Jó, ha van kecskéd, de még jobb, ha feleséged is hozzá – boldogságmérés bhutáni módra

Nyitókép: Jelenet A boldogság ügynöke című filmből (Mozinet)

***

Bhutánban régóta nem kizárólag GDP-ben, hanem a szubjektív jóllét bizonyos kategóriái mentén mérik a haladást: ötévente felmérik, hogyan érzi magát a lakosság. A legutóbbi nagy országos kutatás szerint  a bruttó nemzeti boldogságindex jelenleg több mint 93 százalék, azaz a lakosság ekkora hányada gondolja boldognak magát. Hogy mi van a statisztikák mögött, hogyan élnek valójában a bhutániak, és mit tanulhatunk mi tőlük, kiderül Arun Bhattarai és Zurbó Dorottya közös dokumentumfilmjéből: a Sundance-n debütált sajátos road movie itthon május 2-ától látható a mozikban. Zurbó Dorottyát a bemutató apropóján kérdeztük.

Közel tíz éve jár rendszeresen Bhutánba, tudja már, mitől lesz igazán boldog az ember?

Szerintem azt senki sem tudja. Amire rájöttem a bhutáni utazásaim és az ott készült filmjeim kapcsán, hogy nem érdemes kényszeresen keresni a boldogságot. Az egyetlen járható út az elégedett élethez a jelen minél teljesebb megélése ahelyett, hogy folyton a múltat sírnánk vissza, azon szoronganánk, mit rontottunk el korábban vagy a jövőnk miatt aggódnánk. 

Pedig, és ez jól kidomborodik a filmben is, Bhután természeti környezete ugyan lenyűgöző, ám az életszínvonal, legalábbis nyugati mércével mérve, meglehetősen alacsony, és ahogy mindenütt a földön, akadnak társadalmi feszültségek is. Miért pont itt lakik mégis a boldogság?

Mivel ez a kicsi, földrajzilag is elzárt ország csak a múlt század hatvanas éveiben kezdett nyitni a külvilág felé, ezért még ma is sok minden megmaradt az archaikusságából, 

Még az idő is valahogy másképp telik errefelé, ahogyan más az értéke a kapcsolatoknak is; amikor például egy bhutáni ember vendégül lát valakit, akár egy vadidegent, tényleg a teljes szívével fordul felé. Ez az, ami a csodálatos táj mellett már az első látogatásom alkalmával lenyűgözött, és talán válasz lehet a kérdésre is: a bhutániak nyitottsága, tisztaszívűsége, derűje, őszintesége a kulcsa a boldogságuknak. Miközben, való igaz, szó sincs jóléti társadalomról, a gazdaság szinte nem is létezik. A bruttó nemzeti boldogság ideológiája és mérése – amiről az ország ma már világszerte ismert – pedig pont ebből indult ki évtizedekkel ezelőtt, hogy a társadalmi fejlődés, a modernizáció, a haladás mérhető-e másban, mint kizárólag GDP-ben.

Vagyis helyette miben?

A boldogságinterjú 148 kérdésből áll, és kilenc területet vizsgál; lelki egyensúly, életszínvonal, közösségi élet, kulturális sokszínűség, időbeosztás, hatékony kormányzás, természeti környezet, egészség, oktatás. Ez tulajdonképpen egy szociológiai kutatás, amely mindenképp hasznos eredménnyel szolgál a társadalom jólétéről. A kapott adatok alapján négy csoportba sorolják az embereket: mélyen boldog, rendkívül boldog, kevéssé boldog, boldogtalan. 

Mindez segíti a kormányt abban, hogy intézkedéseivel, programjaival és a költségvetés megfelelő elosztásával hozzájáruljon ahhoz, hogy a „még nem boldog” csoportból minél többen kerüljenek át a boldog lakosok közé. Ehhez az kell, hogy a kutatás megfelelő mélységű és részletességű eredményt produkáljon, ami összehasonlítható a földrajzi régiók, társadalmi csoportok, az életkor, a nem, a foglalkozás, az iskolázottság és más változók mentén – ezen eredményeket felhasználva dolgozzák ki aztán a különböző szakpolitikákat. Természetesen nem minden intézkedés működik a gyakorlatban Bhutánban, sok szociális problémával küzd az ország. De maga a gesztus, hogy a döntéshozók nemcsak a gazdasági növekedésre kíváncsiak, hanem a lakosság lelki, mentális, fizikai jólétére is, már önmagában értékelendő.

A bhutáni Arun Bhattaraijal közösen forgatott dokumentumfilmje egy úgynevezett boldogságügynök, Amber Gurung útját követi nyomon. Honnan jött az ötlet?

Az előző filmünk, a szintén Bhutánban forgatott A monostor gyermekei forgatásakor figyeltünk fel Amberre. Egy nap betoppant ahhoz a családhoz, akikkel akkor dolgoztunk, és fölvette a családfővel a boldogságinterjút. Ezután kapcsolatban maradtunk vele, és szépen lassan megismertük az életét. A könnyed és közvetlen természete mellett azért lettünk rá kíváncsiak, mert megérintett minket, hogy annak ellenére, hogy más emberek boldogságát méri, ő maga magányos és szerelemre vágyik, szeretne állampolgárságot. 

