A költő ne gondolkodjék, hanem írjon – Zalán Tibor a Mandinernek

Mit jelent az ingére tűzött jelvény felirata: „Én nem haldoklom, én így élek”? 
Úgy élek, ahogy mindenki, és nem élek úgy, ahogy mindenki. Ez a jelvény természetesen egyfajta provokáció. Egy utcai árusnál vettem. Megtetszett, hogy jól ragozza a felirat az ikes igét. Egy versembe beleírtam, azóta mindenki azt hiszi, hogy én találtam ki. Nem baj, ha az ember néha idegen tollakkal ékeskedik. De valamit kifejez abból, ami vagyok. Amikor rólam beszélnek, állandóan előtérbe kerül a halál, a pusztulás. Ebben van igazság. Valóban egyfajta haldoklásként élem meg az életet, és így is élem meg a világot. Nem sok jövőt jósolok az emberiségnek.

Közel a világvége? 
Igen. Nem tudom, miféle szikra indítja majd el, de biztos vagyok benne, hogy ebben a formában nem sokáig létezik már az emberiség.

Ezt mióta érzi? 
Régóta. Ez az alapállapotom. Alkat kérdése. Ha ülök, dumálok, sörözöm, akkor nyilvánvalóan normális embernek tűnök, de ha írok, akkor csak azzal tudok foglalkozni, ami igazán érdekel, és engem csak ez érdekel. A fiatalkori költészetemben a halál csak téma volt, mostanra lényegivé vált. Családom van, két unokám van, viszonylag boldog életet élek, úgyhogy mindez félrevezető lehet. De amikor az ember ír, nincs kegyelem, szembe kell néznie a dolgokkal.

Ezek szerint melankolikus alkat? 
Amikor írok, ennél rosszabb az alkatom. Amikor élek, akkor viszonylag vidám és elviselhető ember vagyok.

Ez azt jelenti, hogy amikor ír, akkor van önmaga közvetlen közelében, a többi pedig többé-kevésbé színház?
Ez egyfajta többszemélyűség. Létezik egy olyan személyiségem, amely másképp látja a világot, mint ahogy most beszélek róla. Nem biztos, hogy mélyebben, csak sokkal tragikusabban.

Miféle tragédiára gondol? 
Pontosan nem tudom megmagyarázni. Szerencsére. Ha meg tudnám magyarázni, nem tudnék írni róla. Ezt járom körbe, ezt nyaldosom körül. Nekem két dolog fontos az írásban: egyrészt hogy olyan tartalmakat közöljek, amiket másképp nem tudok megfogalmazni, másrészt pedig hogy a szavaknak egy olyan rendjét teremtsem meg, amely számomra közvetíti a saját lényemet, a saját valóságomat. Ezek a közvetítések pedig arrafelé mozognak, hogy az élet alapvető tévedése a születés. Én halva születtem, ez hozzátartozik. Nem volt szívhangom, belepofoztak az életbe. Már az életem első határozott döntését, hogy nem kell élnem, sem vették komolyan. A szülésznő rémületében felpofozott. Ez metaforikusan súlyossá válhat, már-már mániákussá. Hogy a születésemkor erőszakot szenvedtem.

Újszülöttként hogyan hozhatok rossz döntést? 
Az emberélet nem feltétlenül logikára épül. Nem épülhet csak logikára. Az lenne logikus, hogy nekem most nincsenek se gyerekeim, se unokáim, mert az életkudarcomat senkinek nem szeretném továbbadni.

Mégis továbbadta.
Erről van szó. Itt van a logikai bukfenc. Ezt tudom. Ha abból indulunk ki, hogy aki ír, az nem ugyanaz, mint aki él, akkor az élő ember, aki most itt ül a presszóban, nyilván arra szavaz, hogy éljünk, és menjünk az unokánkkal focizni. Az író viszont azt mondja: úristen, mi az, amit létrehoztam, mi lesz velük, ha elindul egy újabb népvándorlás, ha beindul egy kataklizma?

