Éveken át zaklatta egy nő a humoristát – a Szarvasbébi új szemszögből beszél a bántalmazásról

Nyitó- és jelenetképek: Netflix

***

Német Dániel írása

Donny Dunnról talán még azt sem túlzás kijelenteni, hogy a világ legtehetségtelenebb humoristája, nem mellesleg tökéletes illusztrációja annak, hogy nem mindig szabad az olyan filléres coachdumákra hallgatni, mint hogy sose adjuk fel az álmainkat, kellő kitartással minden elérhető. És nem az a meglepő, hogy a közönség egyetlen viccén sem nevet, sokkal inkább az, hogy az alkohol hatására olykor igencsak hevessé váló angolok nem dobálják meg két perccel a színpadra lépése után. Annál nagyobb röhögést váltanak ki a műsorai a YouTube-on, ám természetesen ott sem vele, hanem rajta mulatnak.

Ennek ellenére sem hátrál, de megélni persze nem tud a műsoraiból, így az exe anyjánál lakik, és pultosként keresi a kenyerét a harmincas évei elején járva. Ha mindez nem lenne elég, az élet enyhén szólva is egy „nesze, sánta, itt egy púp” típusú csapással lepi meg. Sőt, egyenesen akkora púpot kap, mint egy hegyomlás, amikor egy nap belép a pubba egy túlsúlyos nő, sírdogálni kezd a pultnál, a srác pedig megsajnálja, és meghívja egy italra. Aztán hamar megtapasztalja, hogy ennél a kedves gesztusnál nagyobb hibát el sem követhetett volna: a nő onnantól kezdve minden egyes nap megjelenik a kocsmában, a maratoni, eleinte barátinak tűnő csevegések hatására idővel a férfi megszállottjává válik azt vizionálva, hogy egy párt alkotnak, zaklatni kezdi először csak üzenetek millióival, 

A rendőrség sokáig annak ellenére is csak legyint az ügyre, hogy a nőt már több alkalommal elítélték hasonló bűncselekményekért.

A Szarvasbébiben az egyik legelképesztőbb az, hogy valós események inspirálták: a forgatókönyvíró-főszereplő Richard Gadd, ha kicsit fikciós elemekkel kiszínezve is, de a saját történetét mesélte el először egy színpadi monodráma keretében, később a televíziós sorozatra átültetve. És bár saját bevallása szerint a téma sötétségét a dramedy elemeivel próbálta feloldani, csalódni fog, aki olyan abszurd fekete humorra számít, mint ami például Ricky Gervais Mögöttem az élet vagy a másik sztárhumorista, Louis C. K. Loiue című szériáját jellemezte. Esetünkben ugyanis az egyetlen poénforrás a végtelen kényelmetlenség és az ebből fakadó szekunder szégyen. Már önmagában azt is borzasztóan kellemetlen nézni, ahogyan a srác humoristaként újra és újra leégeti magát, de milliószor gyomorszorítóbb látni, milyen tehetetlenül, gyáván, szerencsétlenül, mondjuk ki,

És ha valamit fel lehet róni a sorozat ellen, akkor pont ez az: egy idő után képtelenség izgulni a főszereplőért, de még szánalmat sem érzünk iránta, hiszen sokáig még annyit sem tesz meg önvédelemből, hogy a közvetlen környezetét beavassa, egy büntetett előéletű, valódi fenyegetést jelentő nővel van dolga. A narrációk alatt ugyan alaposan levezeti, pszichológiailag melyik döntését mi motiválta legbelül, ezek megértése nem segíti a könnyebb azonosulást. 

Ezt leszámítva a Szarvasbébi több szempontból is kiváló alkotás. Számos Netflix-produkciónál azt lehet érezni, mintha a streamingszolgáltató kilóra mérné a tartalmat; gyakran egy egész estés játékfilmben elmesélhető sztorit nyújtanak el tíz órában. Esetünkben azonban mértéket tartottak, hét, egyenként félórás epizódban mondják el a történetet. Igaz, vágni ezúttal is lehetett volna belőle, de a megszokottnál kevesebb az üresjárat, akár egy ültünkben is ledarálhatjuk az egészet.

A színészi játék szintén kiváló: Richard Gadd – és ebben valószínűleg a saját élményei is segítették – a szorongás összes árnyalatát megjeleníti a főszerepben, 

Talán a Tortúra óta nem láthattunk ennyire ijesztő és fenyegető női karaktert: a puszta testtartása vagy a járása is hidegrázást vált, nem beszélve a szemében folyamatosan pislákoló tébolyról, amely bármelyik pillanatban őrületben törhet ki. A való életben a színésznő biztosan nagyon kedves és tündéri figura, ezen alakítása után mégis a való életben is tartanánk tőle a kétméteres távolságot.