat hordozó epikus szövegek, vagy egyes, keleti párhuzamokkal is rendelkező hiedelemképzetek korábbi meglétére.
Ezek az adatok ugyan töredékesek, de összességükben viszonylag színes képet mutatnak mindarról, ami a kereszténység felvétele előtt meghatározhatta őseink világképét. Igen, a 19. század óta mindezek alapján sokan próbálták megrajzolni a 9-10. századi magyarság hiedelemrendszerének főbb vonásait, de semmiképp nem állja meg a helyét, hogy ezek a rekonstrukciós kísérletek tudományos megalapozottság nélkül, kizárólag prekoncepciók alapján történtek volna.
Mi az Önök szerint, amit biztosan állíthatunk a magyar ősvallásról?
Somfai Kara Dávid: Sajnos ez esetben már a kérdésfelvetés sem jó.
Diószegi Vilmos nem valamiféle magyar „ősvallást” akart rekonstruálni,
amire Pócs Éva utalt a Mandiner-interjú gondolati alapját képező tanulmányában. Diószegi a magyar népi hiedelmek szibériai és belső-ázsiai párhuzamait kereste, ezért végzett 1957 és 1964 között terepmunkán alapuló kutatásokat Dél-Szibériában és Észak-Mongóliában.
Diószegi Vilmos nemzetközi viszonylatban a mai napig a legismertebb magyar etnológus, idén ünnepeltük születésének 100. évfordulóját. Ezért különösen fájó, hogy épp ebben a jubileumi évben kellett olyan tudományos vitasorozatot indítani, mely során épp az ő munkásságának a hitelessége vált kérdésessé.
Jómagam 2003 óta foglalkozom Diószegi dél-szibériai terepmunkáinak feldolgozásával, és rendkívül alapos, lelkiismeretes kutatóként ismertem meg. A sámánizmus témában írt
tudományos cikkei a mai napig használhatók, adatainak hitelességéről jómagam is meggyőződtem terepmunkáim során.
Nem gondolnám, hogy Diószegi a magyar anyagot másképp kezelte volna, és ne törekedett volna a tudományos hitelességre, vagy hogy bármiféle ideológia vezérelte volna. Ezeket a vádakat, mint már említettem, etikailag elfogadhatatlannak tartom.
Mondana példát Diószegi alaposságára, hitelességre?
Somfai Kara Dávid: Diószegi egyik utolsó cikkében a szibériai türk népek sámándobjainak mitológiai alakjait elemezte. A pontos elemzés rámutatott arra, hogy a sámándobok felavatása során egy olyan dél-szibériai türk mítoszt rajzoltak a dobra, mely a magyar Fehérlófia-történet epikus változatán alapul.
A dél-szibériai „pogány” türk népek körében az őssámán a Világfa segítségével jut el a felső világba. Vagyis a történet nemcsak mint egy mesetípus van jelen a folklórban, hanem annak mitológiai háttere is jól ismert a sámánok és eposz-mesélők körében.
Véleményem szerint Diószegi jó úton járt, amikor a dél-szibériai türk népek közt kereste a magyar néphit egyes „pogány” elemeit.
Ahogy azt Pócs Éva is írja cikkében, hasonló elemeket nemigen találunk a hanti-manysi nyelvrokonaink körében.
A pogány magyarok hiedelemvilágáról a korai krónikák – Anonymus, Kézai Simon – is tartalmaznak fontos adatokat. Az Árpád-házi dinasztia Turul-mondája egyértelműen egy pogány, türk, mitikus lényre utal, amely a szalcsuk (szeldzsuk) és kerej nemzetségek uralkodóinak címében is megjelent. Hogy ebből mennyit őrzött meg a folklór az már egy sokkal bonyolultabb kérdés, és lehet tudományos vita tárgya, természetesen mindenféle vádaskodás nélkül.
Térjünk vissza az „ősvallás” terminológiára!
Agócs Gergely: Az „ősvallás” kifejezést én is problematikusnak, meghaladottnak tartom.
