Gyűlölték és lerombolták a budapesti bérházak kupoláit, tornyait a kommunisták
Azzal, ahogyan az épített örökséggel bánik egy társadalom, bizonyítványt állít ki magáról – mondja a Budapest elveszett kincsei című kötet szerzője.
Takács Zsuzsa a kortárs magyar költészet egyik legnagyobb alakja. Magam sem szeretem az efféle bombasztikus kijelentéseket, de most mégsem érzem kínosnak, hogy ezzel a mondattal kezdtem ezt az írást. Első kötete Némajáték címmel 1970-ben jelent meg, s azóta további húsz könyve követte, leginkább versek, de A bűnök számbavétele és A megtévesztő külsejű vendég című könyvei novelláskötetek. Fordítói munkássága is jelentős. Spanyolból, olaszból, angolból, katalánból fordított többek között, e munkái közül a legnagyobb visszhangot a Keresztes Szent János összes versei és válogatott prózája című könyve váltotta ki. 2007-ben Kossuth-díjjal tüntették ki, emellett számos rangos elismerés birtokosa. 1969-ben, első kötete megjelenése előtt egy évvel a Költők egymás közt című antológiában Pilinszky János mutatta be a verseit. Így írt róluk: „Két vonását emelném ki: hangjának tisztaságát s egyfajta tétovaságát, mely azonban végül sose hagyja eltéríteni magát, s épp bolyongó, kereső célba találásával, megérkezéseivel tölti be sajátos feladatát, térképezi fel a számára rendelt tájakat, másokénál talán omlékonyabb külső és belső vidékeit.” Pilinszky pontosan érzékelte Takács Zsuzsa költészetének lényeges vonásait. Amit itt ír korai verseiről, az Takács Zsuzsa későbbi munkáiról ugyanígy elmondható. Pilinszky a jövőbe látott, mondhatnánk némi túlzással, de mondjuk inkább azt, hogy kifinomult érzékenységgel látta, miben is rejlik Takács Zsuzsa költészetének varázsa. Ez a költészet a korai szakaszában leginkább Pilinszky és az Újhold című legendás folyóirat költőinek (Nemes Nagy Ágnes, Rába György, Somlyó György) hatása alatt állt, azonban ezeket a hatásokat korán maga mögött hagyta, és egy senki másra nem hasonlító, egyéni, drámai erejű, egyszerre szikár és rétegzett költői nyelvet hozott létre. A drámai erő az, amit a leginkább kiemelnék, mert kevés olyan költőt ismerek a 20. század második feléből és napjainkból, akinek annyi megrendítő hatású költeménye lenne, mint Takács Zsuzsának. Aki szeretne igazán elmélyedni ebben a nagy költészetben, annak a 2018-ban megjelent, A vak remény című, összegyűjtött és új verseket tartalmazó kötetét ajánlom melegen, amelynek a magyar nyelvű költészet legmagasabb polcán van a helye.