No war, no migration, no gender – teljesen egyetértek Orbán Viktorral! – Kötter Tamás a Mandinernek

Nyitókép: Mandiner / Ficsor Márton

Veszedelmes regény, írja a fülszöveg. Mitől az?
Úgy gondolom, hogy az irodalom, illetve a művelői, legalábbis ha megvan bennük a minimális bátorság, akkor jóval előbbre tudnak tekinteni, mint a négy évre választott politikusok. Utóbbiaknak általában antennáik vannak, nem iránytűjük, és csak nagyon kevés köztük a valódi államférfi, aki akár tizenöt-húsz évre is képes előre nézni. Egy regény vagy általában az irodalom maga tehát azért lehet veszedelmes, mert az írók általában messzebbre látnak a jelennél, így a műveiken keresztül ki mernek mondani olyan dolgokat is, amelyekről a hétköznapokban nem illik beszélni, mert vagy szembemennek a közízlés jó részével, vagy totális tabutémának számítanak. Ezt teszem én is évek óta, és ezt tettem az új könyvemben is.

Ami egy szatirikus disztópia. Ebben mivel megy szembe?
A világot leuraló új ideológiákat, hangsúlyosan a zöldterrorizmust és a woke-ot vettem górcső alá, és ha úgy tetszik, kritizáltam meg ebben a formában. Azt, hogy semmi nem változik: kommunizmus és globalizmus egy tőről fakad. Hogy egy szemléletes példát mondjak, régen a vas és acél országa akartunk lenni, ma pedig nemcsak mi, de mindenki a fa és bokor országa akar lenni.

És ez baj? Legyen inkább mindenhol beton meg felhőkarcoló?
Nem ez a baj önmagában. Hanem, hogy mint minden másban, e téren is ész és kritika nélkül sietünk átvenni a nyugatról ránk erőltetett sötétzöld őrületet. Aminek többek között a faültetés az egyik hangzatos hívószava, és az igazodás kényszere miatt nincs egy bátor táj-, városépítész vagy urbanista, aki fel merné emelni a szavát a nem egy esetben értelmetlen és tájidegen zöldítések ellen. Mert ahogyan mindennek a világon, ennek is megvan a maga kultúrája; ahogyan a vas és acél országa sem lettünk, hiába erőltették annyi éven át, úgy ezt sem lehet akarattal és bűntudatkeltéssel kierőszakolni.

A könyv első felében azonban még szó sincs ilyesmiről, helyette a jellegzetes kötteri világ tárul fel a középpontban a nagyvállalatok szinte kafkai működésével és az ebben gépiesen bolyongó, felesleges emberekkel. Bevált recepten ne változtass?
A regény három részből áll, az az előttből, az azból és az az utánból. Az első fele valóban a mában játszódik, az alaptéma a vállalati feljelentés, ebből bomlanak ki aztán a jövőt – vagyis az az utáni, meglehetősen kaotikus állapotokat – meghatározó ügyek. Mint mindig, ezúttal is a valóságból indultam ki, abból az első hallásra hihetetlen, mégis igaz tényből, hogy a modern nyugati nagyvállalatok, amelyek közül nem egy Magyarországon is állomásozik, lehetővé tették, hogy a kollégák névtelenül feljelentsék egymást. És igen, mondhatnánk erre, hogy az ilyesmi nem idegen a magyar néplélektől sem, de én szándékosan úgy írtam meg, hogy a történetbeli cégben háromnegyed részben külföldiek dolgoznak, és panaszolják be egyre bizarrabb dolgok miatt akár a közvetlen munkatársaikat is – ez már régen nem a kelet-európai házmestertempó, hanem maga a teljesen elfajult, az egyenjogúságot és korrekt beszédet mindenekfelett erőltető globalista korszellem.

Ennek mi lesz, legalábbis ebben a műben, az eredménye?
Az, ami a valóságban is, ha mi, még észszerűen gondolkozó keresztény-konzervatív emberek nem teszünk ellene valamit. A zöldek beteljesítik a nagy álmaikat, aminek végső célja az ember eltüntetése a Földről, méghozzá az emberiség teljes beleegyezésével. A West, azaz a Nyugat az elit és a média segítségével mindezt azért támogatja, mert az emberek egy része belefáradt az állandó fogyasztásba, és kezd belefulladni a jólét okozta unalomba, a maradék, azaz a Rest pedig azért, mert az influenszerek, a filmek, a dalok meggyőzik őket arról, hogy például a gyerek felesleges, hiszen csak „a saját nyomorúságunkat termeljük vele újra”. És akkor az Istentől, a kultúra állandóságától – ami a civilizáció alapja is egyben, hiszen ha tudom, honnan jövök, csak akkor tudom, hova megyek – tudatosan megfosztott emberiség kap egy utolsó célt: önnön elpusztításával adja vissza a Földet saját magának.

