„Tessék nézni, az előző kocsin lóg ez a kis bigyó – ezt ide be tetszik tolni, és már kint is van a százas!”

Nyitókép: MTVA / Jászai Csaba

„Elnézést, nincs véletlenül egy százasa?” – szólította meg a kutyás embert János a bolt előtt, a bevásárlókocsik soránál. Két ötvenest szorongatott jobb markában.

„Nincs” – mondta a kutyás ember, közben rosszallóan végigmérte Jánost a lábfejétől a feje búbjáig, és mielőtt elszaladt, a kis, földszintes ebet hóna alá kapta, biztos, ami biztos.

„Elnézést, nincs véletlenül egy százasa?” – kérdezte a fejkendős nénikét, aki jobb kezében teli bevásárlószatyrot cipelt, baljával az üres kocsit kormányozta a sor elejéhez, de nem tudta, hogyan nyerje vissza a bevásárlóalkalmatosságból a belehelyezett érmét. „Hadd segítsek – ugrott oda János készségesen, és már mutatta is a néninek: – Tessék nézni, az előző kocsin lóg ez a kis bigyó, ezt ide be tetszik tolni, és már kint is van a százas!”

„Jaj, nagyon kedves, köszönöm… Hiába, én már csak egy öregasszony vagyok. Tudja, én nem itt lakom ám, Furmányospusztáról vonatozok át minden héten a testvéremhez, aztán ilyenkor eljövök bevásárolni. Ő itt lakik a Kelekótya utca 1.-ben, tudja, ahol a buszmegálló van, onnan sétálok idáig meg vissza, de hát nekem kell is az, egészséges, szívvel műtöttek. Ő is gyalogolhatna, de lusta, mert kövérebb, aztán mindig parancsolgat nekem, pedig én vagyok ám az idősebb! Én már nyolcvan elmúltam, ő meg még csak hetvenhat. Tegnap is mondom neki: elmegyek a piacra, kell valami? Azt mondja, dehogy kell, nem kell semmi; na, azért én vettem egy kis zöldséget, paprikát, paradicsomot, nagyon szereti a lecsót, jó sok hagymát meg szalonnát szoktam tenni alája, aztán mindig azt akarja, hogy főzzem bele a rizst. Dehogy főzöm bele, én tojással szeretem! Ha akarja, főzzön magának külön, aztán keverje össze. Ilyen marhaságot, belefőzni a rizst…”

„Elnézést, nincs véletlenül egy százasa?” – kínálta fel János a két ötvenest a néninek, persze, tudta, hogy van neki, hiszen az előbb segített visszaszerezni.

„…az én uram meg tarhonyával ette, meghalt már kilencvenkettőben, a mája vitte el, mer’ nagyon szerette a töményet… Mindig mondtam neki, Gyuri, ne igyál annyi pálinkát, meg fogsz bolondulni tőle, de aztán a mája előbb felmondta a szolgálatot.”

„Reménytelen” – gondolta magában János, és az érkező hórihorgas, nyurga fickót egyszerűen elkapta a grabancánál, jól megrázta, és az arcába ordította: „ELNÉZÉST, NINCS VÉLETLENÜL EGY SZÁZASA?” – majd elengedte. A hórihorgas fenékre esett, és pityeregni kezdett.

„Kenyér, tojás, vaj, répa… valami még volt, tudtam, hogy ha nem írom fel, el fogom felejteni. A Juditka is megmondta, hogy soha nem lesz belőlem semmi, mert még egy aranyhalat sem vagyok képes életben tartani” – motyogta maga elé, és csendesen zokogott.

„Elnézést, nincs véletlenül egy százasa?” – lépett az egyre sokasodó bámészkodók egyikéhez János. Választ nem kapott, ám a csődületre előjött a boltvezető is. „Ánégyzet plusz bénégyzet egyenlő cénégyzet! – emelte magasba mutatóujját diadalittasan, és Jánosra nézett. – Minden folyó a tengerbe fut, minden bogár rovar, de nem minden rovar bogár! Senki sem próféta a maga hazájában.” János visszalépett a nyurgához, aki lassacskán abbahagyta a sírást, és feltápászkodott a földről.

„Elnézést, nincs véletlenül egy százasa?” – kérdezte tőle engesztelően, miközben a boltvezető még mindig szónokolt: „mínuszbé pluszmínusz gyökalatt bénégyzet mínusz négyácé perkétá”, de a nyurga tekintete szép lassan a távolba révedt, és üvegessé vált.

János ekkor leoldotta a nyakából a halvány rózsaszín pöttyös nyakkendőjét, és észrevétlenül felakasztotta magát vele a szemközti fűzfa hajladozó ágára.