Nyolcvanhét évesen is folyamatosan mozgásban van, és ha nem újabb utazásra készül, akkor a kalandjait és a vadászat lényegéről szóló gondolatait foglalja sokadik kötetébe. Interjúnk.
A Weatherby-díj olyan, mint egy olimpiai aranyérem, sőt még olyanabb, hiszen évente csak egy vadász kaphatja meg a világon. Mi alapján ítélik oda?
Ez tulajdonképpen egy életműdíj. Nemcsak a különleges vadászteljesítményt ismerik el vele, hanem az illető vadvédelmi tevékenységét, illetve azt is, amit a fiatalabb nemzedékek oktatásárt tett. Talán nem véletlen, hogy a Föld rengeteg vadásza közül – csak Spanyolországban közel kétmilliót tartanak számon – idén engem választott az amerikai székhelyű vadászati óriásszervezet, a Weatherby Foundation; nagyon boldog vagyok. Ezzel tagja lettem egy nagyon kis létszámú elitnek: a hét évtized alatt velem együtt mindössze tíz európait tartottak érdemesnek erre az elismerésre.
Miközben erősödőben vannak a vadászellenes hangok, e számok azt mutatják, hogy a vadászat mint szenvedély, hivatás vagy életforma még nem ment ki a divatból. Tényleg így van?
Árnyalnám a képet. Az utóbbi években sokakat, különösen a fiatalabbakat, sikerült elbizonytalanítani a vadászattal, annak lényegével, értelmével kapcsolatban; megy a hergelés hamis indokok alapján. Európában különösen jellemző ez. Angliában például, ahol tizenhat évig éltem, a róka- után már az apróvadvadászat betiltása is szóba került. Sőt a trófeák importjának tilalma; azaz ha egy angol vadász elmegy Afrikába, nem biztos, hogy a jövőben haza is tudja vinni az „eredményt”.
Miért van ez így?
Erről sokat lehetne beszélni. A tizenegyedik könyvemet részben éppen ennek az egyre szerencsétlenebb helyzetnek az okairól írom.
Mégis mik ezek az okok?
Ha le akarnám egyszerűsíteni a dolgot, azt mondanám, hogy a Bambi-effektus. Az állatokat elkezdtük emberi tulajdonságokkal felruházni; ülnek az emberek a nagyvárosi lakásukban, egy ágyban alszanak a kutyájukkal, és onnan, a kényelmes szobájukból kiabálják ránk, hogy gyilkosok vagyunk. Mi pedig egyre többször magyarázkodni kényszerülünk, hogy nélkülünk nemhogy vad nem lenne, természet sem. A saját szememmel láttam, mi történik, ha a vadászatot beszüntetik egy területen, véget vetve ezzel a vadállomány észszerű és tudatos szabályozásának. 1964-ben az első feleségemmel bejártuk egész Kenyát, olyan fantasztikus vadbőséget azóta is kevésszer láttam. 1973-ban betiltották a vadászatot, ma már a tizede sincs a korábbi állatmennyiségnek, és az is egyre kevésbé változatos. Borzasztó, ami azóta ott történik, és sajnos már helyrehozhatatlan is.
Az ellenzők gyakran azzal érvelnek, hogy a hobbivadászat, különösen a szafarivadászat nem más, mint a nagyon gazdag emberek céltalan szórakozása.
Sajnos ilyesmire is akad példa, de nem ez az általános. Először is, mi csak idős állatot lövünk ki. Mennyivel jobb egy gyors lövés mondjuk egy öreg elefánt vagy antilop földi pályafutásának a befejezésére, mint hogy a hiénák, a gepárdok vagy az oroszlánok marcangolják lassan széjjel! A szafarivadászat eleve nem úgy működik, hogy csak úgy odamegyünk, aztán pufogtatunk ész nélkül. Van egy nagy nemzetközi felügyeleti szerv, amely meghatározza, melyik országban hány vadra hány vadásznak adnak – horribilis, de a helyi kasszát gazdagító összegekért – kilövési engedélyt; például azt mondják, hogy Zimbabwéban abban a szezonban nyolc oroszlán és négy elefánt a kvóta. Arról nem is beszélve, hogy mindent dokumentálni kell az elejétől a végéig, ezt mindenütt kifejezetten szigorúan veszik. És még egy fontos dolgot szeretnék mondani, ha már a vadászat értelme és lényege szóba került. Ha nem lett volna vadászat, nem lenne fejlett emberi civilizáció sem. Mert hogyan is kezdődött az egész? Az ember, illetve annak elődje különféle eszközökkel vadászni kezdett, a legrátermettebb vadászokból lettek a kisebb-nagyobb csoportok vezetői, azok kapták a legjobb nőket, így tökélesedett szép lassan a genetikai állományunk. Vadászat közben kommunikálni kellett, ezáltal fejlődött ki a beszéd, a zsákmányból pedig nemcsak enni lehetett, abból lett a ruházat egy része is. Úgy szoktam mondani, hogy minden a világon a vadászatból származik. Szerencsére jó páran még tudjuk ezt, és megvan bennünk az őseinktől örökölt szenvedély. Nemhogy nem szégyellem, de kifejezetten büszke vagyok rá, hogy vadásznak nevezhetem magam. Tulajdonképpen már annak születettem, csak türelmesen ki kellett várnom az időmet.
