A látáshoz tudás is kell – Móser Zoltán fotográfus-író a Mandinernek

Hol volt a kályha, ahonnan elindult?
Ez Tevel volt. Szekszárdon születtem. Annyi hó esett, hogy szánkóval hoztak haza. Apám postás volt, úgy kerültek Tevelre. 1946-ban költöztették oda a bukovinai székelyeket, és egy évvel később a mátyusföldi magyarokat. A szomszédjaink székely tanítók voltak, és Hőgyészről elűzött apácák. A felnőtteknek az élet kín és keserv volt, meg félelem, de mi éltük az életünket, tanítás után egész estig az utcán játszottunk, hisz nem fogtuk fel, hogy Rákosi Magyarországán élünk. Azt is el kell mondanom, hogy nem szerettem Tevelen lakni, de felnőtt fejjel beláttam, hogy mindent, a látásmódomat, a gondolkodásomat Tevelnek köszönhetem.

Miért nem szerette?
Ennek családi okai is voltak, meg aztán származásilag nem tartoztam sehová. Az ötvenes években mindannyian szegények voltunk, de postás szü­leim révén engem valószínűleg úri fiúnak tartottak a sokkal szegényebb sváb, bukovinai székely és Mátyusfölről kitelepített osztálytársaim.

A fotózással hol ismerkedett meg?
Még otthon, Tevelen. Nagyszerű plébánosunk volt, aki a hittanórákon nem szentképeket osztogatott, hanem fotókat, amiket ő maga készített. Volt egy Kijev fényképezőgépe, azzal dolgozott. Az ötvenes években az volt az elérhető legjobb gép. Egyszer megengedte, hogy bemenjek a kis szobájában berendezett sötétkamrába, ahol a képeit előhívta. És ott valami történt velem.

Mi történt?
Néztem, ahogy az előhívóban megjelenik egy kép. Ami egy varázslat, egy csoda. Amikor megjelenik a kép, és kiderül, mi lesz belőle. Aztán érettségire fényképezőgépet kértem. Később előfelvételivel az ELTE magyar–történelem szakára kerültem, de előtte egy évig képesítés nélküli tanárként dolgoztam. Egyetem után azt hittem naiv módon, hogy olyan híres fotós leszek, hogy majd meg is tudok élni belőle.

Ezt mire alapozta?
Nyertem egy újságíró-pályázaton úgy, hogy nem is pályáztam semmivel. Kiválasztották egy képből és a hozzá írt rövid szövegből készült, a Tisza­tájban megjelent anyagomat. Felajánlották, hogy az első három helyezett elhelyezkedhet valamelyik napilapnál.

Ez nagy dolognak tűnik.
Igen, de szerencsére nem lettem fotós egyik lapnál sem. Maradt a tanári pálya, és közben azt fotózhattam, amit akartam. Nyugatra sem mehettem, ebben is volt valami szerencse.

Miért?
Mert így a Kárpát-medence lett a hazám.

Amikor fényképezni kezdett, mennyire ismerte a közeget, a fotótörténetet, a műfaj szellemi hátországát?
Semennyire. Nem ismertem senkit. Kaptam egy konzervdobozból készített nagyítót egy barátomtól, és berendeztem otthon a pincében egy fotólabort. Amikor Pestre, az Eötvös-kollégiumba kerültem, rám bízták, hogy működtessem a fotólabort, meg készítsek riportképeket. De csalódást okoztam nekik, mert nem voltam alkalmas arra, hogy a hivatalos eseményeket fotózzam. Egyszerűen nem érdekelt. Akkoriban öt éven keresztül csak száraz fákat fényképeztem.

Honnan jött ez a motívum?