A terminus ugyanis azt sugallja, hogy a kereszténység felvétele előtt is létezett egy, a tételes vallások dogmatikájához hasonló, koherens és egységes teológia,
a társadalmi kohézió eszközeként is szolgáló, egyfajta „ősi” doctrina sacrához igazodó hitrendszer, melynek pontos követését elvárták a társadalom minden tagjától.
Az ősvallást tehát a 19. században a fogalom megalkotói úgy képzelték el, hogy az egy nagy, erős népnek, a honfoglalók törzsszövetségének magas kultúráját hordozó egyik erős pillére kellett, hogy legyen. Ha viszont áttekintjük a különféle eurázsiai kultúrák fennmaradt hősepikai szövegeit, akár az ókori görögök, vagy rómaiak, akár a germán, vagy skandináv népek régi eposzait, vagy éppen a kaukázusi népek Nart eposzának hőskölteményeit, ott nem ezt látjuk.
Hanem?
Agócs Gergely: Sokkal „lazább” mitológiai rendszerek képe, inkább az egymás mellett élő, hol népszerűbb, hol elhalványuló, illetve társadalmi csoportonként nagy változatosságot mutató kultuszok összetett struktúrája bontakozik ki előttünk.
A honfoglaló, valamint a Kárpát-medencében általuk meghódoltatott őseinknek is ilyen sokszínű hitvilága lehetett.
Ennek egyes elemeire akár a korai krónikákban felbukkanó, „tűzimádás”-ként emlegetett gyakorlatból, akár a különféle totemállatok alakjaiból, akár a középkori forrásoknak a honfoglalók túlvilág-képzeteire vonatkozó megjegyzéseiből tudunk következtetni.
Ha ezekre, vagy az ezekhez hasonló, történeti forrásokból kiolvasható elemekre vonatkozóan magyar folklórszövegekből, vagy azok keleti párhuzamaiból, netán régészeti leletek anyagából is kapunk egymástól független, megerősítő adalékokat, az nem jelenthet mást, mint hogy
őseink hiedelemképzetei mégsem tűntek el nyomtalanul
a különféle hittérítések, vallásháborúk, vagy ateista társadalommérnöki kísérletek zivataraiban.
Mi számít bizonyító erejű tudományos ténynek, vagyis bizonyítéknak a néprajztudomány normái szerint?
Somfai Kara Dávid: Az semmiképpen
nem tudományos érv, hogy a 19. század előtti korokról nincsenek adataink bizonyos népi hiedelmekre,
vagy egyéb folklórelemekre.
A folklór tudásnak ugyanis épp az a természete, hogy csak akkor adatolják, ha az etnológus veszi a fáradságot, és terepmunkája során rákérdez a népi műveltség bizonyos aspektusaira.
Diószegi Vilmos 1957 és 1964 közti terepmunkája során is előkerült számos olyan mozzanat, melyről korábban nem voltak adataink. Ezeket az adatokat saját terepmunkáim során sikerült ellenőriznem. Az etnológia célja a különféle etnikai csoportok népi kultúrájának összehasonlítása.
A cél a folyamatok modellezése, nem a rekonstrukció vagy dekonstrukció.
És a modellezésen túl?
Somfai Kara Dávid: A különféle etnikus kultúrák kialakulása és egymásra hatása is fontos kutatási terület. Diószegi például a dél-szibériai sámánfolklór etnikus csoportokon belüli különbségeit és más etnikus csoportokkal való hasonlóságait vizsgálta. Ebből próbált következtetni az etnikai folyamatokra, etnikai kapcsolatokra.
Jelenleg hasonló etnomuzikológiai kutatást végzünk különböző türk etnikai csoportok – nogaj, kumuk, taulu, kazak, karakalpak, özbek – között.
A felgyűjtött adatokból próbálunk következtetni az etnikai folyamatokra,
modellezzük egyes népek etnikai kapcsolatait: a kipcsak-türk etnikumok népzenéjének magyar kapcsolatai például szembetűnők.