Ez elég skizofrén állapot.
Mások nyilván annak látják. Nekem ez természetes, kezdettől fogva így éltem és dolgoztam. Fontos az írásban az őszinteség. Ez banálisan hangzik, de így van. Hogy legalább magamnak ne hazudjak, amikor írok. A napi létünk hazugságok, csúsztatások, elfedések sorozata. Ezt íróként nem engedhetem meg magamnak. Tudok én is vidám verseket írni. Anyám mondogatja, hogy „pedig tudsz te szépen is írni, kisfiam”, amikor egy botrányos verset olvas tőlem. De ilyen pillanatok ritkán következnek be. A kisebbik lányom szintén író, csak álnéven, hogy a név miatt ne kerüljön előnybe. Vagy hátrányba. Ő szokta mondani, hogy ha boldog vagyok, minek írjak. Mindenki magányban alkot, még akkor is, ha körülveszik szeretettel, örömmel, bárhogyan. Csak azt tudom írni, amit írnom kell. Még azt sem mondom, hogy azt kell írnom, amit gondolok, mert a költő ne gondolkodjék, hanem írjon. A kifejezhetetlen felé induljon el.

Ezt az írói ént egy névtelen lényként képzelem el, aki az egész univerzumban otthonos.
Igen. Ez az én érintkezik a szabadsággal. Az írói én talán az emberi szocializációt is elkerüli. Ezért szokták az írókat lesajnálni, hülyének tartani, ezért szoktak megrökönyödni rajtuk. Ezért volt, hogy apám soha életében nem mondta ki, hogy a fia író. Mindig azt mondta, hogy tanár. Azt főleg nem mondta ki, hogy költő. Elmagyarázta nekem, hogy a költő vérbajos, tüdőbeteg, és az árokban végzi részegen. Ez a kép annyiban jogos, hogy tényleg nem egyszerű ezt a kettősséget kezelni.

Az apja soha nem békélt meg a költőséggel?
Őt a költőségem nem hatotta meg, sem a sikerem, sem az ismertségem vagy elismertségem. Egyetlen dolog viszont meghatotta. Kilenc évig be voltam tiltva Pest megyében valamiért, Csoóri Sándorral együtt. Kilenc év után végre meghívhattak az abonyi könyvtárba. Abonyban nőttem fel. Egy jó beszélgetés volt. Utána mondtam apámnak, hogy menjünk a fogadásra. Mi az a fogadás? – kérdezte apám, a kubikos, aki nem volt járatos az ilyesmiben. Hát az, hogy eszünk-iszunk – mondtam neki. De ki fizeti? – kérdezte. Hát a város – válaszoltam. Nem hitt a fülének. Miattam, nekem? Apám pillanatok alatt beborozott, a párttitkár pedig a beszédében megköszönte neki, hogy „ilyen derék gyereket nemzett a nemzetnek”. Ez talán tetszett neki. Akkor változott meg minden, akkor hitte el, hogy olyan is van, hogy író, és lehet ezért pénzt, díjat, sőt még bort is kapni olykor.

Sokszor emlegeti, hogy a periférián érzi otthon magát, már ami az irodalmi életet illeti. 
Az indulásom elég zajos volt. Hirtelen lettem híres. Rögtön bent a centrumban. Ezt azért mondhatom, mert már nem vagyok híres. „Maga annak idején olyan volt, mint egy rocksztár” – egyszer így kezdtek egy velem készült interjút. Futott a szekér, tényleg. Ösztönből ment minden. A Kortárs szerkesztője lettem nagyon fiatalon. Az volt a szándékom, hogy megtisztítom a lapot a szocialista középszertől. Ez nagy felháborodást váltott ki. A rendszerváltozás után hirtelen mindenki ellenzéki lett, ahogy régen partizán. Akiket annak idején nem közöltem szerkesztőként, most hirtelen áldozati szerepben tűntek fel. A bőrömön éreztem, milyen az, ha dilettánsok, amatőrök kezdik el köpködni az embert. Akkor azt mondtam, hogy itt most befejeztük, elég volt az irodalomból. Elmentem tanítani egy középiskolába. Aztán az egyik írószövetségből kiléptem, a másikba be se léptem. Jól érzem magam kint. Akkor azt hittem, hogy valamilyen erkölcsi magaslatot nyújt majd nekem az, hogy középen állok. Hogy így majd az igazság birtokosa leszek. Azóta már tudom, hogy az igazság ritkán van középen. Hol itt van, hol ott van. Jól érzem így magam, hogy sehol nem vagyok.