Egyszer Visegrádon voltam, az egyetem üdülőjében. Télen senki nem akart menni, a diákok ilyenkor ingyen mehettek. Esténként egy lélek nem járt az utcán. Jöttünk haza a kocsmából, és észrevettem a falon egy fa árnyékát. Másnap lefotóztam, és onnan kezdve évekig csak fákat fényképeztem. És még egy fontos adalék a kezdetekhez: Tevelen a postán akkoriban több irodalmi folyóirathoz is hozzá lehetett jutni. A Kritika műmellékletében láttam Lucien Hervé képeit. Egy ciszterci kolostorról készült felvételek voltak. Mélyen megérintett. Ekkor döbbentem rá arra, hogy a fotó sokkal több, mint valóság. Tevelen minden vasárnap moziba jártunk. Amikor egyszer Mándy Ivánnál jártam, fél napig arról beszélgettünk, a filmművészet miért fontos nekünk. A mozi olyan nagy élmény volt, hogy filmrendező vagy operatőr akartam lenni. Egyetem után kétszer is jelentkezem a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, de szerencsémre nem vettek fel, így maradtam fotós. A filmesek tízévente készíthettek egy filmet, kivéve a híreseket, de én akkor fotózhattam, amikor akartam, és azt, amit akartam.

Sokszor volt szerencséje.
Igen. Az Ifjúsági Magazinban volt egy levelező­rovat, kiírtam három címet, és angolul elkezdtem levelezni három lánnyal, köztük egy lengyellel. Végül ő maradt egyedül, meghívott Lengyel­országba. Két hét alatt végigkalauzolt az országon. Lengyelország jelentette nekünk a nyitottságot: a jazzt, a lengyel filmművészetet; a színjátszás meg már egyetemistaként is megérintett. Varsóban láttam először valódi fotókiállítást. Sok barátot szereztem ott, a Lili nevű lány közben valahol elmaradt. Viszont Lengyelországról öt könyvet, albumot is készítettem.

Rémlik, hogy egy régi interjúban – talán Bartóktól – olyasmit idézett, hogy arra kell tartani, ahol véget ér a világ.
Erre nem emlékszem, de azt tudom, hogy Bartók és Kodály úgy indult el népdalokat gyűjteni, azzal az elhatározással, hogy először a peremterületeken, a nyelvhatáron kell végigmenniük. Akkor ezt még nem tudtam, de 1968 óta – akkor jártam végig Erdélyt egy kis motorral – az volt a célom, hogy letérjek a főútról, és olyan helyeket keressek fel fényképezőgéppel, ahová a madár is ritkán jár. Erdélybe is, Gömörbe is, az egész Kárpát-medence bejárására a kíváncsiság vitt. Egy fotós ha nem kíváncsi, akkor nem lesz fotós. Erdély főként a teveli székely osztálytársaim és tanítóim kapcsán nagyon érdekelt. Akkoriban, a hatvanas évek végén Erdélynek még a nevét sem lehetett leírni a sajtóban, csak néprajzi kiadványokban.

Mi érdekelte, a mítosza?
Szinte semmit nem tudtunk, mert nem olvashattunk Erdélyről. Az emberek érdekeltek, hogy hogyan élnek, mit csinálnak. Nekik nagyon fontos volt, hogy jött valaki hozzájuk látogatóba Magyarországról. Akkoriban kevesen mentek itthonról Erdélybe. A másik a Felvidék volt. Ott készítettem az első portrét az író Fábry Zoltánról. Kassán volt 1969 telén egy kiállításom, onnan az egyik nap elmentem busszal Stószra Fábryhoz. Olvastam a tanulmányát, amelyet a magyarok megalázásáról írt A vádlott megszólal címmel. Stószi remeteségében látogattam meg. A róla készített portréval nyertem meg az említett pályázatot.

Szóval a fáktól az emberi arcok felé fordult.
A szakdolgozatomat az abszurd dráma és a magyar népballada összehasonlításáról írtam. Mindig úgy vágtam bele dolgokba, hogy nem tudtam róluk semmit. Addig egyetlen abszurd drámát olvastam, Samuel Beckett Godot-ra várva című drámáját, és egyetlen balladát sem hallottam még. Autentikus balladával sehol nem lehetett találkozni. Egy néprajzos barátomnak mondtam, hogy szeretnék népballadát hallani. Ő ismert Jászárokszálláson egy embert, elvitt hozzá. 