A nogaj és karakalpak etnikumok esetében pedig azt is feltételezhetjük, hogy azok etnogenezisében olyan kun nemzetségek vettek részt, melyeknek egy része Kötöny vezérrel 1239-ben Magyarországra költözött, másik részük pedig Moldva vidékére vándorolt.
Mi van azokkal a feltételezhető néprajzi jelenségekkel, amikről nincs adatunk?
Agócs Gergely: Az úgy nem állja meg a helyét, ha kijelentjük, hogy amire egy adott történelmi időszakból nincs adatunk, az következésképpen abban a korban nem is létezett. Pócs Éva pont ezt teszi, amikor kijelenti, hogy a honfoglalás korában nem léteztek tündérmesék, vagy amikor leírja, hogy az Égig érő fa mesetípusa csak a 19. század második, illetve a 20. század első felében terjedt el Magyarországon.
Egy tisztességes folklorista legfeljebb úgy nyilatkozhat, hogy az adott mesei műfajról az adott korból nincsenek információink,
vagy hogy a szóban forgó mesetípusnak a változatait korábban nem jegyezték fel. Ebből viszont semmiképpen nem lehet arra következtetni, hogy a történet annak dokumentálása előtt nem is hagyományozódott volna a magyar nyelvű népköltészet anyagában.
Mi a helyzet a tündérmesékkel, ha kicsit megkaparjuk a felszínt?
Agócs Gergely: A kiváló orosz népmesekutató, folklorista J. V. Propp, vagy a magyar Voigt Vilmos és mások behatóan foglalkoztak a tündérmese történeti gyökereinek kérdéseivel, de az ő vizsgálataikból sem lehet az említett következtetést levonni. Az Ezeregy éjszaka meséinek első írott változatai például a 800-as évek elejéről ismertek. De akkor Pócs Éva mi alapján állítja, hogy a honfoglalás korában „nem tudjuk, milyen elbeszélő műfajok voltak; a mai értelemben vett tündérmese biztosan ismeretlen volt még. Hősénekek, és egyéb énekelt, kántált verses epika léte azonban nagyon valószínű.”
Az Aladdin és a csodalámpa, vagy Ali baba történetei, azok nem tündérmesék? Vagy van valamilyen kizáró tényező, ami bizonyítja, hogy ami a perzsa/arab kultúrában igazoltan létezett, az a honfoglaló magyarok társadalmában nem jelenhetett meg?
Nyitókép: Agócs Gergely és Somfai Kara Dávid a Nogaj pusztán (Kuma-Terek folyóköz)
Kire emlékezünk Márton napján, és milyen népszokások kötődnek a neves naphoz?
A résztvevők kiemelték a néprajzi gyűjtőmunka megkerülhetetlen tudományos adatait, amelyeket egyes szakemberek mégis figyelmen kívül hagynak. Egy asztalhoz ültek a téma kiváló kutatói.
A múlt iránti szenvedélyes érdeklődés újszerű megoldást szült az elmúlt években hazánkban, amelynek eredményességét többek között tarsolylemezek felfedezése bizonyítja – mondja Rácz Tibor Ákos.
Magyar nyelvterületek adatai utalnak arra, hogy a táltosok kapcsolatban álltak a szellemvilággal – állítja Agócs Gergely és Somfai Kara Dávid, akikkel a csodaszarvas motívumát is kiveséztük.
Hoppál Mihály fölhívta a figyelmet, hogy a Csodaszarvas mondáját keresztény krónikásaink jegyezték le, akiket nem érdekelhetett az évszázadokkal későbbi nemzeti identitáskereső törekvés.
Gyollai Dániel saját térfeléről talált be.
A képmutató az Írás szerint nem csak kellemetlenül alakoskodó figura, hanem ördögi is, hiszen az üdvösség birtokosaként mutatja önmagát, miközben hazug minden szava, tette. Petri-Lukács Ádám írása.
Advent negyedik vasárnapján jó hír jött.
