Tapasztalataim szerint – Magasles

A határkerítés. Soha nem láttam még élőben, csak a híradókban. Az Alföld laposán, ameddig a szem ellát, ez az éles pengékkel tűzdelt drótakadály. Tiszasziget, szeptemberi délelőtt. Nem akarnék itt kerítésezni, kerítéseztek már elegen, nem szállnék be a kórusba. Csak eszembe jut, hogy mostanában mifelénk, a Börzsönyben is elharapózott a pánik. Az erdészet közleményt adott ki, amelyben figyelmeztetik a túrázókat, hogy ne nagyon kódorogjanak egyedül a hegyekben, az éjszakai túrákat pedig lehetőleg mellőzzék. A különféle Facebook-csoportokban érdekes hozzászólásokat lehet olvasni ezzel kapcsolatban. Akad, aki bejelenti, hogy ezek szerint elkezdődött a vadászidény, és kilövési engedélyt kér az „egyedekre”. Akad olyan is, aki edukációs jelleggel arról ír, hogy ha netán migránssokkal találkoznánk a lassan őszbe hajló ösvényeken, kérdezzük meg tőlük, nincs-e szükségük valamire, és emlékeztessük őket arra, hogy szedjék össze a szemetet maguk után. És akad olyan is, aki sietve hozzáteszi, hogy most már aztán tényleg elég Orbán mocskos propagandájából. Megint más – csupa nagybetűvel – azt írja ki, hogy 

Alakul ez szépen, szebben nem is alakulhatna. Tiszaszigetnél ezen a szeptemberi délelőttön csend van. A kietlen lapályon semmi mozgás. A kerítés csillog a bágyadt napfényben. Odaátra igyekszem, Szerbiába, Bácskába, egy irodalmi rendezvényre. Megállunk Csókán egy kávéra. Odabent a kocsmában néhány férfi üldögél, cigarettáznak. Egészen elfelejtettem már, hogy a kocsmában cigarettázni is lehet. Mintha egy időgép visszarepített volna az ifjúság Árkádiájába. Egy ember leül a sörével egy asztalhoz, nagyot sóhajt és rágyújt. Özönvíz előtti kép. 

Ahogy üldögélek a kávémmal a kocsma előtti placcon – mert szinte öntudatlanul kimegyek, hogy rágyújthassak – eszembe jut a két afrikai férfi, Mpanda Joao és Lawrence Ozokwo, akik régi munkahelyem, a hajléktalanszálló menekültrészlegén éltek. Mpanda olyan volt, mint egy gyerek. Kissé együgyű mosollyal járt-kelt, talán egy zöldségesnél dolgozott. Vagy inkább a nagybani piacon pakolta a ládákat éjszakánként, mert mindig kora reggel jött meg a munkából, szatyrában egy halom banánnal. Lawrence másféle figura volt. Soha nem szólt senkihez, csak üldögélt az udvaron és nézett maga elé. A szállón töltött hosszú hónapok alatt egyetlen magyar szófordulatot tanult meg, semmi mást. 

 Hogy honnan vette, rejtély. Viszont különféle hangsúlyokkal remekül alkalmazta. Kicsit bolondnak tűnt, de lehet, hogy csak szomorú volt. Soha nem beszélt a korábbi életéről. Egyszer mutatott egy utcát a Google Street View-n. Talán Gambiában, Etiópiában vagy Csádban, nem emlékszem már. Hogy ott lakott, abban az utcában. Bádogkunyhók álltak egymás mellett a szikkadt tájban, szeméthalmok, autóroncsok, a kép hátterében egy Coca Cola-reklámtábla lógott egy villanypóznán. Rámutatott az egyik bádogviskóra, és azt mondta, amit máskor is: tapasztalataim szerint. Itt is jól alkalmazta a két szót, mélabú volt a hangjában, és valami lemondó, fáradt hangsúly. Lawrence Ozokwo a tapasztalatai szerint abban a kunyhóban élt a korábbi életében. A konkrét tapasztalatairól persze soha nem tudtam meg semmit, ezekről hallgatott. Az évek során a sok migráns megfordult a szállón. 