Hol telt a gyermekkora?
A Békés megyei Nagyszénáson születtem, idilli alföldi gyerekkorom volt, telente nagy hóval, már egészen kicsi gyerekként ott baktattam apám mellett a nyúlvadászatokon. Körülbelül ötéves koromban kaptam egy légpuskát, azzal kezdtem verebekre lődözni. Aztán jött a háború, és minden összeomlott körülöttünk. Apámat, aki országszerte híres állattenyésztő volt, kuláknak nyilvánították, többször majdnem agyonverték, a földjeinket elvették, teljesen kifosztottak minket. Mennünk, de még inkább menekülnünk kellett. Apám a régi kapcsolati révén Zalában kapott főállattenyésztői állást, egy tanyára költöztünk, onnan jártam be Zalaegerszegre a gimnáziumba. Mindennap hajnali ötkor keltem, hogy gyalog eljussak a pakodi állomásra, ott felszálltam a vonatra, és így értem be nyolcra az iskolába. Az érettségim végül közepes lett, emiatt – amit a családi hátterem csak súlyosbított – esélyem sem volt bejutni egyetemre.
Ezért döntött úgy, hogy elhagyja az országot?
Nem. A középiskola után előbb Pestre kerültem, a nagyanyámmal ketten laktunk egy négy négyzetméteres szobában, el lehet képzelni, milyen kényelmes volt. Másodszori nekifutásra, 1956-ban aztán valahogy bejutottam a Keszthelyi Mezőgazdasági Akadémiára. Éppen hogy elkezdődött a tanév, amikor kitört a forradalom, mi meg négy diáktársammal úgy döntöttünk, hogy nekivágunk a nagyvilágnak. Tréningruhában indultunk el, borzasztó hidegben és hóesésben, talán azóta sem volt olyan ítéletidő október végén. Végül, többnapos gyaloglás után csak hárman érkeztünk meg Ausztriába, a többiek lemorzsolódtak útközben. Hogy egész pontos legyek, az útba eső tanyákon kínált pálinkától úgy berúgtak, hogy képtelenek voltak továbbjönni.
Önök viszont meg sem álltak Angliáig.
Igen, és én soha nem bántam meg, hogy az édesapám tanácsa ellenére, aki Ausztráliát, Svájcot vagy az Egyesült Államokat javasolta, az osztrák menekülttáborban ezt az országot választottam. Londonban kilenc hónapig tanultam az angolt, majd a barátommal beiratkoztunk az élelmiszeripari egyetemre. A professzorok amiben csak tudtak, segítettek minket, többségében szimpatizáltak a magyar üggyel. Anglia akkoriban összességében olyan volt, mint a paradicsom. Azóta sajnos nagyon megváltozott ott is minden, és nem jó irányban. A sok bevándorló miatt, akiknek egy része egyáltalán nem akar beilleszkedni, más lett a hangulat. Nem a levegőbe beszélek, hiszen évtizedeken keresztül kétlaki életet éltem, most is van egy kis lakásom Londonban, a volt feleségem, akivel a válás óta is jóban vagyunk, a két lányom és az öt unokám pedig ott élnek.
Maradjunk még a paradicsomi időknél; az egyetem után merre vitte az útja?