A kiinduló koncepciónk az volt, hogy Ambert követjük a filmben, aki házról házra látogatja az elszigetelt bhutáni falvakat, hogy számba vesse, mennyire boldogok az emberek. Rajta keresztül kapunk intim betekintést a bhutáni társadalom hétköznapjaiba: abba, hogy mi teszi őket igazán boldoggá, és hogy e valóban mérhető-e a boldogság. Ő a mi vezérfonalunk, aki révén beleláthatunk különböző otthonokba és életekbe, mialatt a személyes sorsa és boldogságkeresése is kibontakozik a történetben. 

Szerettük volna kontrasztba állítani a nemzeti boldogságstatisztika eredményeit a személyes emberi sorsokkal is, megmutatni, hogy mi rejlik az egyéni boldogságprofilok, úgymond kartotékok mögött, milyen személyes történeteket, vallomásokat, álmokat rejtenek a számok. Vagyis tudtuk, hogy mi a koncepciónk és a módszerünk, de azt nem, hogy Amber kikkel fog találkozni a kérdőívezés során, és kik lesznek azok a szereplők, akiknek az életében jobban elmélyedünk. Azt meg pláne nem, egyáltalán mennyire boldogok a bhutániak. Az öntőformánk megvolt, de a spontán találkozások és személyes történetek töltötték meg tartalommal és mélységgel. 

És közben az is szépen kirajzolódik, hogy azért errefelé sem mindenki számára fenékig tejfel az élet, mint Amber példája is mutatja, akadnak például másodrendű állampolgárok, másutt az alkohol és a szegénység a fő problémák.

Nem bizony, és nem is állt szándékunkban kozmetikázott képet mutatni. A dokumentumfilm-készítésnek épp ez a szépsége, hogy van egy prekoncepciód, amit aztán felülír a valóság. Vagyis menet közben íródik a történet; ahogy egyre jobban megismered a szereplőidet és az ő élethelyzetüket, egyre jobban megérted a filmed fókuszát. A dokumentumfilm-készítés számomra olyan, mint a szobrászat: 

Ebben a folyamatban a legnehezebb, hogy a rengeteg forgatott nyersanyagból kiválasszuk, végül mi kerüljön bele a filmbe, és mi az, amit el kell engedni dramaturgiai döntések miatt. 

A boldogság ügynöke esetében a kezdetektől tudtuk, hogy egy road movie-t fogunk forgatni, amiben sok emberrel találkozunk, és a sztori mozaikokból fog összeállni. Fel-felvillantunk egy-egy sorsot, és ebből a szövetből rakódik majd össze Bhután igazi arca. A társadalom különböző szociális rétegeiből szólaltattunk meg embereket, hogy a bhutáni boldogságot minél árnyaltabban tudjuk ábrázolni. Egyfajta reprezentatív látleletet akartunk adni arról, mit gondolnak az emberek a boldogságról és a boldogtalanságról. A mellékszereplők kiválasztása során az is fontos szempont volt, hogy kinek a története tud kapcsolódni Amber boldogságkereséséhez, rímel az övére vagy épp ellenpontozza azt. Sok interjúalany végül azért esett ki, mert hasonló történeteket nem akartunk, nem tudtunk belefoglalni a filmbe.

Azt mondta, Bhután mindössze az 1960-as években kapcsolódott be a világ vérkeringésébe. Meddig tudja tartani még a hadállásait a közösségi gondolkodásra alapozott életforma tekintetében?

A valódi nyitást a kilencvenes évektől számíthatjuk, a király például csak 1998-ban engedélyezte a televíziót a háztartásokban, és a kétezres évek elején jelent meg az internet. A globalizáció az elmúlt évtizedekben beszivárgott az országba. 

De ez az irányelv már nem elégíti ki a nagyobb ambíciójú fiatalabb generációt. Az utóbbi években például rengetegen vándoroltak ki Ausztráliába a jobb munkalehetőség és életszínvonal reményében. A globalizáció beszivárgását lassítják persze a szigorú vízumintézkedések. A turistavízum nagyjából napi 200 dollárba kerül, így csak kevesek engedhetik meg magunknak, hogy ide látogassanak. A külföldi filmes stábokat is nagyon szigorúan ellenőrzik, és csak magas napi vízumdíj ellenében engedik őket forgatni.

Önök hogyan tudtak mégis két filmet készíteni az országban?

Mivel az alkotótársam bhutáni, ezért könnyebben tudtam beutazni. Minden bhutáni egy évben bevihet két vendéget személyes meghívásos vízummal. így egy hónapot lehet vízummentesen az országban tölteni; a főbb forgatásokat is ezekre az időszakokra időzítettük. Arunnal egyébként még filmes hallgató koromban a Docnomads nemzetközi dokumentumfilm-rendező mesterképzésen ismerkedtem meg, neki köszönhetően jutottam el 2015-ben először Bhutánba. Bizonyos értelemben Arun is a nyugati nyitás jelképe: az első képzett dokumentumfilm-rendező az országban, hiszen a filmipar, beleértve a játékfilmeket is, ott még abszolút gyerekcipőben jár.

Ellentétben a magyar dokumentumfilmmel, aminek mintha reneszánsza lenne mostanában. Jól érzékelem?

Igen. És ez szerintem főként az osztályfőnökeim, Almási Tamás és Kékesi Attila érdeme. Ők az SZFE-n több mint tíz éve indították el a nemzetközi (Docnomads Joint Master) és a magyar (DokMA) dokumentumfilm-rendezői mesterképzést, aminek hatására létrejött az az új dokumentumfilmes generáció, amelynek tagjai remek szerzői munkákat készítenek többek között a kortárs magyar valóságról.