Amikor egy népazt mondta, elég volt

Nyitókép: Mandiner-archív / Nemzeti Filmintézet – Filmarchívum

Nekem még van saját 1956-om. A nagyanyám meséli el minden évben, és mesélte már akkor is, amikor kicsi gyerekként még nem érthettem az egészből semmit. A történetben van néhány állandó elem, például a nem túl hízelgő jelzőkkel illetett „ruszkik” és kommunisták, valamint egy eltévedt lövedék, de különben egyre nő és hízik a családi legendárium ide vonatkozó része – néha nehéz kibogozni, vajon tényleg 1956 végzetes őszén vagy egy bő évtizeddel előtte, a háborús ostrom napjaiban járunk. Ahogyan nem könnyű megítélni azt sem, hogy az alig huszonöt éves nagyapám vajon mit érezhetett azokban a – mi mesénk szerint – szeles, esős októberi napokban, amikor a nagytarcsai laktanya pincéjében bujkált két hétig. A hős kettejük közül sokkal inkább a nagyanyám volt, aki ez idő alatt az egyéves kislányukkal állta a sarat otthon, és még arra is akadt gondja, hogy az utcára néző, napfényes hálóból a gyerekágyat áttolja a sötét előszobába. Hogy egyébként anyámat érte volna-e az a bizonyos lakásba betévedt, ismeretlen eredetű golyó, vagy ugyanúgy a szekrény felső részébe fúródik, utólag bajos lenne megállapítani. Én mindenesetre néha most is felteszem magamnak a kérdést, hasonló helyzetben lenne-e bennem ennyi erő és higgadtság bármilyen észszerű cselekvésre.