Eperszezon végén

– Jaj, nagymama, tényleg nem kell, ne fárassza már magát…! – szólt a telefonban a kérlelő női hang.

– Tudom én, mit bírok, ti csak ne aggódjatok! – mondta az idős asszony, majd elköszönt, és letette a telefont.

Kilencvenkét éves lett, délután eljön a család megköszönteni. Mindig le akarják beszélni arról, hogy süssön-főzzön nekik, de számára meg mindennél többet jelent, amikor az asztalnál hallhatja azokat az elfogult hümmögéseket. Nem is kell mondaniuk, hogy milyen finom, lehet azt hallani.

Hetven évig élt házasságban, szeretetben, két éve maradt egyedül. Nem volt könnyű az elején, sőt most sem az, de inkább marad a házban, pedig felajánlották neki a gyerekei, költözhet bármelyikükhöz, mindegyiknél van hely. De nem akarja elhagyni a megszokott környezetet, ahol minden követ, minden tárgyat ismer. Bár idén februárban, amikor Foltos, az öreg kutya is kimúlt, kicsit megingott. Azt gondolta, soha többet nem kell neki állat, aztán egyik reggel talált egy fekete kismacskát az udvaron, ott nyávogott a kis szerencsétlen, girhes volt, éhezhetett régóta. Enni adott neki, az meg maradt; beengedi a házba is, de csak a konyhába. Csinált neki helyet a sparhelt mellett, odakucorodik a cica, ő meg sokszor mellé ül, simogatja, szereti, ahogy dorombol.

Most is bent van a macska, a Karcsika (az egyik dédunoka nevezte el így), de nem ér rá vele foglalkozni, jönnek a gyerekek, megsüti nekik azt az epres sütit. Az ilyenkor, amikor már a vége felé jár az eperszezon, a legjobb választás.

A tojások a szomszédasszonytól vannak, neki már nincsenek tyúkjai, tavaly egyik reggel arra ment ki, hogy a róka elvitt két tyúkot, nyolcat meg megfojtott, hát most már nem lesznek újak, eldöntötte. Azt a pár tojást, amire szüksége van, meg­veszi a szomszéd Marikától, ők készítenek kecskesajtot is, azzal is ellátják. Van egy kis családi malom a faluban, onnan igen jó liszthez lehet jutni, olyan gabonákat is termesztenek, amikről fiatalasszony korában hallott utoljára.

Hát mégis jók ezek a régi dolgok! Egyre többet hallja panaszkodni a gyerekeit, unokáit, hogy minden vacak, a gépek pár év alatt elromlanak, de nem érdemes megjavíttatni őket, mert újat szinte olcsóbban kap az ember. Neki is hoztak mindenfélét a konyhába, mikrósütőt, kenyérpirítót, indukciós főzőlapot, ő mégis inkább a sparhelten főzi meg a húslevest. Van vízforralója is, de akkor is a régi vörösréz teáskannáért nyúl, fehér porcelánfogója van, kék mintát festettek rá, a komaasszonya hozta ajándékba, amikor a harmadik gyerek született, te jó ég, hát akkor ez is van már lassan hatvanéves…

Fogja, felteszi a sparheltre, készít egy kis teát, olyan gyengének érzi magát, a diólevélfőzet majd helyreteszi. Leül az asztalhoz, a támla nélküli székre, hátát a falnak veti, lehunyt szemmel a receptet mondja fel magában – nagyon egyszerű olajos tészta, három tojást jól kikever huszonöt deka cukorral, beleönt másfél deci olajat, másfél deci vizet, huszonöt deka lisztet, fél sütőport, kis citromhéjat, tepsibe önti, rászórja a darabolt epret, jó meleg sütőben huszonöt perc alatt készen is van. Mindjárt neki is lát, gondolja, csak felkel, odamegy a konyhaszekrényhez a zománcozott fehér tálért…

Az arca kisimult és békés volt, amikor rátaláltak, mintha az idő is megállt volna.

Csak a teáskannában forrt a víz lankadatlan.

Nyitókép: Shutterstock