Mondjuk a Föld remekül ellesz az ember után is, vagy nem?
De minek? A Föld, amit istenként imádunk, és felruházunk értelemmel, nélkülünk nem más, mint puszta rög, tele növényekkel és tudattalan állatokkal, amiket hiába domesztikálunk, maximum a hároméves kisgyerek szintjét érik el. Ahogyan a nagy kedvencem, Woody Allen egyik filmjében, a Bűnök és vétkekben is elhangzik, és szerintem ez egy csodálatosan szép gondolat: a Földet csak az ember tölti meg érzésekkel, gyűlölettel, szeretettel, bánattal, vidámsággal, örömmel. És ha az egész univerzumban nem lenne Isten, és nem lenne az ember, akkor az, hiába a zöldellő növények és a kóborló állatok, mégis csupán pusztaság volna. Nem véletlenül mondják, hogy a pokol az a hely, ahol nincs Isten, és ahol nincs Isten, ott nincsenek érzések és szeretet sem.

Vagyis e logika alapján az ember nélküli Föld maga lenne a pokol?
Pontosan. Mégis ezt akarja elérni az az új vallás, ellenkultusz, ami már itt leselkedik a kertek alatt. Igaz, még csak szoft változatban, de hát annak idején sokan a nácizmust meg a kommunizmust is megmosolyogták. Az ezzel az egésszel egyre szorosabban összefonódó nyugati baloldal sorra új ígéretekkel áll elő. Már nem azt mondja, hogy kollektivizálja a termelőeszközöket, már nem ígér mindenkinek ugyanakkora vagyont, ugyanannyi anyagi javat, helyette, ahogy Békés Márton is írta, „életmódpárt” lett. Vagyis az életmódbeli és érzésegyenlőség hamis álmával házal, amelyben a kövér is sovány, a csúnya is szép, a bűnös is ártatlan lesz. Mindezzel lehetőséget nyújt arra, hogy jó embernek láthassuk és így megmenthessük önmagunkat. Erre viszont nekem mindig az a kérdésem, hogy ha valaki nem hisz Istenben, mitől akarja magát megmenteni. Hogy visszatérjek megint Woody Allenhez és a Bűnök és vétkek utolsó jelenetéhez: „ha nem hiszel Istenben, bármilyen bűnt elkövethetsz, ha biztos vagy benne, hogy nagy eséllyel kikerülöd a leleplezést”. Vagyis ha nincs morális következménye semminek, nincsenek bűnök sem, amelyek miatt vezekelnünk kellene.

Ez már a jelen?
Majdnem. A vallást előre gyártott ideológiákkal és a fentiekhez hasonló istenpótlékokkal helyettesítik. De ha nincs isteni törvény, az erkölcs relativizálódik, végül nem lesznek Antigonék sem, csak Kreónok. Az erkölcsi relativizmussal pedig azt üzenjük a külvilágnak, hogy azok a dolgok is tolerálhatók, amelyekkel alapvetően nem értünk egyet. Ez az egyik jele egy kultúra hanyatlásának. És akkor csodálkozunk, hogy a bevándorlók többségének esze ágában sincs integrálódni? Miért akarnának, ha mi sem vesszük komolyan a saját szokásainkat, törvényeinket, múltunkat? A Nyugat, ahova mi is tartozunk, egyre nagyobb ütemben halad önmaga felszámolása felé.

A regény végén azt írja, hogy „az emberiség ismét részekre bomlott, és valamennyi rész visszatért a szenvedélyes versengéshez. Háborúkat vívunk egymással a területekért, zsákmányért, a becsületért és azért, mert mások rákényszerítenek bennünket”. Vagyis voltaképpen teljesen mindegy, úgysem lesz soha béke?
Én nem így fejezném ki magam, hanem úgy, hogy a fentiek visszatérést jelentenek a megerőszakolt létből a természetes állapotba. Az idézet egyébként úgy folytatódik, és nem véletlenül ezek a záró sorok is, hogy „noha elfogadjuk, hogy a háborúskodás az emberiség természetes állapota, talán éppen ezért mindennél jobban tiszteljük az istenek ajándékát, az emberi életet és a békét”. Vagyis hiába lett cél önmagunk elpusztítása, ez azért nem olyan könnyű, mert az élet magától értetődően ott lüktet mindannyiunkban. Az igenlése pedig minden őrületet képes legyőzni.