Micsoda egybeesések, gondoltuk eleinte, de egy idő után már nem csodálkoztunk rajta. Volt, aki csak egy éjszakát töltött itt, mások hónapokig maradtak. Olyan is előfordult, hogy homályos törzsi ellentétek miatt estek egymásnak. Egyszer késő este szólt valaki, hogy a menekültszálló emeletén balhé van. Két fickó a konyhában üvöltözött egymással, egyikük tudott valamennyire angolul. Nagy nehezen megértettem, hogy mi a problémája. Olyasmi, hogy a másik egy bizonyos törzshöz tartozik, és ez aznap este derült ki a számára. Megint egy másik figura rendszeresen arra kért, hogy keressek neki a környéken egy kurvát. Egyszer mutatott egy telefonszámot is azzal, hogy hívjam fel. Úgy képzelte, hogy mivel ő nem tud magyarul, majd én érdeklődöm a hölgynél az orális szex aktuális ára felől. Nehezen értette meg, hogy miért nem teszem meg neki ezt a szívességet. Volt még sok emlékezetes történet, de nem akarnék senkit untatni ezekkel. Csókán és az utunkba eső többi településen feltűnt a sok romos, bedeszkázott ablakú ház. Az út mellett itt-ott hatalmas szeméthalmok. Egy ránézésre három-négyéves cigánygyerek, ahogy egy szál alsónadrágban üldögél az út szélén. Hatalmas síkság, a látóhatár szélén elszórtan templomtornyok remegő délibábjai. Ez a beteg, boros, bús, lomha Bácska – írta Kosztolányi 1911-ben. 

Ha kiretusálnánk a barokk templomtornyokat a tájból, itt-ott kísérteties lenne a hasonlóság. A padéi kocsma előtt üldögélő férfiak tekintete nem sokban különbözik Lawrence Ozokwo tekintetétől. 

Az elkövetkező huszonnégy órában előadást hallok majd a globális kapitalizmus pokoli működéséről, a hetvenes-nyolcvanas évek jugoszláviai irodalompolitikai packázásairól, komplett generációk alkoholba fulladásáról, és arról, hogy egyes vajdasági illetőségű írók ma ugyanúgy indexre kerülnek, mint az elődeik ötven évvel ezelőtt. De hallok majd mást is. Azt is hallom, hogy milyen jó minden nap átúszni a Tiszát, a folyó fényei mennyire szépek, és hogy végül nem marad más az embernek, mint ezek a fények, és ez így van rendjén. És másnap reggel a szakadó esőben ott állok majd az óbecsei Tiszakanyarban, figyelem a lomhán repülő szürkegémeket. Óbecséről 1944. októberétől kezdődően nagyjából 4-500 főt (a pontos szám nem tudható) hurcoltak el a partizánok, majd megkínozták és kivégezték őket. 

A bosszú hajtotta partizánokat, a „revánsvágy” az 1942. januárjában a magyar csendőrség és honvédség által végrehajtott razzia miatt, amelynek 203 óbecsei áldozata volt. 

Úgy látom, messzire kanyarogtam a végére, miként a Tisza, ahogy a Keleti-Kárpátoktól Titelig jut el. Tapasztalataim szerint – ahogy Lawrence Ozokwo mondaná – a jelenségek, emlékek és események zajlása hajlamos messzire vezetni az embert. És mindezen jelenségek, emlékek és események átlebegnek a mégoly gondosan felállított kerítések szögesdrót-gubancain, úsznak a levegőben, mint az ökörnyál a mezők fölött, beköltöznek a lelkekbe és lassan szivárognak szét, mint a cianidos szennyvíz a nagybányai Aurul bányavállalat zagytározóiból. 

Én nem tudom, mi van, és azt sem, mi lesz még. Ahogy a visszaúton mondta a sofőrünk valahol Törökkanizsa határában: csak a gyerekeinket sajnálom, mert a folyamatos világvégében nőnek fel. 

(Nyitókép: MTI/Mészáros János)