Godzilla, a szörnyek királya új táncra hívja Kongot, de végül másokkal együtt zúzzák le Brazíliát.
Nyitókép: Warner/Intercom
Milyen fura, hogy míg 1933-ban a King Kong egy modern szerelmi történetként, egyfajta szépség és a szörnyetegként forradalmasította a szörnyfilmes műfajt, Japán válasza egészen 1954-ig váratott magára, hogy akkor
a Godzilla kőkemény drámája legyen a konkrét reakció az atomfenyegetésre, Nagaszaki és Hirosima borzalmára.
És persze hiába volt Kong a szörnyek első királya, azért Amerika Godzilla felemelkedését is csúful átdolgozta gyorsan, majd a Shōwa- és Heisei-, később pedig a Millennium-érában a szigetország csak úgy öntötte magából a jóval komolytalanabb, de nagyon is szerethető Godzilla-filmeket, amik dráma helyett már sokkal inkább egyfajta burleszk pankrációnak feleltek meg, amivel milliók váltak az egyre látványosabb kaidzsú, aka óriásszörnyes mozik rajongóivá.
És persze volt már Kong-Godzilla összecsapás, méghozzá jó hamar, a hatvanas évek elején, de az eredmény inkább lett vicces, mintsem látványos. Az utóbbi években azonban, miután a Legendary Pictures és a Warner jó érzékkel újraélesztette a monstrumokat, elkerülhetetlenné vált a gigászok összecsapása, aminek legújabb fejezetére most jött el az idő.
Mondjuk úgy, hogy mindenki boldog, minden rendben, hiszen míg Godzilla a Colosseum árnyékában macskaként összegömbölyödve alussza békés álmát, szegény Kong az alig ismert Üreges Föld dzsungeleiben tengeti magányos napjait. Persze addig jó, amíg ők ketten nem futnak össze, az óriáshüllő pedig a bolygót védelmezve vívja meg azokat a csatákat, amiket mi nem tudunk,
de ahogy az sejthető, nem sokáig marad meg ez az idilli állapot.
Godzilla ugyanis felébred, és egyre csak atomenergiát gyűjt, ami érthető okokból nekünk, embereknek, nem jót jelent, ez pedig sejteti, hogy valami készül. Közben a fogfájós Kong is megjelenik a felszínen, de kiderül, hogy nem kettejük acsarkodása a lényeg, sőt a fenegyerekeknek muszáj összefogniuk, ha győzedelmeskedni akarnak a mélyből és a múltból érkező komoly fenyegetéssel szemben, amely rég elfeledett szörnyeket szabadít a felszínre.
A Godzilla x Kong: Az új birodalom egyébiránt egész fogyasztható sztorit kanyarít a szörnycsatához, mert ahogy mindig, a lényeg a bunyón van, a főszereplők pedig óriásiak. Számomra a 2014-es Godzilla, majd a 2019-es Godzilla II – A szörnyek királya minden szempontból hozta a japán filmek világát, így ebben az új MonsterVerse-ben is bíztam, bár Az új birodalom trailere valami nagyon felesleges és bugyuta akciófilmet ígért.
És noha nincs új a felkelő nap alatt, avagy 1962 és a King Kong vs. Godzilla óta sok víz lefolyt már a Dunán, ahogy radioaktivitásból is bőven jutott a tengerbe, a titánok összecsapása azért még mindig szórakoztató. Sőt, új szörnyeket is megismerhetünk, na, nem mintha nem lenne elég népes az óriásszörnyek tábora, ellenben a legfőbb nemezis nem túl fantáziadús, de legalább akad közkedvelt visszatérőnk.
Persze itt is kapunk két tipikus, rögtönzött humoristát, akik ontják a poénokat, miközben egyikük Dr. Dolittle babérjaira tör, noha sziporkázásuk azért messze nem vállalhatatlan mértékben és mennyiségben csattan az arcunkba. Ami kicsit jobban fáj, hogy hiába az egyre látványosabb effektek, annyira sok a CG, hogy a Godzilla x Kong: Az új birodalom
jóformán animációs filmnek is elmenne, és ha kivennénk az élő színészeket, talán az sem tűnne fel.
De mindent összevetve egy látványos kaidzsú mozit kapunk, aminek megvan a maga közönsége (azért inkább a tengerentúlon, mintsem hazánkban), meg is fér a piacon, sőt lehet is szeretni. Nekem azonban Godzilla marad a kedvencem, a saját filmjeivel, hiszen ő a szörnyek királya.. De el kell ismernem, hogy a trailer alapján sokkal rosszabb végeredményre számítottam, amihez képest a moziélmény még így is szórakoztató. Legalábbis egyszer, kólát szürcsölve, popcornt habzsolva, többet pedig nagyon ne is várjunk tőle.
A Godzilla x Kong: Az új birodalom március 28-tól nézhető meg a magyar mozikban.
Vannak, akik szomjazzák a hírnevet, a csillogást és a sikert. Ők azok, akik bármire képesek. Pont mint a MaXXXine sztárja, aki a pornószakmától ugyan szabadulna, de múltja utoléri.
Rossz filmeken belül vannak dühítően rosszak, amik után a néző legszívesebben visszakövetelné a jegy árát, valamint vannak teljesen érdektelen mozifilmek. És van az Emilia Pérez.
De minimum néhány igazán elcseszett karakter, akiket hallva és látva nem tudjuk, hogy sírjunk-e vagy nevessünk. A Stephen King novellájából készült A majom ilyenekkel és bizarr halálesetekkel van tele.
Jesse Eisenberg nagyjából szimpatikus volt a korábbi filmjei alapján. Harmadik rendezése, a Rokonszenvedés azonban komoly változást hozott a szimpátiám terén.
Sok mással együtt a televíziózás sem mindig volt olyan, mint manapság: többek között az olimpiát sem nézhettük élőben. Aztán 1972. szeptember 5-én minden megváltozott.
Három különböző korú nő, három különböző élet egy helyen. A Minden, ami fénynek tűnik Mumbai nyomorát, kultúráját és hagyományait mutatná be e sorsokkal, de igazából egyiket sem ismerjük meg.
Tizenkét éve nem volt ilyen magas a jelentkezők száma.
A fenyegetések fajtái nem, az összetettségük azonban rohamosan változik. Ami eddig elég védelmet nyújtott, az ma már nem biztos, hogy elég.
