A csend misztériuma

Nyitókép: Shutterstock

A csend unalmas – jelentettem ki hétévesen, ami akkor bájosnak és viccesnek hatott, és megnevettette a környezetemet. Aztán további húsz év következett e szellemiség jegyében. Emlékeim szerint mindig hadilábon álltam a csenddel, sőt egyenesen utáltam minden csöndben eltöltött percet. Az évek során magamra öltöttem a harsány, végtelenül extrovertált lány köntösét, aki állandóan beszél, csak a társaság középpontjában érzi jól magát, és akinek a kollégiumi szobái és az albérletei amolyan átjáróházak voltak, állandó nyüzsgéssel és dorbézolással. Ha pedig nem emberek, akkor videó, zene, podcast vagy bármi, mindegy, csak hangot és zajt generáljon, nehogy egy pillanatra is…

Persze, ma már tudom, hogy csak menekültem. Ódzkodtam, sőt féltem attól, hogy akár egy lépéssel is közelebb kerülök ahhoz, ami belül várt volna rám feldolgozatlanul, kioldatlanul, megbocsájtatlanul. Ahhoz a dühös, dacos, szorongó, de rendkívül szeretetéhes belső kisgyermekhez, akit az állandó hangzavar mindig visszakergetett az évek során magamban felhalmozott sötét, gomolygó, rejtélyes masszába.

A megtérésem után Isten sok mindent elkezdett átformálni bennem, és zugról zugra világított be ezekbe a sosem nyitogatott, fényt nem látott terekbe. Az egyik ilyen sarokban a csend lapult. Egészen kicsi volt és reszketeg, már-már úgy tűnt, nem is él, de amikor Isten szavára egyszer csak megmozdult, rögtön tudtam, hogy dolgom van vele – életben kell tartanom. Ekkor még nem is sejtettem, hányféle arca lesz, milyen mélységek lapulnak benne, és hogy ő lesz majd az én állandó lelki tükröm. Az elcsendesedésnek ugyanis útja van, amelyen kívülállóként egy tapodtat sem jutunk előrébb.

A csend első és legnyilvánvalóbb rétege a fizikai. „Csendesedjetek el, s ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten!” – áll a Szentírásban. Ez a felhívás jelentős részben a külső körülményeink átalakítására hív minket, amely mozzanat nélkül csendről tanakodni kétségkívül sokkal nehezebb. Aki a külső kereteket nem teremti meg, nem lesz csendben. Az Ószövetség sem pusztán elméleti síkon tanít a csendről, hanem gyakorlatot is rendel hozzá: szombaton a külső cselekvéseket, tevékenységeket minimálisra kell csökkenteni, hogy teret kaphasson valami más. Erre azért van szükség, mert jóformán mindent agyonnyom a zaj és a teendők végtelen sora, megölve a belső csendet, lehetetlenné téve a szemlélődést.

A fizikai síkon való lecsupaszodás mellett ugyanis a csend belső elmozdulásra hív. A csend – mélyebb rétegét szemlélve – belső hozzáállás kérdése is, hiszen a fizikai zajok kiküszöbölése vagy akár a beszéd hiánya önmagában még nem teremti meg a belső csendet. Ez egy nehezebben előhívható állapot – emlékek, érzések, ötletek törnek felszínre ilyenkor, mert ezeket a belső neszeket korábban elnyomták a külső zajok. Sokan feladják itt, mondván, ők alkalmatlanok az elcsendesedésre, pedig az út még korántsem ért véget.

A fizikai és lélektani aspektusok alatt a csend spirituális mély rétege húzódik. Az ember csendje ugyanis Isten csendjéből merít. „Csak Istennél csendesül el lelkem, tőle kapok segítséget” – hangzik Dávid egyik zsoltára. Az ember mégis sokszor vádolja Isten csendjét, pedig inkább dicsérnie kéne mint Isten egyik lényegi tulajdonságát. A csend ezen a szinten a Lélek forrása is; a sugalmak, elhívások dimenziója. Isten hallgatása mégis gyakran próbára teszi az embert, s ha nem álljuk a próbatételt, mi magunk kezdünk el beszélni, hogy kitöltsük a kínzó ürességet. Pedig a kiüresedéshez, illetve ahhoz, hogy az ennek nyomán bennünk felszabaduló teret Isten töltse ki, önátadás kell. A csend megközelítésekor tehát érdemes mindig azzal a kérdéssel kezdeni, van-e bennünk készség az önátadásra. Ugyanis a szemlélődés – azaz az elcsendesedés és belső kiüresedés útja, amin haladunk – egyben az átformálódás színtere is lesz, ha engedjük, hogy Isten átjárjon minket.