Hogy valaki úgy tűnjön fel az irodalmi életben, mint egy rocksztár, manapság kevéssé elképzelhető. Az irodalom súlya a rendszerváltozás óta enyhén szólva is meg­változott.
Nehéz összehasonlítani a két korszakot. Annak idején írtam egy esszét, Amerikában olvastam fel, Ohióban, és nagy botrány lett belőle. Az volt a címe, hogy Szomorú aranykor. Az volt az alaptétele, hogy a Kádár-rendszer utolsó időszaka volt az irodalom és a művészetek utolsó aranykora. Mert a rendszer elég gyenge volt már a korlátozásokhoz, viszont elég pénze volt ahhoz, hogy támogasson. Annak idején ami hátrány volt, az egyben előny is volt. Évente például legfeljebb tíz első kötet jelent meg. Mindenki várta a könyveket. Az egész irodalom számára esemény volt. Ma egy első kötet megjelenése nem esemény. Akkor ünnep volt. Amikor kiléptem a Kortársból és ki az irodalomból, minden napilap foglalkozott ezzel riportban vagy elemzésben. Ma ha egy szerkesztő kilép valahonnan, legfeljebb kárörvendve röhögnek rajta. Más volt az irodalom státusza, megbecsültsége. Ma gyakorlatilag arról szól a nóta, hogy van két oldal, mint a politikában, a mi embereinket dicsérjük, a másik oldalt szapuljuk. Rosszabb esetben a másik oldalt elhallgatjuk. Ez a leghatásosabb gyilkolási módszer. Akármit csinál az ember, nem lesz érdekes, ha nincs betagozódva valahová. Visszhangtalanná válik. A gyűlölködés anyagi források miatt is zajlik. Ezzel csak mélyülnek az árkok. A gyérülő anyagi forrásokat arányosan kellene elosztani. Ezek az anomáliák csak rosszat tesznek az irodalomnak.

Az írókra is jellemző sértettséget hogyan tudta elkerülni?
Amikor kiszálltam, szembesültem azzal, hogy mi vár rám. Volt olyan, hogy nyolc kötetem várt kiadásra, és egyik sem kapott támogatást. Az nekem jókor jött. Akkor felismertem ugyanis, hogy nem megsértődnöm kell, hanem tudomásul vennem ezt az állapotot. Nem írtak a könyveimről. Éveken keresztül éltem úgy, hogy nem tudtam, meddig bírom a visszhangtalanságot, végleg elhallgattatnak-e, vagy végleg abba kell hagyjam. Mintha nem léteztem volna. De ez jót tett nekem. Már nem a botrányhős, a fenegyerek voltam, csak tettem a dolgom, és egy idő után mégsem tudtak kikerülni. Ez nekem a legfontosabb. Volt itt minden. Karaktergyilkosságok is például. Ilyenkor fel kell mérni, hogy miért ír az ember. Ha azért, hogy elismerjék, akkor inkább ne írjon. Ha csak díjak lebegnek a szeme előtt, főleg hagyja abba. A kánonok nem foglalkoztatnak, azok leginkább önérdekvédelmi szervezetek. Van, amikor a pesti egyetemen csinálják, van, amikor a szegedin, és van, amikor a debrecenin. Ezek arra jók, hogy egyeseket felemeljenek, másokat a földbe tiporjanak. Ilyesmivel egy magára valamit is adó író ne foglalkozzék!

Rengeteg színházi munkája van, regényeket is ír – a sok műfajban alkotás a totális kifejezésvágy jele?
Nem gondolom így. Nálam természetesen alakult errefelé. Igazából egyetlen műfajban dolgozom, ez a ZT-műfaj, a Zalán Tibor-műfaj. Amikor írok, nem teszek műnemi különbségeket. Elsősorban költő vagyok. Száznál több színházi bemutatóm volt. Rám nem vonatkoznak a drámaírás kötelmei, holott dramaturgiát is tanítok. Amikor prózát írok, lubickolok abban, hogy nem érdekelnek a prózaírás követelményei, holott prózaírást is tanítok. Mindig ugyanazt írom, csak kicsit másképp. A próza volt a legnehezebb egyébként, azt nehezen szoktam meg.