Előbb a konzerviparban helyezkedtem el, majd egy amerikai céghez kerültem. Utóbbi megbízott a bécsi irodája vezetésével, nemsokára hozzám tartozott a kelet-európai régió marketingje. Ekkor kerültem újra kapcsolatba a szocialista államokkal, köztük a szülőhazámmal; sok magyar konzervipari és mezőgazdasági vezetőt reptettem az USA-ba tanulmányutakra. Ezen alkalmakkor tűnt fel, hogy ott milyen keletje van a csemegekukoricának. Mielőtt más is megneszelte volna ebben a bizniszt, gyorsan megalapítottam a saját cégemet, már itt, Magyarországon, bevezettem a technológiát, hoztam külföldről vetőmagot, védőszereket, kombájnt. Rövid idő elteltével
egyszer csak azt vettem észre, hogy a konzerv- és mélyhűtőszektorban az enyém az egyik legnagyobb csemegekukorica-feldolgozó vállalat egész Európában,
vagy nyolc hazai telephellyel Nyíregyházától Kecskeméten át Nagyatádig.
Mikor volt ez?
A nyolcvanas években.
Ilyen engedékeny volt a kádári rendszer?
Én voltam az első, akinek „külföldi” létére engedélyezték, hogy magyarok dolgozzanak neki: befizettem keményvalutában a pénzt, amit az alkalmazottak aztán forintban, fizetésként megkaptak. A „nagy emberek”, akiket kivittem korábban ezekre a külföldi utazásokra, segítettek megkapni a cégemnek a működéshez szükséges beleegyezéseket és engedélyeket.
Egy idő után mégis eladott mindent, és ötvenhat évesen nekiállt szafarivadászni. Erre várt egész életében?
Mondhatni. Bár hülye fejjel nem egyből a szafarival kezdtem, csak kisebb európai vadászatokkal; amikor már a cégem jól ment, abban a tévképzetben éltem, hogy ha hetekre eltűnnék – és hát szafarivadászni máshogy nem lehet –, összeomlana minden. De hogy teljesen őszinte legyek, már az egyetem után úgy próbáltam barátnőt választani, hogy a szülőknek lehetőleg legyen egy vidéki farmjuk apróvaddal. Később is csak azért dolgoztam annyit, hogy a keresett pénzből egyszer majd nyugodtan vadászhassak. Nem úgy voltam vele, mint a mostani fiatalabbak nagy része, akik vagy a szülőktől örökölték a vagyont, vagy a rendszerváltozás után hirtelen szerencsésen meggazdagodtak, aztán költekeznek ész nélkül. Nekem muszáj volt a kétségkívül nagyon drága hobbimhoz megteremtenem az alapokat. Még a kukoricabiznisz előtt, alkalmazottként elkezdtem Purdey és Holland & Holland vadászpuskákkal üzletelni, és vadászatokat is szerveztem. Amikor ezeken megjelentek a gazdag németek, franciák, svájciak, és látták, milyen dupla csövű angol puskám van, rögtön akartak venni egyet. A vadásztatásból származó bevételemet – ilyenkor ugye százalék jár a szervezőnek – aztán befektettem. Ami azt jelenti valójában, hogy elvadásztam. Körülbelül százezer patront lőttem el abban az időben, és mivel akkoriban még nem használtunk fülvédőt, azóta kicsit süket vagyok.
Majd jöttek végre az elefántok?
Lassan. Először egy angliai barátommal, báró Dózsa Györggyel elmentünk Tádzsikisztánba marco polóra vadászni, ami az argali juh egyik fajtája, majd egy másik barátommal az őserdőbe. Azóta is úgy gondolom, hogy ez, vagyis a hegyi és az őserdei vadászat az igazi kihívás. Össze sem hasonlítható azzal a kilencvenes évek óta jellemző divattal, amit szintén szomorúan figyelek, hogy nagy kövér emberek a kocsiban ülve bekerített területen vadásznak. Szerintem az nem vadászat. De
menni hetekig egy zerge után a hegyekben, vagy követni napokon át egy bivalyt vagy egy elefántot, miközben az ember nem eszik, nem alszik, az már valami.
Ezért mondom mindig a fiataloknak – szerencsére itthon még akad utánpótlás –, hogy kezdjék el korán a hegyi vadászatot, nehogy úgy járjanak, mint szegény Béluska, aki későn kapott észbe, amikor a lába, tüdeje már kevésbé bírta a folyamatos kaptatást.
Egyik könyvében láttam egy térképet, rajta pirossal megjelölve, mely országokban vadászott már – alig akad szabad felület. Ki lehet választani, melyek voltak a legkülönlegesebb helyszínek?
Nemrégiben megpróbáltam összeszámolni, körülbelül a százötvenedik szafarimnál járok, ebből tizenötöt az utóbbi két évben csináltam. Mindegyik különleges volt a maga nemében, de talán a legemlékezetesebb hely a borneói esőerdő volt, ahol egy nagyon különleges törpeantilop-fajta él, én csak kicsi Mickey Mouse-oknak hívom őket. A trófeájuk egy vadász szemében különlegesen értékes. Amúgy az enyém a világ egyik legjelentősebb bóbitásantiloptrófea-kollekciója, köztük néhány olyan darabbal, amiért cserébe egy megszállott gyűjtő még a feleségét is odaadná szó nélkül.
