Visszatérünk a prágai Comic-Conhoz, ahol nemcsak filmesekkel, de egy közkedvelt képregényessel is interjúztunk: porondon a Transmetropolitan és a The Boys grafikusa!
Nyitókép: Böjtös Gábor
Jack Kirby, Steve Ditko, John Romita, Bob Kane vagy Todd McFarlane – illusztris lista olyanok nevével, akik sokat tettek a képregényes művészetért és világért. De Darick Robertson is ugyanannyit tett azért, hogy csatlakozzon ehhez a különleges társasághoz. Fiatal korában még a képregényeket bújta, azután a kilencvenes években már a DC-nek és a Marvelnek dolgozott. Igazán nagy dobása azonban
az omnibus kiadásban idehaza is elérhető Transmetropolitan lett, amit Warren Ellisszel közösen alkotott meg.
Az éveken át futó sorozat egy disztópikus jövőt mutat be, ahol a teljes korcsosulás és elnyomás sem akadályozhatja meg az embereket abban, hogy megtudják az igazságot, pláne, hogy a Hunter S. Thompson ihlette Spider Jerusalem, a gonzó újságíró is tesz ezért.
A karakter és a Transmetropolitan világa egyaránt szentesíti az eszközt, ez a képregény ugyanis több, mint a legtöbb kiadvány az iparban. Nemcsak félig realisztikus és szókimondó stílusa, de látványos rajzai miatt is kiemelkedő. Nem csoda, hogy világsiker, sőt hivatkozási alap, igazából simán ott van a “képregények, amiknek minden polcon ott kéne lenniük” listák élén. Aztán a 2000-es évek elején Robertson visszatért a Marvelhez, hogy utána a botrányos, szélsőséges sorozatairól is ismert Garth Ennisszel (Crossed, Preacher) közösen letegye az asztalra a The Boys-t, amit az Amazon Prime azóta adaptáció formájában sorozatként mutatott be. Robertson tehát egy képregényes fenegyerek, így kapva kaptam az alkalmon, hogy a Comic-Con alatt néhány kérdés erejéig feltartsam.
Először a prágai képregényes fülkék egyikében, dedikálás közben csaptam le a rajzolóra, aki a rajongóknak az aláíráson felül kisebb rajzokat is elrejtett a kezébe kapott kiadványok első oldalain, közben pedig, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, lazán válaszolgatott a kérdéseimre, majd egy zártkörű sajtóértekezleten is bepótolhattam, ami elsőre kimaradt.
Te világokat építesz. Úgy értem, imádom a Transmetropolitanben rejlő részleteket. Honnan jönnek ezek az apró ötletek, amikkel az oldalakat és a fő cselekményt díszíted?
„A Transmetropolitan művészeti formája az én világom. Tudod, igazából a valós világunkat szerettem volna lerajzolni, de egy jövőbeli formában. Miután olyan városokból indulva, mint New York és San Francisco, majd Európában járva Olaszországot is megismertem, rájöttem, hogy az új nem veszi át a régi helyét, inkább ráépül. Emiatt megváltoztattam a korábbi koncepcióm, sőt miután sokat utaztam Európában, arra is rá kellett jönnöm, hogy minden város hasonló felépítéssel rendelkezik. Mindegy, hogy hova mentem,
voltak dolgok, amik mindenhol ugyanolyanok. Így hát elkezdtem ezekre a közös jellemzőkre építkezni,
ezeket elképzelve a jövőben, amikor a technológiánk előbbre haladott, ezzel együtt a dolgok kicsit rosszabbra fordultak. Vagy éppen mi az, ami jobb lehet?
És ez volt az egész folyamatnak a legjobb része. Mert tudtam, hogy Warren mit akar, mi a koncepciója, emellé egy erős vizualitást tudtam tenni, és így felismerte azt is, hogy megértettem azt, amit ő elképzelt, amivel pedig még több szabadsághoz jutottunk az alkotásban. Amikor azt mondta, hogy valamire szüksége van, csak a legfontosabbak kerültek szóba, emiatt egy üres vásznat kaptam, amit megtölthettem élettel.
Akkoriban fiatalabb voltam, tele idővel és energiával, ami miatt mindent bele tudtam vinni, ami eszembe jutott.
De olyan is volt, hogy a barátaim mondtak valami mókásat, egy bolt nevét, vagy valamit este láttam a TV-ben, ami megragadott, akkor az is bekerülhetett. Ez egy nagyon jó közös munka volt, aminél nagy szabadságot kaptam, emiatt könnyű volt alkotni.”
Majdnem 20 évvel a megjelenése után mit gondolsz a Transmetropolitanről?
„Bár talán korai ezt mondani, de nagyon érdekes, hogy előre jósoltunk dolgokat. Sok minden, amit elképzeltünk, azóta megvalósult. Emiatt 20 évvel később ugyanolyan büszke vagyok arra, amit teremtettünk, és ez volt az egyik legnagyobb kreatív tapasztalatom az évek alatt.”
A legnagyobb írók dolgoztak már veled, olyanok, mint Warren Ellis vagy Garth Ennis. Melyik volt a kedvenc kiadványod?
„Nincs kedvencem. Minden közös munkának megvan a maga sajátos élménye, és mindegyik a maga útján teljesedett ki. És mindegyik közös projektünk kimondottan sikerré vált.”
Politikai magazin írójaként muszáj megkérdeznem: mit gondolsz a bal- és a jobboldalról?
„Ezt nehéz megválaszolni. Azt hiszem túl polarizáltak. A családom, az apám és a generációja nagyon jobboldali volt, de azt hiszem, én sokkal inkább baloldali érzelmű vagyok.
