Beadandó helyett

Il est des lieux où souffle l’esprit, ez egy egykoron híres francia író híres, magyarra tömören nehezen lefordítható mondata: vannak helyek, ahol a szellem vagy lélek olyasféle módon érzékelhető, mintha szél fújna. Egyszerűbben úgy szoktuk mondani ezt, hogy egy helynek szelleme van. Persze az ilyen megfogalmazások a köznapi nyelvhasználatban elég gyanúsak. Semmitmondók, fedezetlenek. Hiszen minden helynek van valamilyen szelleme, esetleg egyiknek sincsen, és ez a szófordulat csak amolyan költői szépelgés volna. Honnan tudjam, milyen szellem fújdogál egy adott helyen, és jobban fúj-e, mint máshol, ha – mint az esetemben – még Magyarországot sem ismerem teljesen, nemhogy a világot vagy annak egy belátható szeletét. A kor szelleme sem segít, hogy eligazodjunk ezekben a dolgokban. Joggal mondhatnánk, hogy ma a sehova tartozás örökös szélcsendjében tartózkodunk. De nem is erről akarok beszélni. Ha bizonyos időt eltölt valahol az ember, akkor azért többé-kevésbé elkerülhetetlen, hogy viszonya alakuljon ki a tájjal. Pusztán azáltal, hogy megismeri a táj logikáját, felméri azt, ami alkotja, elhelyezi magát a térben, bekapcsolódik a dolgok intim ismerősségébe. Nyilván ez adja vagy ez teszi érezhetővé a szellemet.