Angyal vagyok, egy leszületett ember, ez a hivatásom. Összeköttetésben maradtam valamivel, amit nem lehet megfogalmazni – Müller Péter Sziámi a Mandinernek

Nyitókép: Mandiner / Ficsor Márton

Tényleg angyal vagy?
Igen. Mondhatni, ez a hivatásom. Annak születtem. Vagyis nem is születtem ide teljesen. Itt is vagyok és máshol is: összeköttetésben maradtam valamivel, amit nem lehet, de nem is kell megfogalmazni.

Mit jelent angyalnak lenni a földön?
Semmiképpen nem azt, hogy angyalian jó vagyok. Azt sem, hogy mennyei lény. Egyszerűen egy leszületett ember vagyok, akiben – és talán ez a válasz is – nagyon erős a szeretetvágy. Mert tudom, mindig is tudtam, hogy mi mindannyian a földön ugyanaz vagyunk. Egy helyről jöttünk, és egyfelé tartunk; te vagy én, és én vagyok te, a lényeget tekintve nincs különbség. Mint ahogyan a második parancsolatban áll: Szeresd felebarátodat, mint magadat! Sokan azt gondolják, hogy ez azt jelenti, hogy ugyanannyira szeresd őt, mint magadat. Pedig nem, ez egy félrefordítás eredménye. Inkább úgy lehetne megragadni a lényegét, hogy szeresd felebarátodat, mert az te magad vagy. Azaz legelőször is saját magad szeresd, mert „nem vagy te kevesebb a teremtő atyádnál”. Ez nem narcizmus, ahogyan ma divat mindenre ezt a szót használni, hanem szükségszerűség.

És mi a hétköznapi foglalkozásod?
Ha mindenképpen definiálni kellene magam, akkor költő vagyok. De ez sem teljesen földi dolog. És pláne nem arról szól, hogy jó vagy rossz verseket írok. Hanem ugyanarról, mint az angyalság: kapcsolatban maradtam az eredettel, ahonnan a sugallatok jönnek. Az irodalomtudományban ezt hívják ihletnek, ezért talán pontosabb megfogalmazás, ha azt mondom, ihletett ember vagyok.

Ez az eredet maga Isten?
Akár. Az istentudat itt, Magyarországon, a magyar nyelvben meghatóan valóságközeli, ha tudod az isten szó etimológiáját. Az isten szótöve az ős, korábbi alakváltozatában is, a jelentése őstény. Vagyis nem misztikus, szakállas bácsi, hanem bizonyosság; őstény, ősforrás, ősóceán, ami valóban létezett, mindannyian belőle fakadunk. Látom, hogy akarsz kérdezni valamit, de kimondom én helyetted, jó?

Jó. Mi lenne az?
Hogy vajon akkor hívő vagyok-e.

Igen, pont ezt akartam kérdezni. És az vagy?
Igen. De nem azért, mert gyerekként hittanra jártam. Katolikus nevelést kaptam, annak rendje és módja szerint megkereszteltek, ministráltam a lakásunkhoz közeli, Üllői úti Örökimádás templomban. Néha persze elmentem a zsinagógába is, hiszen van zsidó ág a családban. A mai napig szeretem a templomi légkört, megnyugtat, de azt a szót, hogy hívő, kicsit másképpen értelmezem a megszokottnál.

Hogyan?
Van egy nagy tévedés ezzel kapcsolatban, mégpedig azért, mert az idők során összekeveredett a hívő és a hit szavak jelentése. Eredetileg ugyanis a hívő, szintén etimológiailag, nem azt jelentette, hogy valaki elhisz valamit. Az volt az értelme, hogy valaki valaminek a híve. Azaz hűséges hozzá. Híven, azaz hűen követi. Vagyis az, hogy hiszek Istenben, nem egyenlő azzal, hogy elhiszem a létezését, csak mert valakik valamikor azt mondták, hogy van. Hanem hogy hűséges vagyok valamihez, ez esetben az őstényhez mint megkérdőjelezhetetlen személyes bizonyossághoz.

