„A 12 pont nálatok van?” – mozikban a Most vagy soha!

Nyitókép és jelenetfotók: Forum Hungary

***

Leszögezem, egyáltalán nem irigylem a Most vagy soha! alkotóit, akik legalább öt éve dolgoznak azon, hogy a magyar történelem egyik legfényesebb napját és annak főszereplőit méltó módon mutassák be a hősöket könnyen felejtő utókornak. Az ilyesmi még akkor is igen rizikós vállalkozás lenne, ha az efféle kísérletekre nem ülne rá minduntalan a politika, és nem állna ugrásra készen jobbról-balról mindenki, hogy vagy érdemein felül dicsérje, vagy csak azért is a lehúzza a végeredményt. Ehhez járul még „a minden idők legdrágább magyar mozija” kitétel, és már lehet is szakmányban siránkozni rajta, miért kellett Petőfiékre ennyit költeni a „mi pénzünkből”. 

Pedig – és ezt nem lehet elégszer elmondani – azzal önmagában semmi gond nincs, 

csak hogy a legjellemzőbb példát említsük, az amerikaiak már elég régóta, és ha a műfaji szabályokat nézzük, többé-kevésbé egész jól is ülnek ezen a lovon. Meg hát ugye azt se feledjük, hogy kis pénz, kis foci: az a nagyjából hat és fél milliárd forint, amibe a Most vagy soha! összesen került, csak itt és nekünk tűnik olyan rengetegnek.

Összesen, mondom, mert a költségvetés majdnem a fele a fóti reformkori díszletváros megépítésére ment el, ami a jövőben bérelhető lesz más produkciók számára, vagyis könnyen elképzelhető, hogy egyszer majd tényleg behozza az árát. Annál is inkább, mert ha valami a leginkább és őszintén dicsérendő a „Petőfi-filmben”, az éppen a díszlet. Ami valóban minden elemében és részletében – beleértve az utca- és portáltáblákat, a kirakatokat, még az egyik házfalon lévő színháziplakát-replikát is – korhű, a korabeli képek, metszetek alapján újjáépített Pilvax egykori hangulata is könnyen átélhető, a városi nagytotálokkal sincs semmi baj, ahogyan azt a kínos melléfogást is sikerült szerencsésen elkerülni, hogy a márciusi ifjak végig kövezett úton haladjanak át Fillinger János kávéházától Budára. 

A mozi alapvető cselekménye ugyanis nagyjából hűen követi az ismert eseményeket: a fiatalok a bécsi forradalom kitörésének hírére másnap reggel a Pilvaxban gyülekeznek, aztán bejárják a egyetemeket, Landerernél kinyomtatják a 12 pontot és a Nemzeti dalt, délután meg jön a nagygyűlés a Nemzeti Múzeum előtt, végül az egyre dúsuló tömeggel Budára érkeznek a Helytartótanács épületéhez, mindennek megkoronázásaként kiszabadítva Táncsicsot. Mivel azonban a Most vagy soha! nem dokumentum-, hanem játékfilmnek készült, 

egyáltalán nem ördögtől való volt az a forgatókönyvírói szándék, hogy a békés vonulgatások valószínűsíthető unalma helyett mindezt valahogyan feldúsítva kell a közönség elé tenni. 

Ráadásul úgy, hogy ma, a XXI. század gyávaságában is érthetővé-átérezhetővé váljon, milyen nagy tettet vittek végre – értünk, kései utódaikért is – ezek a több mint lelkes ifjak. Akik, és ennek megmutatása egy újabb erénye a Most vagy soha!-nak, alapvetően ugyanolyanok voltak, mint egy mai tizen-huszonévesekből álló baráti társaság tagjai; akadtak köztük forrófejűek és megfontoltak, szoknyabolondok és igaz szerelemre vágyók, nagyhangúak és szerényen meghúzódók – a lényeg, hogy a nagy cél érdekében félre tudták tenni minden személyes különbözőségüket. 

Ezért kár, hogy az alapvetően jól, látványosan, sőt humorosan induló sztori idővel valahogy belekormányozódik a korrekten kivitelezett akciójelenetekre is jellemző klisékbe – pedig Horváth Lajos Ottó a császári titkosszolga fő gonosz Farkasch szerepében tényleg remekel. Ugyanez sajnos nem mondható el a márciusi ifjakat játszó fiatal színészekről – a Vasvári Pált alakító Fehér Tibor és Bordás Roland Bulyovszky Gyulája kivételek –, és ami a nagyobb baj, Berettyán Nándor Petőfijéről sem. Aki külsejében tökéletes választás volt ugyan a nemzet költőjének szerepére, valahogy mégis erőtlen, súlytalan marad mind a szabadságért való küzdelemben, mind az igen karakán, sőt profin verekedő Júliával (Mosolygó Sára) való szerelemben.

Összességében tehát a Most vagy soha! látványvilágában több mint korrekt, néhány jelenetében valóban szívhez szóló, és a témája miatt nem csak kötelezően megnézendő, kellemes-akciódús hőstörténet lett.