Végül Ady Endre győz Greta Thunberg felett?
Igen. Nem véletlenül választottam a mottót éppen tőlük. „Nem kell a reményetek. Nem akarom, hogy reménykedjetek” – mondja Greta Thunberg. „Az Élet él és élni akar” – írja Ady az Intés az őrzőkhöz című versében. Szerintem senkinek nem kell magyarázni a különbséget.

Greta Thunberg neve amúgy is többször előkerül a könyvben, nem lehet, hogy úgy általában nem kellene ennyit foglalkozni vele?
Nem. Mégpedig azért nem, mert ő szimbólum. Prófétája, nagy szentje ennek az új, isten nélküli „zöldvallásnak”, és ki tudja, a mentális problémái miatt talán az első áldozata is lesz. Ezért én is afféle jelképként szerepeltetem csak, általa-vele jelezve, milyen aktorok segítségével próbálják alakítani a láthatatlan erők a világot.

Ott vannak a klímaszorongással küzdő gyerekeink. Őket hogyan tudjuk megnyugtatni?
Úgy, hogy őszintén beszélünk velük. Elmondjuk, hogy igen, vannak megoldandó problémák, de attól még ez az egész, ebben a formában, ahogyan azt a torkunkon le akarják nyomni, jó nagy baromság. Előre megkonstruált ideológia, amiből mindenki ki akarja venni a maga hasznát, különösen a nagyvállalatok, amelyek a napelemtől kezdve az elektromos autóig mindent el szeretnének adni – és nyilván nem azért, mert annyira aggódnak a Föld vagy az unokáink jövője miatt. És jó könyveket is kell ajánlani nekik. Mert ha az ember elolvassa az 1984-et, a Szép új világot vagy Michel Houellebecq-től az Egy sziget lehetőségét, rögtön képbe kerül a tekintetben, milyen eszmei és materiális folyamatok alakították ki és alakítják tovább ezeket a ma globálisan uralkodni vágyó beteg ideológiákat. Amelyek beleszólnak mindenbe: mit eszel, hova utazol, hogy öltözöl, hogy mosod a ruháidat, stb. Ha nem igazodsz, bűnös vagy – ez az állandó bűntudatkeltés kultúrája is. Persze csak a nyugati emberrel szemben, mert mondjuk egy afrikai jókat röhög a sok maszlagon. Jonathan Littell a második világháborúban, javarészt a keleti fronton játszódó a Jóakaratúak című regényében van egy igen szemléletes jelenet ezzel kapcsolatban. A főhős német katona menetel Sztálingrád felé, iszonyatos a hideg, hallja, hogy szerte Európában bútorokat, könyveket, zongorákat dobnak tűzre, hogy ne fagyjanak halálra, mire egyszerűen csak annyit mond, hogy de jót röhögnek most rajtunk a négerek a dzsungelben.

Azt azonban nem tagadhatjuk, hogy akadnak azért bőven megoldandó problémák akár a természetvédelemmel kapcsolatban, akár az egyes társadalmakban. Ezekre hogyan kellene válaszolni?
Úgy, ahogy a magyar kormány teszi. Először a fontossági sorrendet kell felállítani, és minden egyes kérdésre határozott választ adni.

