Alternatív művészet

Azon a környéken, ahol néhány hete lakom, lehet tárgyilagosnak lenni, még akkor is, ha valami nagy csalás van kilátásban: jön a tavasz, virágoznak a fák, langyos szél simogat, amikor kilépek az ajtón. Várt rám itt, a város külfelén, ebben a kopottas kerületben, ezeken a névtelen és szürke utcákon egy új tárgyilagosság, ami kezdetben nyomasztóan, később inkább kiüresítően hatott, ma már viszont szimplán jólesik, simogatóbb minden szépségnél. Simogatóbb, mert a szépség eleve, per definíció nagyzolás, és aki minden nagyzolás alá igyekszik alázni magát, annak ez a külvárosi, névtelen szürkeség a legjobb iskolája. Hogy én ilyen ember vagyok vagy szeretnék lenni, egy ember, aki minden nagyzolás alatt van, nem merem kijelenteni, már csak azért sem, mert éppen ezzel vétenék az alázat szabályai ellen; ha pusztán eszembe jut, hogy ilyen ember vagyok, már egyértelmű, hogy tévúton járok. Az ideális az lenne, ha valaki reggeltől estig csak ezeket az utcákat róná, és szép lassan elfelejtene gondolkozni; ha ennek a minden gondolatot felszámoló, végtelen sétának a tempójában kivonná magát a világból. Nos, ez az eszményi alázatosság – nem gondolkodni, nem lenni jelen – még csak messzi lehetőség számomra, de megteszem a tőlem telhetőt. Sokat vagyok kint, apránként feltérképezem a tájat, iktatok minden részletet, begyakorlok minden sarkot, homlokzatot, feliratot, kapualjat, kerítést, gyalogátkelőt, sorompót, kidőlt padkakövet, utcai kukát, hogy ne kelljen többé „új szemmel” néznem rájuk, hiszen az újdonság a nagyzolás legbiztosabb apropója. Ne higgye azonban senki, hogy ezek a séták az unalom gyakorlatai lennének: nincs az az elsőre tökéletesen semmilyennek tűnő környék, ami ne érdekesebbnél érdekesebb részletekből tevődne össze, az utolsó cigarettacsikk is le tudja úgy kötni a figyelmünket, mint egy tömegbaleset. A világ érdekes hely, tobzódóan érdekes, és voltaképpen ez az egyik, ha nem a fő problémája; ezen az „ügyön” is dolgozni kell, nagy erőfeszítések árán el kell érni, hogy az alázat a kíváncsiságunkat is lealacsonyítsa, az érdekességeknek nevezett nagyzolások szintje alá vigye, kis dolgok állítsanak meg minket, kis tények ragadjanak meg bennünk, a lehető legkisebbek, a szó szoros értelmében minimális tények akár; hiszen éppen az sem „nagy” tény, hogy én itt vagyok, ahol vagyok, hogy levegőt veszek stb. Ebben a külvárosi tárgyilagosságban helyükre kerülnek, kölcsönösen valós arányokat öltenek a dolgok.