Ez bizony nem több, mint aminek látszik – semmi különös

Nyitókép: Shutterstock

Amióta a gyerekeik felnőttek, a Kovács házaspár sosem nyáron nyaralt. A három legmelegebb hónapot rengeteg munkával töltötték: egy kis panziót működtettek a Balaton déli partján. 

Augusztus közepére már mindig nagyon fáradtak voltak. A feleség, Éva ilyenkor gondolatban a nyaralást tervezte, mert a házaspár ezzel jutalmazta magát szeptember elején: egy hét jó messze a munkától. 

Az asszony hosszas kutatómunkával és a férjével, Istvánnal folytatott egyeztetések során kiválasztotta, majd lefoglalta a szállást, virtuális túrát tett előre a kiszemelt hely környékén, megnézte, milyen éttermek, kávézók találhatók a közelben, majd rátért a látnivalók sorára, végül konkrét napi terveket állított fel, több alternatívával. István ezt rezignáltan tűrte, bár az évek során rájött, ha olyan helyre mennek Évával, ahol korábban már jártak, az asszony képes arra, hogy csak pihenjen. Ha ismeri a környéket, már nem fűti a mindent látni akarás vágya – amit István magában csak mérgezettegér-szindrómának hívott. Most is úgy egyeztek meg, hogy az egy hétből öt napot a már többször „kiolvasott” Piranban, a szlovén tengerpart kis ékszerdobozkájában töltenek, és onnan utaznak tovább a hatodik nap délelőttjén Veronába, hogy megnézzék az Aidát a híres-neves arénában – és akkor már persze a várost is a maradék időben.

Piranban az első pillanattól pihentek – egy aggasztó kísérője volt csupán napjaiknak: Éva folyton elhagyott dolgokat. A pénztárcáját, a telefonját, a kézitáskáját az irataival és a bankkártyáival együtt, de minden alkalommal meglett minden. Vagy kiderült, hogy igazából el sem veszett, csak nem ott volt, ahol Éva kereste. István szemöldöke időnként felszaladt, de eltökélte magában, nem fog idegeskedni – és egyébként ezektől  az apró kellemetlenségektől eltekintve nagyszerűen teltek a napjaik, édes semmittevéssel múlatták az időt. 

Szombaton továbbálltak Veronába. Útközben Éva kiderítette, hogy 

Történt ugyanis valamikor a 20. század közepén, hogy egy tengerjáró hajón szolgáló veronai cukrász meglátott egy gyönyörű nőt Odessza kikötőjében, persze azonnal beleszeretett, és elkészítette ezt az usánka formájú mandulás kalácsféleséget, amit aztán torta russa di Verona, vagyis veronai orosz torta néven kínálnak a városban az 1960-as évektől. 

„Ezt meg kell kóstolnunk, Pityu!” – jelentette ki Éva, és bár a fotókon nem látszott különösnek, kíváncsivá tette a sütemény.

A városba érve előbb becsekkoltak a szállás­helyükre, majd beültek egy pizzára a Piazza Brának, azaz Verona legnagyobb terének egyik éttermébe. Miközben elégedetten falatoztak, Éva sorra vette a látótávolságban lévő nevezetességeket, az arénát, az íves Bra kaput és a régi városfal maradványait, továbbá két palotát, és II. Viktor Emánuel lovas szobrát. 

– …és még csak itt ülünk egy helyben – suttogta maga elé, István pedig, aki jól ismerte feleségének ezt a nézését, látta, hogy az asszonyon eluralkodott a mérgezettegér-szindróma. 

– Menj csak, drágám, én itt jól megleszek – mondta ki István, Éva hálásan pattant fel az asztaltól, csókot nyomott hitvese homlokára. A következő három órában aztán a szálláshely ingyen használható kerékpárjának köszönhetően annyi látnivalót abszolvált, amennyit csak lehetett. Az élményektől megrészegülten hevert le az apartman hálószobájában István mellé, aki rendületlenül pihent a kényelmes franciaágyon.

– Na, Pityukám, megnéztem mindent, neked már nem kell – mondta nevetve, és közelebb húzódott a férfihoz.

Az opera-előadás felejthetetlen volt. Másnap dél­előtt kicsekkoltak a szálláshelyről, minden csomagot bepakoltak a kocsiba. Búcsúzóul még sétáltak egyet az ódon utcákon, Éva vásárolt ezt-azt, aztán egyszer csak a homlokára csapott:

– A süti! Nem kóstoltuk meg a sütit!

Megálltak még egy cukrászdánál. Éva lepakolta szatyrait egy székre, kis kézitáskáját felakasztotta a szék hátára. Vett egy kisebb méretű „usánkát”, felnyalábolta a szatyrokat, és elindult a kocsi felé. István még egy pillanatra visszalépett az üzletbe, majd követte nejét. 

Bő hat órával később, a házuk előtt fáradtan kászálódtak ki autójukból. Behurcolkodtak a házba, leültek az étkezőasztalhoz. Éva kést vett elő, és ünnepélyesen kis szeleteket vágott a tortácskából. Szépen látszott, hogy a tortaformát először leveles tésztával bélelik ki, ebbe öntik a mandulalisztes, amaretti kekszes, vajas-tojásos masszát, és így sütik meg a tésztát. Várakozással kóstolták meg, majd kissé csalódottan nyugtázták, hogy 

– Adj egy kis baracklekvárt hozzá – mondta egykedvűen István.

– Jó, igaz, hogy nem nagy szám, de azért mégis romantikus, nem? Te mikor leszel ilyen romantikus?

Mire István előhúzta Éva kis kézitáskáját az egyik szatyorból:

– Én, drágám, annyira romantikus vagyok, hogy elhoztam utánad a táskádat Veronából, amit te úgy otthagytál volna a cukrászdában a szék hátára akasztva, mint eb a Szaharát.