Migráció, gender és újabban a háború – nem unja már ezt az egészet mindenki?
Hadd kérdezzek vissza: az ezekkel kapcsolatos problémák mind meg vannak oldva? Ha Orbán Viktor holnap eltűnik a Marsra, akkor megszűnik a háború? Nem fogják a gyerekeinket az óvodában hülyeségekkel abuzálni? Nem támadják meg a tudomány alapvető, a józan észre alapuló igazságait? Nem fogják tagadni a biológia törvényeit? Nem fogják tervszerűen elárasztani Európát olyanokkal, akik végül az egész életmódunkat szétrombolják vagy erőszakkal, vagy pusztán azzal, hogy a saját gyengeségünk és engedékenységünk miatt ránk tukmálják a szokásaikat? Ha ezekre a kérdésekre nem adunk határozott választ, akkor előbb feleslegessé válunk a saját hazánkban, aztán megsemmisülünk. Radikális kérdésekre pedig igenis radikális válaszok kellenek: no war, no migration, no gender – teljesen egyetértek Orbán Viktorral. Már csak azért is, mert nem kell olyan sokat vissza­mennünk a saját történelmünkbe, hogy lássuk, minek mi az eredménye: Erdély is a tömeges román migrációnak esett áldozatul. Mert a törvényt, hogy a hasonló a hasonlónak örül, nem lehet büntetlenül áthágni. Hallgatni kellene ez ügyben a normálisabb gondolkodású társadalomtudósokra, akik régóta próbálják felhívni a figyelmet arra, hogy a világban nincs egyformaság és nincsenek univerzális, csak lokális értékek. Amik mégis léteznek, azokat bombázással kényszerítették ki, lásd sok más mellett az arab tavaszt, aminek káosz lett a vége – senkit nem lehet belebombázni a demokráciába. És, visszatérve az irodalomra, nagyon érdekes, hogy ezek az óriási konfliktusok, amelyek meghatározzák a jelenünket, alig jelennek meg a kortárs művekben.

Ennek mi lehet az oka?
Fortélyos félelem igazgat mindenkit. A kulturális elitben – világ- és hazai szinten is értem – olyan mértékben eluralkodtak a neomarxisták, hogy aki szembemegy a fősodorral, azt egy pillanat alatt ellehetetlenítik. Ennek a legjobb példája Roger Scruton, aki megírta az újbaloldali filozófusokról, gondolkodókról szóló híres könyvét, a Futóbolondok, csalók, agitátorokat, és onnantól kezdve az akadémiai körök nemhogy nem vitatkoztak vele, de egyenesen kitagadták. Vagy ott van a néhány héttel ezelőtti brüsszeli, kis híján betiltott NatCon konferencia esete, illetve a budapesti CPAC gúnyolása is. Mintha erről az oldalról bárki tehetne arról, hogy a hazai baloldal olyan szellemi mélységbe süllyedt, amelyből képtelen összehozni egy hasonló konferenciát. Talán nem arra kellett volna az utóbbi évtizedekben az összes erejüket fordítani, hogy teremtsenek maguknak egy antiistent, akit Orbán Viktornak hívnak, és akit nem imádni kell, ahogyan az a tízparancsolatban áll, hanem gyűlölni. Ez az egyetlen, ami összetartja őket, Orbán Viktor nevével kelnek, fekszenek, „hozzá imádkoznak”. Nem valamiért küzdenek folyamatosan, hanem valami, pontosabban valaki ellen. Nincs egységes világképük, hacsak az nem, hogy lazák vagyunk, és ötvenévesen is fesztiválra járunk.

Azért errefelé is van bőven gyurcsányozás.
Mi nem Gyurcsány Ferenc ellen küzdünk, hanem egy szabad, független magyar Magyarországért. Ahol olyan egyértelmű törvények érvényesülnek, mint hogy két nem létezik, férfi és nő; a gyerekek nevelése a szülők dolga és kötelessége; mi mondjuk meg, kivel szeretnénk együtt élni és kivel nem; egy nemzetnek soha, de egy országnak mindig vannak határai. És mind közül a legfontosabb, hogy Isten létezik. És ezt most kulturális értelemben, mint az Európa civilizációs alapját jelentő kereszténység védelmezője mondom. Ami a nyugati világ számára korábban jóval több volt, mint egy vallás: energia, amely védett minket, kreativitást adott, hozzásegítette az itt élőket a lelki egészséghez. Nem hagyhatjuk, hogy mindezt felváltsa – Douglas Murray szavaival élve – a „találd meg az értelmet, amiben akarod” kultúrája. Főleg, ha ezt az értelmet egyre többen a nihilizmusban, a teljes jövőtlenség igézetében vélik felfedezni.

És az örök fiatalság kultuszában, ami a felső közép­osztály kiüresedett hétköznapjai mellett szintén az egyik kedvenc témája.
És ami szintén káros és életszerűtlen. Mert lehet, hogy a test viszonylag karbantartható mindenféle csodaszerekkel, de akkor sem néz ki senki negyvenévesen húsznak. Ezt ugyanúgy el kell fogadni, mint azt, hogy ötvenéves férfiként, hacsak nem te vagy Dalí, Picasso, Brad Pitt vagy George Clooney, nincs jogod a huszonöt éves nőkhöz; ők maximum a státuszodhoz, a pénzedhez vonzódnak.