És hogyan kell?
Nem úgy, hogy „jó napot kívánok, jöttem fotózni”. Beszélgetés közben meg kell érezni a pillanatot. Türelemmel kivárni, és akkor elővenni a gépet, amikor megérett a helyzet. Maszkokat hordunk, és a fotósnak fel kell ismernie a pillanatot, amikor levetjük őket. Balzac mondta Nadarnak, a híres fotográfusnak: „Mit akarsz fényképezni? A bőrömet? Nekem nyolc bőröm van, és az arcom a nyolcadik bőröm alatt van. Azt fényképezd le, ha tudod.” Mert a fotós el akarja lopni az arcunkat, de ellen­állunk. Szerencsére nem mindig és mindenki.

Hol jelentek meg a felvételei?
Csak irodalmi folyóiratok műmellékleteiben, ez volt a szerencsém. Így ismertek meg. Juhász Ferenc bemutatott az Új Írásban 1971-ben. Ez so­kat jelentett nekem. Rengeteget támogatott. A Jelenkorban, a Tiszatájban is jöttek a sorozataim. A Valóság folyóiratban jelent meg talán a legtöbb. A fotószövetségbe kétszer jelentkeztem, de akkor nem vettek fel, mert amatőr fotósnak tartottak. Ez lényegében igaz is, soha nem tanultam fotózást senkitől, viszont tanítottam több mint egy évtizedig.

Van egy nagy anyaga a Kárpát-medence román kori emlékeiről…
Ez is Lucien Hervéhez kötődik. Az ő kolostorsorozatához. Egyszer egy barátom elhívott az esküvőjére Felsőörsre. A nagyrészt román kori templomban tartották. Ezt a templomot aztán egy hétig fényképeztem. És attól kezdve csak román kori templomokat és romokat fotóztam. A régész Zolnay Lászlóval bejártam a Felvidéket, miután látta Esztergomban a kiállításomat. Az én legendás Trabantommal „csináltuk” a könyveit. Ahogy László Gyulával is a Szent László-legendáról szóló könyvet.

Írókkal, régészekkel, művészettörténészekkel dolgozott együtt, tehát bekerült a szellemi életbe. Milyen volt a hetvenes-nyolcvanas évek magyarországi szellemi élete?
Egy szóval: pezsgő.

És a rendszerváltás utáni?
Az átmenetet rosszul éltem meg. Nehezen. Nehéz is beszélni erről. Barátságok törtek ketté, minden megváltozott. 1989 után tanárként egy kollégiumi reformon dolgoztam, de eredménytelenül. Aztán egy napilaphoz kerültem olvasószerkesztőnek. Nem sokáig bírtam. Nem az én világom volt. Felmondtam, bizonytalan idők voltak, három gyerekkel és egy mindent vállaló, soha nem panaszkodó tanítónő feleséggel. Aztán a Pázmány Péter Katolikus Egyetemre kerültem, a kommunikáció tanszékre, ott dolgoztam 2013-ig. Filmeseket, újságírókat tanítottam, és néha a fotóesztétika oktatását is vállaltam. Közben három évig jártam havi rendszerességgel Kolozsvárra, a frissen alakult Sapientia Egyetem film- és fotószakának a kezdését segíteni.

Néprajzi meg portréfotósként ismerik, aki csak fekete-fehér képet készít.
Sokáig csak fekete-fehér képeket készítettem. A színes képeim nem sikerültek. Amikor aztán átálltam színes felvételekre, akkor meg a fekete-fehérek nem sikerültek.

Ennek mi lehetett az oka?
Valószínűleg az agynak egy másik részét veszi igénybe a színes kép. Nem a szemünkkel látunk, hanem az eszünkkel. Ez azt jelenti, hogy a látáshoz tudás is kell. Mert a műveltségünk szerint látunk. Vagyis gondolkodunk a képekről, mert van asszociációs képességünk.

Mesélte, hogy abbahagyta a fotózást. A digitális robbanás miatt?
A képeimet mindig magam hívtam elő, én dolgoztam ki őket. Régebben egy-egy pályázaton nemcsak a képet díjaztuk, hanem azt a módot is, ahogyan elkészült. Ez a fajta képkészítés megszűnt azzal, hogy bejött a digi­talizáció. A képek ma legalább hatvan százalékban számítógéppel készülnek, és ehhez én nem értek, bár próbálták elmagyarázni.