Amúgy meg: „Hogy van-e Isten vagy nincsen  / Hogy te hiszel vagy nem hiszel benne / Az mindegy, de az életed arra van / Hogy úgy éld le, mintha lenne”?
Igen, ezt én írtam egyszer, és a mai napig tartom. Persze előbb meg kellett élni ennek a mondatnak az igazságát. Ahogyan a kedvenc dalszerzőm, bizonyos Leonard Cohen mondja, a dalokkal az a baj, hogy oda kell menni értük, ahol vannak. Mint a dudásnak a pokolra. Máshogy ez nem megy: kétely és szenvedés szüli a legszebb énekeket. De nem is akarom ezt tovább ragozni, mert nem vagyok papi természet. Tanár igen, de pap nem lennék. Katolikus pláne, mert az azért hamar bebizonyosodott, hogy nem sokáig bírnám szerelem meg nők nélkül.

A költőséget mióta tudod?
Hogy mikor született az első versem?

Például. Mikor?
Úgy emlékszem, hogy hároméves korom körül. Nyilván nem tudatosan, inkább a szívverésem, a járásom ritmusára mondogattam különböző, általam kitalált rigmusokat. Ekkoriban már tudtam nagybetűkkel írni és olvasni is.

Ki tanított meg?
Egyszerűen összeraktam a dolgokat. Nyilván kérdezgettem anyukámat, amikor mesélt nekem, hogy ez és az milyen betű, meg elkezdtem leszedegetni a polc aljáról a könyveket is, szívós kis kódfejtőként kutatva a bennük lévő összefüggéseket. A kedvencem elég vicces módon a német nyelvű Fünfstellige Logarithmen, azaz az ötjegyű logaritmustáblázat volt, az egykor mérnöknek készülő nagybátyám tankönyve. És arra is határozottan emlékszem, hogy amikor kis idővel később már egész gyakorlott kis költőcske lettem, mindig vittem a szomszédba Babi néninek megmutatni a műveimet, aki ilyenkor megsimogatta a fejemet, és azt mondta, „Petike, ezek megint milyen szépek!”. Ez egy megjegyezhető és maradandó jó érzés volt, szerintem ezért is maradtam egész életemben a költészetnél mint alaptevékenységnél: hogy jöjjenek a Babi nénik meg a Babi bácsik, és simogassák szépen a fejemet. Egyébként képletesen ezt tette Weöres Sándor is, aki a családunk jó barátja volt, és a házi legenda szerint nekem írta a Bóbita néhány részét; tetszettek neki a verseim, elvitt Kormos Istvánhoz, Vas Istvánhoz, kérve a mentorálást. Az általánosban már viszonylag rendszeresen, a gimnáziumban meg folyamatosan írtam a mindenféle verseket, amik aztán meg is jelentek az iskolaújságban. Vagyis minden adva volt hozzá, hogy igazi, főállású költő legyek.

Csak közbeszólt a korszellem meg a rock and roll?
Először a Kavicsbánya Vállalat.

Az meg hogyan?
Érettségi után oda mentem dolgozni kézbesítőnek, aztán könyvtáros lettem a Szabó Ervinben.

Lázadásból?
Dehogy! Maximális pontszámot írtam magyar–francia szakra, de politikai okokból nem kezdhettem el rögtön, csak rá egy évre az egyetemet. Mindig is a nyelvek érdekeltek a legjobban, akkoriban az volt az álmom, hogy összehasonlító nyelvész leszek, műfordító-szemináriumokra jártam Nemes Nagy Ágneshez, Elbert Jánoshoz és Lator Lászlóhoz.

És akkor végre jött a rock and roll?
Még mindig nem. Mivel mindenáron menekülni akartam a katonaság elől, a sorozás korhatárát meg az idő tájt emelték fel harmincra, mindent kitaláltam, hogy elkerüljem, például mindenféle továbbtanulásra meg munkahelyekre jelentkezgettem. Fel is vettek a bábszínészképzőbe és filmrendezőnek a színművészetire; ott Deák Krisztina és Tarr Béla voltak az osztálytársaim, ki is kiáltottak minket a következő nagy generációnak. Tetszett nagyon a dolog, pláne, mert már jó ideje dolgoztam szerkesztőként és forgatókönyvíróként a Magyar Televízióban, és csináltam néhány amatőr kisfilmet.