Nagyon nem kedvelem a tekintélyelvű és populista politikát,
sokkal inkább a hagyományos és praktikus megoldásokat. Nagyon nehéz úgy haladni, hogy sokan arra összpontosítanak, hogy mivel nem értenek egyet. Ha inkább arra szorítkozna mindenki, amiben egyetértünk, amit akarunk, akkor sokkal nagyobb egyetértés lehetne.
Európában azt vettem észre az utazásaim során, hogy sokkal jobban tisztában vannak az országok azzal, milyen egy ilyen tekintélyelvű rendszer, míg Amerikában ez nem annyira egyértelmű, nem annyira találkoztak még ezzel a berendezkedéssel, amiatt naivabban állnak a kérdéshez. De meg is vannak vezetve vele az emberek.”
Volt valaki, aki személyesen is a legfőbb inspirációt jelentette Spider Jerusalem megalkotásában?
„Igen, fizikailag volt. Tavaly decemberben hunyt el, legjobb barátom volt. Ami kimondottan nagy tragédia és szomorú számomra. De ő tökéletes volt számomra, hogy megalkossam Spider Jerusalemet. Warren jött pár ötlettel, így rátettem a szemüveget és a többit, illetve bekerült a mutáns macska is, de alapvetően már megvolt egy elképzelésem a barátom alapján. Alapvetően nagy haja és szakálla volt, mint Jerusalemnek a történet elején, de én úgy képzeltem el, az arcát magam elég képzelve, ahogy a képregényben megjelenik, leborotválva a fejét.”
17 évesen rajzoltad az első profi képregényed. Mikor rajzoltál először?
„Nagyjából 9-10 éves lehettem. Egy egész sztorit megírtam, logóval és mindennel együtt. Kilenc oldal lehetett, borzalmas volt, de ez volt az első képregényem.”
Hogy ismerted meg Garth Ennis-t? Ő az erőszakos, szélsőséges alkotásairól híres.
„Ahogy én is. Garth-tal nagyon régóta ismerjük egymást. Természetesen illünk egymáshoz. Az első munkám a Space Beavers volt. Cuki és vicces állatok, igazi drámával, miközben lézerfegyverekkel szétlőtték egymást és kirobbant a belük. A humorunk, a kreatív érzékünk nagyon hasonló volt, ezért dolgoztunk együtt a Punisheren, vagy éppen a The Boyson.”
Mit gondolsz az AI művészetéről?
„Nem érdekel a mesterséges intelligencia. Elveszi más emberek eredményeit és azokat alakítja át valami mássá. Ami soha nem olyan jó. Miközben lop azoktól az emberektől, akik nem kapják meg érte az elismerést. Van, amire jó az AI, például segíteni az embereket, akár olyan munkákkal, amiket az embereknek kellemetlen elvégezni. De a művészet nem ilyen. Ez lopás. Azt gondolom, hogy az AI egy új játék. De mindig lesz más.
Az AI-nak soha nem törik össze a szíve. Soha nem pusztul el a háziállata. Soha nem születik gyereke. Ezek mind üzemanyagot jelentenek az alkotáshoz.
Nincsenek érzései, emberi érzései. Nincsen meg a próba és bukás élménye, mert a bukás is hozzáad valamit az emberekhez.”
Ki lenne számodra a tökéletes rendező egy Transmetropolitan-filmhez vagy sorozathoz?
„Egyszer Terry Gilliam érdeklődött a képregény iránt, és Terry Gilliam nagyszerű lenne, nagyon szeretem a Brazilt. Semmi nem lett belőle, és lehet, hogy nem is gondolta komolyan vagy csak pletyka volt, akkor bocs, Terry, ha ezt olvasod, és nem igaz. Quentin Tarantino is remek volna, de tudom, hogy ő a saját univerzumait szereti. Nehéz kitalálni. Olvier Stone nem rendelkezik a megfelelő humorral. Valaki olyan lenne az ideális, aki kellő szeretettel nyúlna hozzá és lelkesedéssel.”
Köszönjük az interjút!
A rajongók állítólag Reeves-t szeretnék látni az új Martin Scorsese-filmben, pedig a John Wickből és saját képregényéből kiindulva a színész inkább életet vesz el, mintsem ad.
Stephen King esetében legalábbis mindenképp, még ha nem is teljes mértékben. Ezúttal ráadásul nemcsak egy új Joe Hill-képregény jelent meg, de egyéb köteteivel is újrázhatunk.
Bár magyarul szólalnak meg, így bárki megérti mondandójukat, kizárólag nemi erőszakkal és agresszióval képesek maguknak figyelmet szerezni.
A nemrég Budapesten járt zenész életét és gondolatait, érzelemvilágát és múltját feldolgozó képregény már magyarul is olvasható. A komoly terjedelem mögött pedig Nick Cave mély érzelmei bújnak meg.
Toto meg a Marvelnél ugatja az egereket, miközben Óz bármit bekamuzik, hogy megtartsa hatalmát, és bár a macskákat is szeretjük, Alita hazai megjelenése a nagyobb durranás.
Sőt, nemcsak, hogy egy amerikai ikon partnere, de még a magyar történelem jeles pillanatait is hajlamos belecsempészni a munkáiba.
Legendás power metal zenekar érkezik Budapestre, hogy fennállásának 40. évét ünnepelje, méghozzá a Beast in Black társaságában.
A magyar női válogatott éppen a debreceni Főnix Csarnokban játszik, ahol a népszerű rockzenekar szokott év végi koncertet adni.
