Egy hely helye

Hirtelen a lépcső. Túl meredek, vagy a lépcsőfokok túl keskenyek, nem tudom. Mindig van ott egy kis megszédülés, megtorpanás, bizonytalanság a szélén. Nem segít, hogy általában bőrönddel vagyok. Mintha valami zenében késnék, veszítenék ütemet. Mások nem döccennek így. A lejárat felett buszok, villamosok, hévszerelvények indulása, zöld betűk nehezen átlátható tömege. Már lépek le, de a szemem még a táblán. Két perc. Ahova én megyek, oda mindig két perc múlva van indulás. Elég ahhoz, hogy átérjek a túloldalra, ahhoz viszont már nem, hogy fel is szálljak a kocsiba. Ahhoz elég, hogy húsz percet toporogjak a peronon vagy sétálgassak fel-alá az áruház meg a jegyautomaták között. Remek. Nem túl kellemes időt tölteni errefelé. Valami konstans feszültséget, görcsöt sugárzó hely. A kéregetők, a szakadt arcok, persze. Rendesen meg kell nézni, hová lépsz, merre vágsz utat magadnak. Fel kell becsülni a kockázati tényezőket. Lépten-nyomon valami kirívó antiszociális viselkedést detektálsz. Hőzöngés, veszekedés, páváskodás. Vagy szimpla nemtörődömség. Tartod a biztonságos távot, de néhány perc múltán zsibbasztani kezd az éberség. Nem csupán az emberek jelentenek problémát. Az épített környezet. A közlekedési csomópont megbillenő, szétpattanó logikája. A sínek, a lámpák, a zebrák, a járdaszigetek. Az összevissza tereptárgyak. A megállóba forduló buszok, az innen oda, onnan meg ide kanyarodó kocsisorok. Plakát hozza rád a frászt: tarantulaexpó. Valamire mindig figyelni kell, valami mindig útban van. Kerülgetni a dolgokat. Mindennek a kényszerítő, erőltetett gyorsasága. Mintha valaki állna mögötted, és hajtana, hajtana. Menjél már, te szerencsétlen! Nem lehet normálisan felmérni ezt a helyet, hiába próbálod. Nem vagy okosabb nála. Vehetnéd ezt személyes sértésnek, és tulajdonképpen veszed is. Lábad jobb helyet érdemelne illetni.