Évtizedek óta írja a Papírváros című regényfolyamát…
Most írom az ötödik kötetet. Egyelőre a nyitó mondat van meg belőle. Ami a legnehezebb egyébként. Három éve írtam le. Egyszer elindul a dolog. Az egész regényügy egy nagy blöffnek indult. Valamelyik interjúban kérdezték negyed­százada, hogy min dolgozom. Nem akartam azt mondani, hogy verseket írok, az komikusnak tűnt volna fel. Azt mondtam, egy regényen dolgozom. Kérdezték, mi a címe, mondtam, hogy Papírváros. Nem is értettem, miért ezt a címet mondtam. Aztán a későbbi interjúkban mindig megkérdezték, hogyan állok vele. Innen pedig nem volt visszaút. Egyszer nekifogtam, megírtam egy részt belőle. Arra kaptam egy folyóiratdíjat. Ez erős löketet adott. Eleinte nem volt világos, kiről is szól ez a könyv, hová halad egyáltalán. Lassan készülnek a kötetek. Aki most írna róluk, még meg sem született az első kötet megjelenésekor. Azt tervezem, hogy miután megjelenik majd mind az öt kötet egyben, egy rettenetes, olvashatatlanul vastag könyvben, elolvasom az egészet, és abbahagyom az írást. A mindenfajta írást.

Ezt előre el lehet tervezni?
Egyszer már hátat fordítottam az irodalmi életnek. Remélem, ehhez is lesz erőm. Persze kérdezte a családom, hogy mi van akkor, ha mégse tudom majd betartani az ígéretet. Erre azt mondtam, hogy akkor majd belátom, hogy tévedtem, és folytatom. Remélem, nem így lesz. Elfáradtam. Nem az írásban fáradtam el, hanem az irodalomban. Lehet, hogy meg is fog szűnni az irodalom, elsatnyul, és vége lesz.

A fentiek tükrében mit jelent egy szakmai kitüntetés, például a Győri könyvszalon nemrég átvett alkotói díja? Van jelentősége?
Azt szoktam mondani, hogy ha valaki nem kapja meg a díjakat, akkor fontosak a díjak. Ha megkapja őket, az átvételük utáni percben már nem szabad fontosnak lenniük a számára. Örültem a győri elismerésnek, szép a szobor, kaptam hozzá pénzt is. Ez nagy megtiszteltetés, de semmit nem változtat az életemen. Ahogy a többi kitüntetés sem. Olyannyira nem, hogy a József Attila-díjammal járó méretes plakettet például a lányaim, akik akkor még kicsik voltak, elgurigázták a homokozóban. Nem mentem le megkeresni. Azóta nincs kézbe vehető, falra feltűzhető József Attila-díjam.

Azóta is ott rejtőzik a homokban?
Az gyönyörű metafora lenne. De attól tartok, hogy elvitték a méhbe beolvasztatni, akik megtalálták. A díjakat emberek ítélik embereknek. Így kell kezelni őket.

Fordítják a műveit? Lehet egyáltalán hitelesen fordítani egy irodalmi művet? Sokak szerint nem.
A fordításokat fontosnak tartom, íróilag mégsem meghatározók. Legutóbb románul jelent meg egy hosszú versem, az Ének a napon felejtett Hintalóért Kassák Lajos egyik nagy versével, A ló meghal a madarak kirepülnek-kel párban, közös kötetben Bukarestben. Ez például nagyon fontos nekem. Kassákkal közös könyvben, kettesben megjelenni nagy dolog. Számos kötetem jelent meg fordításban, alig visszhangosan vagy éppenséggel visszhangtalanul. A magyar irodalom nemzet­közi útja többnyire Németországon keresztül vezet, de ez egy irányított piac, nagy kiadók játéka, és nem szeretném, hogy bármi közöm legyen az egészhez. Magam is sokat fordítok. Legutóbb egy koreait, egy olaszt, egy románt, egy franciát. Ezek mind teljes kötetek, nem egyes versek. 
Ma már nem kell feltétlenül ismerni egy nyelvet ahhoz, hogy fordítsunk. Leginkább nyersfordításokból dolgozom, fordítóprogramok segítségével. Többféle nyersfordítást használok egy-egy kötet feltérképezéséhez, azokhoz teszem hozzá a saját költői invencióimat. Azt hiszem, ennél pontosabb szisztémát nem lehet elképzelni.

