Itt a lecsó-szezon!

Vége van a nyárnak, de semmi okunk a szomorkodásra, hiszen kezdődik a lecsószezon. Az én kertemben továbbra is csúcson van a paradicsom, ezerféle színben és formában pompáznak a bogyók, citromsárga, narancs és piros árnyalatokkal örvendeztetnek meg már hetek óta. A paprikák is szépen érnek, nagy, húsos fajták, édeskés ízzel. Csak úgy harsog, mikor beleharapok. Korán reggel nincs is más dolgom, mint megszedni a kosarat friss terméssel, a déli harangszóval együtt pedig már tehetem is az asztalra az ételt. Friss, ropogós kenyérsarkával lehet tunkolni a szaftot, és megnyugodni az őszi csendben, melyet csupán a szajkópár heves vitája zavar meg olykor az ablak előtt magasra törő szilvafa ágai közt.

A lecsó az egyik olyan étel, ami parázs vitákat, igazi gasztroháborúkat tud kirobbantani, amikor szóba kerül. Mindenkinek van egy receptje, amely természetesen a legjobb. Ilyen helyzetekben én mindig a békéltető szerepet vállalom magamra, és nem győzöm hangsúlyozni, hogy tulajdonképpen ez a főzés igazi varázsa. Hosszú évek alatt mindenki tökélyre fejlesztheti a saját receptjét, és időről időre akár meg is versenyeztetheti a család, a barátok körében vagy éppen az internetes közösségi oldalak csoportjaiban. Úgy gondolom, a lecsó esetében nincsenek örökös igazságok, hiszen egy új fűszer, egy újfajta paprika vagy paradicsom azonnal más dimenzióba tudja emelni. Az én receptemben csupán néhány aranyszabály van. Fontosak például az arányok. Egy kilogramm paprikához fél kilogramm paradicsomot használok és egy fej hagymát. Pici szalonnán indítom, de nem viszem túlzásba. Nem szeretném, hogy uralkodjon rajta, de azért egy kis füstre mindenképpen szükség van. Ami még fontos, és amit soha nem mulasztok el, az a paradicsom hámozása. Tudom, hogy sokan nem vesztegetik az időt ezzel a művelettel, pedig érdemes, mert minőségi ugrást hoz a lecsó szaftjának szempontjából. Egy gerezd fokhagyma sem árt neki, szigorúan ízfokozás céljából. Időnként kerül bele egy leheletnyi őrölt fűszerpaprika, azt a bácskai vérem megkívánja. Ezek az alapok, és erre építve következhet hihetetlenül sok változat. Amikor őrült mennyiségben terem a cukkini, azt is teszek hozzá. Ha kerül bele egy kevés római kömény, koriander és petrezselyem is, akkor már csak néhány tojást kell belebuggyantani, hogy elkészüljön a közel-keleti változat, a saksuka. A szerb gyuvecs is igazán gazdag. A lecsó őshazájából, a Balkánról érkezett verzióhoz hús is dukál, padlizsánnal, rizzsel, tejföllel megrakva. Természetesen a franciák sem maradhatnak ki a lecsókészítés öröméből, náluk a ratatouille padlizsánnal és cukkinivel lesz tökéletes. Az olaszok peperonatája édeskés pirospaprikából készül paradicsomszósszal, olívaolajjal és fehérbor­ecettel. Ez a sok-sok változat egyenként mind tökéletes, és lecsórajongók számára kötelező is az ízpróba!

Az étel története egyébként nem túlságosan régre megy vissza, hiszen a paprika és a paradicsom nyers fogyasztása csak a századfordulóra lett jellemző. Ezután kezdték el főzéshez is használni, jórészt a bolgár, török és arab hatásoknak köszönhetően. A lecsó népszerűségét egyébként a konzervipar térnyerése hozta meg. Szakácskönyvekben az 1930-as évektől lelhető fel, és aztán feltűnik számos híres írónk asztalán is. Karinthy úgy szerette, ha a leve aranyló piros, többek között a belefőzött kolbásznak köszönhetően. Krúdy szerint nyáron paprikát és paradicsomot, télen azonban lecsót kell enni. Micsoda remek gondolat!

Azt hiszem, szerencsénk van ezzel az étellel, hiszen benne van számtalan ember ötlete, gondolata, a múlt század békés nosztalgiája, mégis nagyon mai tud lenni. Friss zöldségek, helyi alapanyagok, kreativitás, újdonság és állandóság keveréke, mely remélhetőleg a jövőben is sok család asztalán helyet kap majd.

Együttműködésben az Egy.hu-val

Nyitókép: Shutterstock