Egyértelmű volt, hogy bár a fél életét Angliában töltötte, a szülőhazájában mutatja be ezeket a különlegességeket, és egy, a maga nemében egyedülálló kiállítóhelyet hoz létre?
Eszembe sem jutott, hogy ezt máshol tegyem. Magyar ember vagyok, büszke rá, hogy itt születtem, ezért hoztam létre Keszthelyen a vadászati kiállítást. És bár az előbb a hegyi vadászatokról beszéltem, a titkos nagy szerelmem még ma is az Alföld: az ottani hajnal illatának, a levegőnek eddig még sehol nem találtam párját. És büszke vagyok arra is, hogy magyarként kaptam meg a világ három legrangosabb vadászati díját. És mit is mondanak a régi öregek a Weatherby-díjról?
Mit?
„Mi kell ahhoz, hogy valaki megnyerje ezt a díjat? Könnyű. Meg kell mászni néhány százezer méternyi hegyet, gyalogolni kell néhány ezer kilométert, éveket tölteni távol az otthontól, a családtól és a munkától, általában egy idegen országban napokig utazni jeges, kavicsos hegyi utakon, öreg terepjáróban, tele idegenek cigarettafüstjével. Elviselni több száz ellenőrzést, motozást a repülőtereken, a határokon és a katonai ellenőrző pontokon, megbetegedni vagy megsérülni, elveszíteni a poggyászunkat és elszenvedni elmondhatatlan mennyiségű késést. Jól hangzik? Az is. Néhány nagyon szerencsés ember számára ez szenvedély és életforma.”
Azt mondta, Magyarországon még akad utánpótlás e téren. És a Hidvégi családban, ahol öt fiúunoka van?
Szerencsére akad. A vőmmel már többször vadásztam, az egyik unokám meg folyton kérdezgeti, mikor viszem már magammal egy nagyobb útra.
Hidvégi Béla
Nagyszénáson született 1936-ban. Vadász, üzletember. 1956-ban az Egyesült Királyságba emigrált, az 1980-as években telepedett le ismét Magyarországon. Páratlan trófeagyűjteményére építve megalapította a keszthelyi Helikon Kastélymúzeum vadászati kiállítását. 2013-ban létrehozta a Hidvégi Béla Vadásztrófea Alapítványt, amelynek célja, hogy támogassa a világ egzotikus állatainak, a vadászat szépségeinek és nehézségeinek, a vadvédelem szükségességének széles körű megismerését, illetve elősegítse a vadászattal és világ vadfajaival kapcsolatos ismeretanyag közlését, terjesztését, továbbá ápolja az alapító életművét. Számtalan egyéb kitüntetése mellett elnyerte a föld három legrangosabb vadászati elismerését, a Conklin-, a Pantheon és a Weatherby-díjat.
Nyitókép és képek: Földházi Árpád
A Magyar Nemzeti Galéria Dolce vita című kiállítása jóval több, mint egyszerű katalógusa az utóbbi két évszázad „italomán” magyar képzőművészeinek és az ő legkülönbözőbb stílusú, a téma miatt mégis rokon alkotásaiknak. Itália rajongóinak műveit nézhetjük végig a Budavári Palotában.
Somogyi Győzővel nagy formátumú, pótolhatatlan alkotót, mestert és példaképet veszített el a magyar nyilvánosság és kulturális élet.
Jól emlékszem a műteremre, a konyhára, a verandára. De leginkább az atmoszférára, a miliőre. Olyan ház volt és olyan kert, ahol jó lenni. Somogyi munkássága összetéveszthetetlenül karakteres, ezer közül is felismerni egy-egy festményét vagy grafikáját. Győrffy Ákos írása.
Bár volt idő, amikor politikus voltam, és a politika mégiscsak társas műfaj, a magánéletemben inkább kerültem a társaságot.
„Egyik napról a másikra omlott össze az a hétköznapi világ, amelyet addig természetesnek hittünk.” A Bahmut című új háborús regény anonimitását őrző, kárpátaljai magyar írójával beszélgettünk!
Nem könnyítem meg a dolgukat. Már csak azért sem, mert nem minden az, aminek első ránézésre látszik.
Milák megdöntötte egyéni legjobbját.