Miért lett hamar vége az ígéretes rendezői pályának?
Mikor meguntam, hogy a főként az elesettekkel, cigányokkal, leszakadókkal foglalkozó filmjeimet sorra ellehetetleníti a rendszer, elindultam a zene irányába. Nem teljesen előzmények nélkül; még kamaszkorunkban a legjobb barátom, Dévényi Ádám megzenésítette a verseimet, jártuk velük az országot, közösen énekeltünk, ő gitározott. De ez csak amolyan kedvtelés volt. Az, hogy elkezdtem célzottan dalokat írni, majd el is énekelni őket, az URH-nak köszönhető: egy hétvége alatt megírtam nekik egy csomó szöveget, amikről kiderült, hogy sajnos csak én tudom előadni őket. A közös ámokfutásunk fél évig tartott összesen nyolc koncerttel, utána az URH feloszlott, nekem viszont már nem volt megállás, jött előbb a Kontroll Csoport, aztán a mindenféle Sziámi-felállások. Mondjuk a dalírás is nyilván a költészetből nőtt ki; végtelen boldogság, ahogy az ember belekeveredik egy összhangba, hallja a zene­szerzőt, maga elé képzeli az előadót, és közben megszólal benne a saját belső ritmusaival harmonizáló zenei ritmus. Ha pedig ezt mások is szeretik, és vele éneklik, még jobb. Csak vigyázni kell, mert egy idő után jön a csapda: a különféle szélsőséges vágyak következtében fellépő szeretetszédelgés bűne. Van is erről egy dalom, a Szeretetszédelgő – a most megjelent Sziámi AndFriends-album címadó dala –, amiben a saját ifjúkori felelőtlenségeim okozta óriási zúzások miatt indokoltan fordulok magam ellen, szeretettel.

Elég mozgalmasnak hangzik mindez.
Elég mozgalmas volt eddig az egész életem. Többször felkértek már, hogy írjam meg az önéletrajzomat, de mindig úgy gondoltam, hogy minek; mintha egy betépett Münchhausen mesélne valószerűtlen kalandokat. Amelyek egy részére ráadásul még bizonyítékom sincsen. Pedig fix, hogy megtörténtek, mert én tisztán emlékszem rájuk.

Mesélnél csak egyet?
Persze. Jó lesz filmrendezőkoromból?

Hogyne lenne jó.
Szóval a történet ott kezdődik, hogy 1984-ben kimenekültem Hollandiába; ez már a Kontroll Csoport-os idők vége, illetve a Sziámi eleje volt. Akkoriban eléggé elkezdett kergetni a rendőrség, a filmjeimet meg, ahogy utaltam rá az előbb, vagy betiltották, vagy nem engedték a rendes mozikban vetíteni. Mivel közben valahogy beleszerettem egy holland lányba, úgy gondoltam, az az ország lesz a legjobb választás a fogda elkerülésére. Volt egy nagyjából kész forgatókönyvem, az eredetileg javarészt Párizsban játszódó sztorit átírtam Amszterdamra, a csodálatos Simó Sándor stúdióvezető meg kiküldött. Egy hónapot kaptam rá, hogy találjak egy társproducert. Ami elég nehéz vállalkozás, ha az ember szerelmes, és hetekig ki sem kel az ágyból. Úgyhogy hazajöttem dolgomvégezetlenül, és azt füllentettem, hogy három producerrel is tárgyaltam, kérik, menjek ki még egy kis időre. Simó Sanyi persze rögtön átlátott a szitán, és csak annyit mondott: „Az apád fülét, azt!” Akárhogy is, üldögéltem bánatosan, lógó orral a Róna utcai Mafilm-székházban, amikor arra sétált Salamon András barátom, akit nemcsak filmrendezőként, de az URH dobosaként is jól ismertem. Érdeklődött, mi bajom, elmeséltem, és viccből megkérdeztem, nem ismer-e véletlenül egy holland filmproducert. Mire azt mondta, dehogynem, hát éppen ott jön szembe egy. És tényleg ott jött egy; én sem hinném el, ha nem velem történt volna. Így kerültem ki aztán másodszor is, és nagyjából hat évig dolgoztam a hollandoknál mint forgatókönyvíró és kulturális producer, időnként meg hazajárogattam egy-egy Sziámi-koncert erejéig.

És mi lett a szerelemmel?
Véget ért.