Ha tényleg sikerül abbahagynia az írást, mi lesz utána? Milyen a viszonya a metaforikus értelemben vett téllel, az elmúlással, az élet alkonyával?
A téllel jó viszonyban vagyok. És a sötéttel. Ezek életem leg­érdekesebb részei. Vonzódom a télhez. Most is épp készülök a téli tengerhez. Engem sokban meghatároz a téli világ. A nyarat kevésbé szeretem, a nyár mindenkié, egy populáris, szegényes műfaj. Az alkonyat természetesen óhatatlanul metaforikus. Az elmúlás mindig szép. A sötét pedig a legszebb dolog a világon. Szuzuki Tadasi, a japánok top tízes világszínházi rendezője írja a könyvében, hogy egy olyan pontos rendszert kell a színészei kezébe adnia, hogy sötétben, fény nélkül is tudjanak boldogulni egy adott, kellően belakott térben. Amikor leszáll az éjszaka, megérzem, el kell szívjak pár szál cigarettát. Napközben ritkán van ilyen. Szinte mindig a sötét teraszon dohányzom. Egyedül. Többnyire úgy megyek ki a teraszra, hogy a teljesen sötét lakáson haladok át – és nem ütközöm neki semminek. Megvannak a bejárt útjaim a világtalanságban. Nem félek a sötéttől, a sötétség a barátom. Talán így szokom a halált.

Tarján Tamás, a kiváló kritikus írta istenes verseiről, hogy aki bennük beszél, az mintha háttal állna az Istennek. 
Igaza van, hátat fordítottam, és azóta is háttal állok. Az én istenhitem sosem volt túl erős. Gyerekkoromban nem azért jártam templomba, hogy hallgassam az igét, hanem a középre ülés miatt, a kupola alá. Az abonyi templomnak szép barokk kupolája van. Akkor még nem tudtam megmagyarázni, hogy ott miért nyílik meg nekem az ég felé a világ, és miért van sokkal magasabban minden, mint a valóságban. Fontos volt nekem az a kupola. Felfelé tudtam menni olyankor, az angyalok közé. De ugorjunk! Történt, hogy két éven belül meghalt az apám és a bátyám. Mind a ketten tisztább emberek voltak nálam. Mindenféle értelemben tisztábbak, több joguk volt az élethez, mint nekem. Akkor azt gondoltam, itt ért véget a kapcsolatom Istennel. A feleségem nagybátyja lelkész volt. Vele sokat vitatkoztunk arról, hogy megítélhetjük-e Isten döntéseit. Ő azt mondta, hogy nem, én pedig azt, hogy igen. Meg hogy lehet, hogy nincs is Isten. És ha van? Ha egyszer elé kerülök, majd megbeszélem vele az egészet. Ez az én vállalásom. Azt is mondta, hogy Isten nyilván azért szólította el őket olyan korán, mert annyira szerette mindkettőjüket. Erre csak azt tudtam mondani, hogy akkor inkább szerette volna őket kevésbé. Úgy vagyok vele, hogy az az Isten, aki engem csak a szenvedéseimen vagy a földi pusztulásomon keresztül tud szeretni, az inkább ne szeressen. Ezek persze emberi szempontok, de lényeges szempontok. Legalább negyven éve mindig a nyakamban lóg egy kereszt. Assisiben került oda valamikor a hetvenes években. Akkor még volt jelentése. Most már csak azt mondom, ha kérdezik, hogy ez egy T betű, nem kereszt, mert kiveszett mögüle a hitem. 

Nyitókép: Mandiner / Ficsor Márton