A kertember 27. – Benti cica, kinti macska – 4. rész

Északi szél kergette el a ragacsos, fojtogató forróságot. Északias. Nem viharos, de azért erős. Az emberek kitártak mindent, ajtót, ablakot, talán még a szívüket is. A kertember is így tett, karjait széttárva és az ég felé lökve üdvözölte az északi szelet, magában bocsánatot kérve tőle azokért a megjegyzésekért, amelyekkel általában illette. A macskák is megmozdultak. Kisétáltak a házból, és hanyatt dobták magukat. Szellő borzolta a cirmos bundákat. Aztán feltápászkodtak, és elballagtak a szőlősor irányába. A kertember követte őket egy kosárral a kezében. Az történt ugyanis, hogy a csodás csapadékos tavasznak köszönhetően minden „vagy három héttel előre” van, így a szőlő is. 

A kertember még soha nem evett szőlőt júliusban. Mármint olyat, ami a környéken, pláne a kertjében érett be. Mert az még csak rendben lenne, hogy augusztusban lekapkodjuk az irsait, de azért ez mégiscsak különös. Meg kell szokni, mert alighanem ezután így lesz – gondolta a kertember. Nem volt ez egy mélyenszántó gondolat, de egy ideje igyekezett leegyszerűsíteni a dolgokat. Mert a múltat megváltoztatni nem tudjuk, a jelenre vajmi kevés a ráhatásunk, a jövővel kapcsolatban pedig a leghalványabb fogalmunk sem lehet. Arról viszont határozott elképzelése volt a kertembernek, hogy hamarosan át kell mennie a harmadik szomszédba megetetni a Vaszicsot. A Vaszics is egy macska, méghozzá vörös, ezért kapta a nevét, Rejtő Jenő egyik hőse, a Vörös Vaszics nyomán. És mivel a Vaszics gazdái elutaztak néhány napra, a kertember elvállalta a jószág átmeneti ellátását, méghozzá örömmel, mivel erős vonzalmat érzett a vörös macskák iránt is. Régebben volt neki is néhány, majd sorra eltünedeztek, mert az a benti cica, kinti macska felállás esetén sajnos gyakran előfordul. Leg­tovább a Ribizli nevű húzta ki, ő békés öregkort ért meg a társaságában. Miután Vaszics hálásnak bizonyult a törődésért, és szokásához híven hazakísérte a kapuig (onnan tovább egy tapodtat sem, mert az a terület a Cirmos és Don Egério fennhatósága alatt áll, és velük nem ajánlatos viccelni, erről két másik környékbeli macska, a Százados és a Főtörzs tudna hitelt érdem­lően beszámolni, de ők már korábban ismeretlen helyre távoztak), a kertember aggódó tekintetet vetett a kert végében magasodó akácfák egyikére, annak is a legfelső ágaira, ahol egy ideje egy vércsepár vert tanyát. Majd megszületett a két fióka, és azóta irgalmatlan vijjogás közepette teltek a mindennapok. Ez ugyan nem zavarta különösebben a kertembert, mégsem tudott felhőtlenül örülni állatkertje újabb szaporulatának, mivel nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy a szülőknek lehetett némi közük a balkáni gerlék fészkében elkövetett mészárláshoz. 

Ő pedig igencsak megszerette azokat a gerléket: feltétlen bizalommal viseltettek iránta, a közelükbe engedték, olyannyira, hogy tisztes távolságból az utódok fejlődését is megfigyelhette. Aztán az idillnek vége szakadt, és a kertember szívében egyfajta űr támadt. Nem az első, és valószínűleg nem is az utolsó, de az utána következő űrkutatás mindig lehangolta kissé. A Cirmost és Don Egériót viszont vele ellentétben határozottan zavarta a folyamatos vijjogás. Nincs ebben semmi meglepő, ugyanis a macskák legkifinomultabb érzékszerve a hallás. A fülüket képesek 180 fokban forgatni, és másfél oktávval magasabb hangokat is meghallanak, mint az ember. Ugyanakkor rövidlátók, a szemük nagyjából hat-hét méter távolságig éles, utána jön a homály, de a macskák nem is voltak kíváncsiak a vércsék látványára, bőven megelégedtek a hangjukkal, és maguk is belefogtak egy kisebb koncertbe. A Cirmos kezdte, aki gyönyörűen ki tudta mondani, hogy „miau”, ami miatt nagyon bírták volna az ókori Egyiptomban, ahol ez volt a macskák neve, de most direkt belevitt némi nehezen tolerálható nyekergést, ami ahhoz volt hasonlatos, mint amikor a huzat abuzálja a nyitva felejtett szekrényajtót, majd kisvártatva csatlakozott hozzá Don Egério is. Mivel a kertember tudta, hogy a macskák a legritkább esetben nyávognak egymás társaságában, és ezt a megnyilvánulási módot az embernek tartogatják, azonnal felfogta, hogy az elviselhetetlenséggel határos kamaramű neki szól, hogy ugyan csináljon már valamit. A kert­ember hallgatta egy darabig, majd a macskák felé fordulva megkérdezte: „Na de mit?” Összesen negyvennyolc szál bajusz meredt rá válaszként.