És a forgatókönyvvel?
Abból sem lett végül semmi. Pedig tuti óriási sikere lett volna. A vér szerinti apám és a felesége egészen elképesztő történetét dolgoztam fel benne. A címe Anna és Frank naplója volt, a szálak Auschwitzig és Mengeléig vezettek. A baj csak az volt, hogy kitaláltam az egészhez egy Hollandiában élő náci özvegyet, akit Alice Cooper szerintem legjobb száma után Black Widow-nak neveztem el. És mit ad isten, tényleg élt egy ilyen özvegy akkoriban Hollandiában, akire a titkosszolgálati iratokban éppen Black Widow-ként hivatkoztak. Természetesen senki nem hitte el, hogy én erről nem tudtam, a már megítélt támogatást visszavonták, én meg úgy döntöttem, hogy ha se otthon, se Hollandiában nem filmezhetek, akkor tényleg hagyom a fenébe az egészet. De azért felkerestem ezt a náci özvegyet, és készítettem vele egy interjút a magyar tévének; a kamerát a határon ellopták, a benne lévő kazettáról eddig azt hittem, eltűnt. Mostanság aztán valahogy mégis előkerült, azért merem elmesélni a sztorit.

A vér szerinti édesapja nem a nyugatos költő-műfordító Végh György volt?
Nem. Mondjuk én is abban a tudatban éltem nagyjából húszéves koromig, hogy ő az, aztán kiderült, hogy téves az információm. Az igazi apám börtönbe került, és Végh Gyuri volt olyan rendes, hogy barátságból feleségül vette az anyámat, engem meg a nevére; eredetileg Végh Péter vagyok. A legszebb, hogy erre az egészre teljesen magamtól jöttem rá. Csináltam egy tévéműsort Mándy Ivánnal, akinek a legjobb barátja volt Végh Gyuri. Írt róla egy kisregényt. Beleolvastam a kötetbe, és valahogy ráismertem magunkra. A biológiai apám egyébként később kiszabadult, 1956 után disszidált Franciaországba, ahol híres író-újságíró lett.

Akkor édesanyád későbbi férjével együtt összesen három apukád volt?
Nem, négy. Anyukám Végh után nem sokkal hozzáment a nem sokkal később meghalt Csermák Tibor rajzfilmeshez, aki remekül rajzolt és festett, jó emlékeim vannak róla. Miatta volt, hogy egy ideig nemcsak költő, hanem festő is akartam lenni, bár a körfolyosós házunkba járó drótostót miatt a bádogosság is eléggé perspektivikusnak látszott. Miután elváltak, a mami körül, aki nagyon szép volt, elég sok udvarló zsongott. Mindig kikérte róluk a véleményemet, de csak egynél válaszoltam azt, hogy igen, minden kétséget kizárólag őt szeretném a papámnak. Ezért tulajdonképpen inkább az a válasz, hogy nem három vagy négy, hanem egy apám van, akit az első pillanattól kezdve édesnek tartok, és az Müller Péter.

Honnan tudtad, hogy ő az igazi?
Egyszerűen éreztem, hogy a miénk fatális találkozás, aminek valamilyen formában létre kellett jönnie. Ő később úgy mesélte, hogy azonnal megkedvelt, mert „hogy ne szeretett volna egy olyan gyereket, aki az egyik szemével a földet figyelte, a másikkal meg az égre nézett” – ezzel, költői tapintattal, a kancsalságomra utalt. A kapcsolatunk messze túlmegy egy átlagos apa-fiú viszonyon, szellemi társak vagyunk.

Sőt, nemegyszer alkotótársak is. Kettejük, illetve Tolcsvay Lászlóval együtt hármójuk közös műve például a több mint harminc éve a hazai és külföldi színházakban nagy sikerrel futó Mária evangéliuma.
Hú, az egy nagyon érdekes dolog volt. Amikor a papám megkért, hogy segítsek neki versbe szedni a librettót és megírni a dalszövegeket, a feleségemmel éppen gyermeket vártunk, falun laktunk egy vályogházban; az egésznek így együtt több mint romantikája, már-már szentsége volt. Sokan arra figyelmeztettek, e mű miatt a Fekete Lyuk közönsége biztosan elfordul tőlem, de én ezt már akkor is butaságnak gondoltam. Vagy még inkább tudatlanságnak. Akik ehhez hasonlókat állítanak, nincsenek tisztában azzal, hogy az ember alaptermészete a sokszólamúság. Aki elvárja egy művésztől, hogy ha őt például Ady Endrének hívják, ne írjon kuplékat a Nagy Endre-kabaréba, mint ahogy azt Ady a valóságban megtette, nem érti a lényeget. A költő pláne nem lehet folyton magasztos; neki mindenről mindent tudnia kell ahhoz, hogy az igazat mondja, ne csak a valódit. A végeredmény amúgy meg gyönyörű lett. Tolcsvay Laci minden földit messze meghaladva egészen csodálatos színpadi zenét szerzett, nekem meg mintha valaki vezette volna a tollam. Ebben nincs semmi hókuszpókusz, már Arany János is megírta ugyanezt a rég halott barátjáról, Petőfiről.

