Vajon egyszer az utasokat is lecserélik majd automatákra?

Nyitókép: Mandiner-archív

A vasútállomás kihalt, gondolná a felületes szemlélő, de ez csupán a látszat. Fekete rigók cikáznak a bokrok között, az épülettel szemközti sűrű fás területen madárdal köszönti a reggelt, a tér másik oldalán elterülő kis mezőn élénk tücsökzene szól. Csak emberi zaj, nyüzsgés, sietség nincs, ám ez nem is baj. Az efféle hiány teret enged egy másfajta teljességnek, amit azok az utasok tapasztalnak meg, akik érzékeiket várakozás közben kinyitják erre a piciny világra.

Valamikor a boldog békeidők jellegzetes indóháza állt itt, mely vidékies bájával hibátlanul illeszkedett abba a kis­városi környezetbe, hová az 1880-as években megálmodták. A fennmaradt képeslapokon jól öltözött urak és elegáns hölgyek érezhető büszkeséggel tekintenek a kamera lencséjébe. Feltehetően a helyi elit tagjai ők, a régvolt polgári világ virágkorában. A férfiakon hetyke bajusz, valamennyiükön kalap. Bár láthattam volna fénykorában ezt a kis állomást, elmerülhettem volna abban a miliőben, amit akkor e világ árasztott magából! (Mit nem adna az ember egy 1900-as évek eleji Google Utcaképért.) Úgy képzelem, hogy ezekhez az állomásokhoz, akárcsak a vasúthoz, decens elegancia illik, megadva a módját az utazásnak cilinderrel, zsebórával, háromrészes öltönnyel. Léte egy csepp századfordulós nosztalgiát jelentett a szocializmus szürkeségében is, a helyére felhúzott betonkockához azonban efféle képeket nemigen tudok társítani.

A pénztárfülkét leengedett reluxa zárja le: immáron nincsen pénztáros, csak jegykiadó automata. Ha utasok sincsenek, vagy épp társas magányban, szótlanul álldogálnak egymás mellett, akkor a váróban hallható egyetlen hang a gép monoton zúgása, jegyváltáskor a szerkezet géphangja, mi embert utánoz, de semmi emberi nincs benne. A funkcióját, kétségtelen, tökéletesen ellátja, nem fárad, nem hibázik, legfeljebb időnként szoftverfrissítésre szorul, vagy elfogy benne a papír. De a jegyvásárlás is több puszta pénz-áru cserénél, éspedig éppen azoktól az emberi gesztusoktól lesz az, ami egy automatából hiányzik. Antievolúciós lépcsőfokok a „monarchista” indóháztól a „szocreál” tömbön át a 21. századig, amikor is az állomás „meghaladta” az embert, akire már jegykiadóként sincsen szüksége. Vajon egyszer az utasokat is lecserélik majd automatákra?

Nem csoda, hogy a haladás kritikájának tengernyi irodalma van. Ezek közül is tán a legtömörebb s legkifejezőbb Nicolás Gómez Dáviláé, aki egy helyütt azt írja: „Haladásról majd csak akkor beszélhetünk, ha sikerül az embert kevésbé rúttá, kevésbé vaddá és kevésbé tolvajjá tenni.” Úgy képzelem, e vállalkozás sikerességét illetően a kolumbiai filozófusnak is bizonyára voltak kétségei.

Mindazonáltal az állomásnak sajátságos hangulata van. Itt senki nem siet, akármilyen idő van, azon a fellelhető néhány emberi munkaerőn mindegyre valamiféle meleg bágyadtság ül. De hová is sietnének? Vonat kétóránként jár oda, ugyanígy vissza, vagyis minden órában egyszer; ennél nagyobb forgalmat nem bonyolít. Nem sok minden történik. Mintha Krúdy regénye, a Boldogult úrfikoromban elevenednék meg itt (ha ugyan az elevenség nem túlságosan erős kifejezés), csak más díszletek között. Tulajdonképpen ez a nem céltalan, de mégiscsak örökös várakozás kiváló terepe lehet a töprengésnek. Itt aztán van idő merengeni a világ dolgain, az arra fogékonyak bizonyára még meditálhatnának is abban a tökéletes nyugalomban, ami két vonat között az állomásra telepszik. Egy hely, amelyet a menetrend szervez, s mégis furcsa ellentéte a rohanó világnak.

A haladás hübriszével szemben, mondhatnám ironikusan, maguk a vasúti kocsik is lázadoznak, két állomás közt is meg-megállva. De még inkább a környékre telepedő csend, a daloló madárvilág, a gólyák kelepelése, amint a pár tagjai szerelmesen üdvözlik egymást a közeli fészekben, és a tücskök el nem fogyó nótakedve sorakozik fel csodás enumerációval, mint valami organikus haderő. Így, magunkat e világ felé megnyitva lehet – vagy talán érdemes – várakozni.