A cukrászkisasszony álma – „Sütis Móni” írása a Mandineren

Krapánszki Olgának mindene volt a cukrászdája. A piciny üzlet egy horgász­tavacska melletti faluban bújt meg, ahol a betérő vendégek a finomságok mellett mindig számíthattak egy jó szóra, bánatukban együttérzésre, örömükben társaságra a gömbölyded idomokkal megáldott tulajdonosnőtől.

A hornyatarackosiak vénkisasszonyként tekintettek a negyvenes évei közepén járó Olgára, aki lelkesen csinosítgatta boltját, kis csecsebecsékkel, virágokkal tette otthonossá. Még egy kis teraszt is kialakított, félig körülvette apácaráccsal, borostyánt futtatott rá, és olyan romantikus sarkot rittyentett belőle, hogy a gumicsizmában betérő horgászok már-már zavarban érezték magukat.

Na és a sütemények! Olga szívét-­lelkét belesütötte az édes kekszekbe, a gyümölccsel gazdagon töltött pitékbe, a csokoládés tortakölteményekbe, a könnyed tejszínhabos csodákba, amelyeknek híre már nem csak a hornyatarackosiakat és a horgásztó vendégeit érte el. Egyre többen jöttek a szomszédos Susnyavámosról is, hogy egy kávé mellett elbeszélgessenek az élet nagy kérdéseiről, és

De hiába a sikeres üzlet, a sok kedves vendég: amikor épp senki nem volt a cukrászdában, Krapánszki Olga a pultra támaszkodva a messzeségbe révedt, és a hercegéről álmodott, akiről hitte, hogy egyszer csak eljön érte. Aki elviszi a tengerhez, és akivel a lemenő nap narancssárga korongját bámulva, egymást átölelve állnak majd bokáig a sós vízben, amikor a hős lovag jobb zsebéből előránt egy dobozkát, és letérdelve, szíve hölgye felé mutatva a benne rejlő gyémántgyűrűt felteszi a nagy kérdést: szívem egyetlen szerelme, hozzám jönnél feleségül? De Hornyatarackoson ritkán járt bárki, akiben testet ölthetett volna a cukrászkisasszony királyfija.

Egy derűs májusi délelőttön aztán mégis történt valami: beállított nem is egy, hanem rögtön két, sosem látott délceg dalia. Az egyik azonnal megragadta az ábrándos szemű Olga figyelmét: ötvenes, magas, barna férfi volt ősz halántékkal, sármos, őszes borostával, és ami a legfontosabb: nem viselt jegygyűrűt!

Az urak kávét és egy kis süteményt kértek, s az ablak melletti kis kerek asztalhoz ültek. Halkan beszélgettek, valami hivatalos ügyük lehet egymással, gondolta Olga, miközben letette eléjük a rendelésüket. – Egészségükre! – mondta kissé reszelős hangon, észre sem vette, hogy kiszáradt a torka, sőt a tenyere is izzadt. Visszament a pult mögé, és zavarában a kávégépet törölgette szorgalmasan. Közben néha, munkájából fel-felnézve összetalálkozott tekintete a férfiéval, akit már bele is helyezett naplementés ábrándjába, annyira beleillett, de annyira…!

A szimpatikus úr egyszer csak felállt, Olga felé indult. Megállt a pult előtt, a nő úgy érezte, a szíve kiugrik a helyéből, amikor a dalia megszólalt:

– Fizetni szeretnék. Ilyen jó kávét régen ittam, kedves… ööö… mi is a keresztneve?

– Olga – rebegte, és már azt sem tudta magáról, hogy fiú vagy lány. – Kilencszáznyolcvan lesz – tette hozzá elhaló hangon.

A férfi egy ezrest csúsztatott a pultra, közben ujjai Olga ujjaihoz értek, mintegy véletlenül, de nem volt ez véletlen, a nő is tudta jól. Fohászkodott magában, hogy a boldog pillanat tartson minél tovább.

– Olgácska, mindent köszönünk, örültünk a találkozásnak – búcsúzott a herceg, és kísérőjével együtt kilépett az ajtón.

Nem lehet, hogy ez csak ennyi volt, hogy elmegy, és nem is látja többé – gondolta magában a cukrászkisasszony. Utána kellene szaladni, hogy meghívhatja-e valamire, bármire, csak maradjon még…! Tekintetével szórakozottan végigpásztázott a pulton, ekkor vette észre az ezrest. Egy húszast vissza kellett volna adnia – zökkent vissza a valóságba. Megfogta a pénzt és a kasszába tette.

Mintha ott felejtett volna valamit, a férfi hirtelen újra megjelent az ajtóban. Jobb kezében igazolványfélét tartott, már nyoma sem volt az előbbi kedvességnek, tekintete rideg, hivatalos lett. Nem ment vissza a pulthoz, messziről vetette oda:

– Nemzeti Adó- és Vámhivatal. Asszonyom, ön az imént nem adott nyugtát…

Krapánszki Olga nem hitt többé az álmokban.

Képek: Shutterstock