Ekkor vetted fel a Sziámi nevet?
Igen. Azért az könnyen belátható, hogy egészen hülyén mutatott volna a színházi plakátokon, hogy írta Müller Péter és Müller Péter.

Az viszont kevésbé könnyen belátható, hogy Hollandiából annak idején hazaköltöztél. Ha a csaj bejön, maradsz?
Nem. És nem azért, mert nem éltem jól, vagy nem kerestem elég pénzt. Hanem mert azt gondolom, a sors az, ahova az ember születik. Legalábbis az enyém. Másnak meg az a sorsa, hogy elmenjen. Én viszont érzelmes ember vagyok, szükségem van a szüleim, a barátaim, a gyerekeim – akkoriban a hatból már kettő megvolt – közelségére. És hát ott a magyar nyelv is, ami a természetes közegem, lételemem. Szeretet és szerelem; nincs a világon még egy nyelv, amely ezt két külön szóval fejezi ki – állapítottuk meg egyszer édesapámmal –, és ez önmagában csodálatos. Ahogyan szeretni és szerelmesnek lenni is az. Én egész életemben szerelmes voltam, több mint harminc év után a mai napig hulla szerelmes vagyok a végső feleségembe, azaz a három kisebb gyerekem anyukájába, amellett hogy most is nagyon szeretem az összes volt feleségemet, karácsonykor mindannyian együtt vagyunk. Egyáltalán, szeretek mindenkit.

A kultúrharc is hidegen hagy?
Nincs közöm hozzá. Szabadelvű értelmiségiként, vagy fogalmazhatunk úgy is, liberális konzervatívként világéletemben szóba álltam mindenkivel, fajra, nemre, felekezetre és politikai meggyőződésre való tekintet nélkül, ha az illető megszólított. Ettől megrögzött önjáróként – „minden tagság viszontagság”, ugye – hátralevő napjaimban sem óhajtok tágítani. Ahova hívnak, és nem direkt politikai dolog, oda megyek barátsággal, és próbálom önmagam legjavát adni. Ez vonatkozik a koncertezésre és a különféle projektekre a Petőfi Zenei Tanácsban való részvételtől a magyar vályogépítészet újbóli felvirágoztatásán keresztül a hátrányos helyzetű régiókban élő gyerekekkel való foglalkozásig. Hogy ezeket a projekteket kormánypárti vagy ellenzéki politikusok viszik, nem érdekel. Jézus szerint kétféle ember van: aki szétszór és aki összegyűjt, előbbi ellene, utóbbi vele van. Én pedig egész életemben nem akartam mást, mint összegyűjteni, benyomásokat, szíveket, embereket. Ezért volt a film, ezért a zene, a Sziget vagy később Miskolcon az operafesztivál. És ezért élek ma is. Anélkül, hogy lenne rá igazi bölcseletem vagy rendszerem, figyelem a gondviselés jeleit, és keresem köztük az összefüggéseket. A sors nem végzet, hanem végtelen játék. Ez a figyelés az életem fő tevékenysége. Miközben látszólag persze csinálok mindenfélét, fogat mosok, takarítok, olykor kutyát sétáltatok, koncertezek, írok, fordítok, mert valamiből élni is kell; amíg nincsen kész a házi feladat, addig tilos a csillagközi foci. 

***

Müller Péter Sziámi új, A család című kötete az idei könyvhétre jelenik meg, a rímekből építkező családtörténetben a legszűkebb környezet idéződik fel képről képre, generációkat idézve meg üktől az unokáig.

Ahogy Egressy Zoltán az előszóban megfogalmazza: „Sziámi mint egy könnyed kézzel festő festő, portrékból készít tablót, kivételes érzékkel fedezi fel mindenkiben az egyedit. Sorjáznak a tarka alakok, szó esik például rokonról, aki a pápa orvosa lett, az első magyarországi sportkocsi vagy éppen a Boszporusz partján feltűnt első modern, nyugati szalon tulajdonosáról, általában is sok a leg, az elsőség, az útkeresés és úttörés, mindeközben a krónikásíró stílusjegyei között sok az irónia, sőt a szeretni való önirónia is.”