Ripacsok

Unom magamat. Ez színházban elég gyakran előfordul. Színházba menni „elméletben” nem szeretek. Elméletben a színház – a mai színjátszás mint olyan, a hozzá kapcsolódó vagy inkább belőle kifejlődő kultúra – egy megkérdőjelezhető, kritizálható valami. Erre mondanák egyesek, hogy kritikám alapja nem lehet más, mint valami bugyuta általánosítás. És talán igazuk is lenne. Minden „értéket”, ami szerintük a színművészet nagyságát igazolja, készséggel elfogadok. Meggyőzni viszont nem győznek meg, fenntartásaimat feladni nem vagyok hajlandó, maradok a színháznak elméleti ellensége. Gyakorlatban mégis van bennem valami fel-felbuzgó kíváncsiság, késztetés, hogy újabb meg újabb próbát tegyek Thália szentélyeiben. Hátha látok valamit, ami nem hatásvadászat, modorosság, sablon. Hátha lehet még belőlem kifinomult, színházba járó ember. Kifejezetten rossz előadást keveset láttam. Kifejezetten jót is. A színházakban tapasztalatom szerint nézhető előadások mennek. Persze ez a szimpla nézhetőség tud a leginkább kiábrándító lenni. Ez – és nem valamilyen nyilvánvaló művészi kudarc – erősíti csak igazán a színházzal szembeni ellenérzést. A középszerűség rutinja, presztízse. Szóval unom magamat, most is, mint általában.