Íme Anna Wintour, a Vogue kíméletlen főszerkesztője, „New York nem hivatalos polgármestere”, aki korábban Hillary Clinton stílusáért is felelt – portrénk!

November 3-án ünnepli hetvennegyedik születésnapját Anna Wintour, akinek a státusza senki máséhoz nem hasonlítható a divatszakmában. „A rettegés, a bűvölet, az ideges izgalom, amit még a legkevésbé divattudatos emberekben is kivált, személyi kultuszának erejéről tanúskodik” – írja Nina-Sophia Miralles A Vogue története című könyvben, amelyben a legendás magazin „életrajzának” bemutatására vállalkozott. Tény, hogy a lap sikerének jelentős részét a harmincöt éve a főszerkesztői székben ülő Wintournak köszönheti, aki a divattörténeti legendák szerint meglehetősen hamar tudta, hogy mit akar: állítólag amikor a korábbi főszerkesztőnél, Grace Mirabellánál járt állásinterjún, arra a kérdésre, hogy melyik pozíciót szeretné, szemrebbenés nélkül azt válaszolta: „A tiédet.”

Először azonban vissza a kezdetekhez: Anna Wintour Londonban született ötgyermekes családban, édesapja, Charles Wintour, az Evening Standard szerkesztőjeként dolgozott – az újságírói hajlam tehát adva volt. Állítólag a kislány tizennégy évesen nézte ki magának a brit Vogue-ban a később védjegyévé váló bobfrizurát, és elment egy fodrászszalonba, hogy levágassa a haját – manapság mindennap két alkalommal szárítják be a frizuráját, hogy úgy álljon, ahogy a nyilvánosság megszokta. A már tizenévesen ruhamániás Wintour meglehetősen lázadó típus volt: tizenhat évesen súlyos konfliktusba került iskolájával a gyűlölt egyenruha miatt, és mivel nem volt hajlandó beállni a sorba, fogta magát, és otthagyta az intézményt, majd a Harrods áruház egyik luxusüzletében kezdett dolgozni.

A hetvenes években megkapta első állását a médiában, a Harper’s & Queen divatasszisztense lett, de mivel feljebb nem tudott jutni, New Yorkba költözött, ahol hamarosan junior divatszerkesztő lett a Harper’s Bazaarnál. Itt folyamatosan szembement a szerkesztőségi elvárásokkal, mondván, ő jobban ért a divatfotózáshoz, így végül kirúgták. Ezután több lapnál dolgozott, s a New York magazinnál végre beindult a karrierje: úttörő divat­anyagaira felfigyelt a Vogue-ot is kiadó Condé Nast egyik nagyágyúja, így végül Wintour megérkezett a laphoz – ahol aztán barátságtalan viselkedésével egyből kivívta az ellenszenvet, és kemény hatalmi harcokba keveredett. Végül győztesen került ki: 1988-ban bejelentették, hogy ő lesz az amerikai Vogue főszerkesztője; a korábbi vezető a tévéből értesült arról, hogy leváltották.

Wintour radikálisan megújította a magazint: már az irányítása alatt megjelent első lapszám is történelminek számított, hiszen címlapján a 19 éves izraeli modell, Michaela Berku szerepelt egy Christian Lacroix tervezte kabátban, illetve borítón korábban soha nem viselt farmerben. Vezetése alatt ikonikus színészek, énekesek, sportolók is megjelentek a címoldalon. Wintour a kollégáitól hihetetlen munkatempót kíván meg, kíméletlen vezető, akitől a világhírű divattervezők és modellek is tartanak. Állítólag ő inspirálta a Vogue egykori asszisztense által írt Az ördög Pradát visel című könyv megközelíthetetlen és kemény főszereplőjét; a filmben a karaktert Meryl Streep alakítja.

Hiába a könyörtelen személyiség, a divatipar sokat köszönhet neki, számos nagy tervező karrierjét indította be. Nem fél politikai eszközöket sem bevetni, állítólag volt rá példa, hogy szenátoroknak magyarázta a nemzetközi szövetkereskedelmet és a vámok hatásait. A Vogue-ba is beköltözött a politika: Hillary Clinton első first ladyként szerepelt a borítón, Michelle Obama pedig három címlapot is kapott, és beszámolók szerint Wintour felelt a stílusáért a nyilvános szerepléseken. A Fehér Házzal való kapcsolata olyannyira elmélyült, hogy a pletykák szerint nagyköveti posztot is betölthetett volna. A 2016-os elnökválasztási kampányban történelmi lépésre szánta rá magát a magazin: nyíltan kiállt Hillary Clinton mellett Donald Trumppal szemben.

Wintour egyúttal a nagy presztízsű Met-gála elnöke, valamint a Condé Nast médiabirodalom művészeti igazgatója. A csillogó divatvilágban betöltött szerepe ellenére a főszerkesztő meglehetősen szigorú napirend szerint él: minden reggel fél öt körül kel, és egy órával később már a teniszpályán van, ahol egy órát játszik; ezt követően először a Starbucksba, utána pedig a Vogue irodájába indul. A szerkesztőséget mindennap pontban öt órakor elhagyja, ezt követően szinte elérhetetlen, kizárólag a legközelebbi ismerőseinek és a családjának veszi fel a telefont. Rengeteg társasági eseményen kell részt vennie, de alkoholt sosem iszik, és szinte soha sehol nem marad húsz percnél tovább, mert ragaszkodik az este tíz órai lefekvéshez.

(Nyitókép: AFP / Carl Court)