Az idén kapott József Attila-díj egyfajta belépő az irodalmi körökbe? Egyáltalán, szeretne a „valódi” írók közé tartozni, vagy köszöni szépen, jó ez így: ön a sikeres ügyvéd, aki nem mellesleg ír is.
Mindenki, aki a művészettel foglalkozik, valahol kicsit narcisztikus. „Szeretném, ha szeretnének”, mondta Ady, és nyilván én is vágyom erre valamilyen szinten. De azt is tudom, hogy nem fognak szeretni. Kívülálló voltam, vagyok és leszek.

Azért, mert a civil szférából jött, vagy azért, mert nyíltan vállalja, hogy konzervatív?
Is-is. De nyilván utóbbi a nagyobb fekete pont.

A Megafon nem ront mindezen? Miért vállalta a kormánypárti véleményvezér szerepét?
A szüleimért, akik becsületes vidéki munkások voltak, és a hozzájuk hasonló milliókért, akiket bérrabszolgaként tartott a kommunizmus, kerítés mögé zárt. Majd a rendszerváltáskor a korábbi uraik mundért cserélve eladták a talpuk alól a földet, a fejük felül a gyárat. Aztán amikor másodszor is kifosztották őket, jött az SZDSZ néven futó hálózat, és elmagyarázta nekik, hogy minderről csak az egyszerű melós tehet, mert túlfogyasztott. Azért csinálom, hogy ezek a rémalakok meg a gyerekeik, unokáik soha ne tudjanak visszajönni.

„Akié a kultúra, azé a hatalom” – nyilatkozta korábban. A szépirodalmi kultúrharcban, hiába pénz, paripa, fegyver, egyelőre mintha mégsem az önhöz hasonlóknak állna a zászló. Miért?
Mert itt is olyan előnyben van a baloldal, amit nagyon nehéz ledolgozni: 1949-től a kulturális intézményektől kezdve a szerkesztőségekig, kiadókig mindenhol kommunisták ültek, egy ideje pedig átvették a helyüket az ő szellemi örököseik. De idő kérdése a dolog. Egy fontos terület már van is, amiben úgy tűnik, győztünk.

Micsoda?
A történelmi regényeké. A műfaj reneszánsza Bán Mórral kezdődött, az ő írásai ihletésére hasonló álmok sokasága szökkent szárba. Ma már elég sokan foglalkoznak ezzel, persze nem ugyanazon a színvonalon, de majd ez is szépen kiforrja magát. Mint a filmes világban, ahol újabban szintén a saját múltunk és benne a saját hőseink kapnak reflektorfényt.

Mint az 1848. március 15-e történéseit bemutató Most vagy soha!. Látta?
Igen.

És hogy tetszett?
Bár az én írói stílusom merőben más, nem szégyellem kimondani: érzelmileg annyira megérintett, hogy többször majdnem elsírtam magam rajta. Mert nem a forma a fontos, hanem hogy mint a régiek tették a tábortűz körül, újra elkezdjük egymásnak mesélni a történeteinket. Ha nem mi tesszük, akkor mások mondják el őket helyettünk. És azt egyetlen közösség sem engedheti meg magának, hogy mások meséljék el az ő történeteit.

***

A Hitel Kiadó a Libri cégcsoport égisze alatt alakult meg 2023-ban. Az új kiadó a könyvkiadás mellett a Hitel folyóirat szellemiségét megőrizve, hagyományait továbbörökítve felel a lap működtetéséért is. A nagy múltú kiadvány története a nyolcvanas évekig nyúlik vissza, amikor olyan neves művészek, mint Csoóri Sándor és Illyés Gyula létrehoztak egy pártirányítástól független, írók által szerkesztett fórumot. A Hitel Kiadó ezt a szellemi kiindulópontot alapul véve kezdte meg működését Kárpáti Gábor Csaba vezetésével, aki 25 éve dolgozik a könyvesszakmában, 17 évig saját tulajdonú független kiadóját irányította, és 8 évig a Helikon Kiadó munkatársa volt. A Hitel Kiadó Csender Levente Böjte Csaba életét bemutató, Fényből és sárból című kötete után most Kötter Tamás Élet az ember után és Bán Mór A fekete sereg – Kinizsi fiai című könyvét tárja az olvasók elé.