A fotózásnak akkor most már vége van?
Számomra igen. Negyven éve itt kezdtem, és itt, ezen a helyen fejeztem is be. Az összes negatívomat, hatvan-hetvenezer felvételt átadtam az Országos Széchényi Könyvtárnak megőrzésre.

És közben belekezdett egy nagy ívű vállalkozásba, az Olvasatok című, nyolckötetes magyar irodalomtörténetbe.
A fotózást felváltotta az írás, ami esszéket és tanulmányokat jelent. A Napút kiadója, Szondi György kérésére kezdtem írni tíz-tizenkét oldalas esszéket középiskolásoknak azokról az írókról és költőkről, akiknek a neve szerepel a tananyagban. Időközben elért bennünket a koronavírus-járvány, de a másfél éves bezártság nem börtönt jelentett nekem, hanem az ezen anyaggal való kellemes bajmolódást. Szerencsémre van egy nagy könyvtáram, és ami itt nem volt meg, azt elértem az interneten, így három év alatt – a győri Magyar Kultúra Kiadónak köszönhetően – nyolc kötetben, nagyjából ezerháromszáz oldalon jelentek meg ezek az írások. Nem irodalomtörténet, hanem kedvcsinálás az olvasáshoz. Pázmányhoz éppúgy, mint Mészöly Miklóshoz, Zrínyihez éppúgy, mint Nemes Nagy Ágneshez. Újra meg kell tanítani az embereket olvasni. Vissza kell őket téríteni a betű szeretetéhez, a szavak tiszteletéhez, a jól megfogalmazott mondatok ívének élvezetéhez.

Hogy bírja ki fotózás nélkül?
A napokban véletlenül elém került Fritz Riemann 1987-ben megjelent könyve, Az öregedés művészete. Negyvenegy évesen olvastam, és egy észrevételét jól megjegyeztem. A könyvben az szerepelt, hogy öreg korunkra minden régi, gyermekkorunkban meglévő rossz szokásunk újra előjön. Ezt a mondatot kerestem egész nap, de nem találtam, mert más észrevételeket jelöltem meg harminchat évvel ezelőtt ceruzával. Ezekből csak egyet idézek, amely megnyugtatott, sőt, aminek megörvendtem. Ez a rész a Felkészülés az öregségre című fejezetben található: „Az idős kor fölszabadíthat olyan dolgokra, amelyek iránt titkos vágyakat melengettünk, csak eddig nem jutottunk hozzá. Nem az a fontos, hogy valami jelentőset alkossunk, sőt: inkább valami játékféléhez igyekezzünk visszatalálni, ami nagyon örömteli lehet, s éppen céltalansága teheti számunkra nagyon fontossá. Ez érvényes minden olyan kifejezési módra, mint amilyen például a festés, faragás, zenélés vagy iparművészeti tevékenység. Egyáltalán nem az a cél, hogy műalkotásokat produkáljunk, hanem csakis az, hogy közben feltöltődjünk, kifejezhessünk-­megformálhassunk valamit, s így talán felfedezzük az elhanyagolt belső világot. Koros emberek ilyen érdeklődésének és tevékenységének a különös vonz­ereje éppen a célmentessége: ezzel nem kell pénzt keresnünk, becsvágyunk kielégítését sem szolgálja, egyáltalán semmiféle határozott célunk nincs vele – ez adhatja meg a bázisát új fölfedezéseknek, tölthet el kíváncsisággal útközben saját belső mezőink felé, melyeket még nem ismertünk meg.” Miért örültem meg e néhány sornak? A kiemelt faragás miatt. 

A fa anyagát, erezetét, évgyűrűit, a színeit jó nézni. A forgács illata, amely egy napig tart, varázslatos, és az, hogy ezzel semmi különösebb célom nincs, roppant örömmel tölt el. Ez egy befelé vezető út, amely hihetetlen nagy nyugalmat ad.

Nyitókép és képek: Ficsor Márton