„Ha igent mondasz, szajha vagy, ha nemet, prűd” – a Barbie filmnél jobbat idén nem láttunk

Mi történik, ha egy abszolút sztereotipikus Barbie – szőke haj, tökéletesen arányos arc, hosszú lábak – egy nap arra ébred, hogy repedés támadt a rózsaszín plasztikbirodalom falán, és nemcsak a halál gondolata jelenik meg a szép, szimmetrikus fejecskéjében, de ami még rosszabb, narancsbőrkezdemény is a combján? A minimum, hogy összezavarodik, és a pink univerzum számkivetettjeként tengődő Furcsa Barbie segítségével, a folyton rá akaszkodó Ken kíséretében elindul a való világba megoldást keresni. 

Így lehetne összefoglalni nagyobb spoilerveszély nélkül az első élő szereplős Barbie film alapsztoriját. Ami azonban messze nem fedi le a lényeget:

amelyben minden helyszín és szereplő többszörös zárójelbe van téve, az ember meg csak kapkodja a fejét, hogy lehet valami ennyire vicces és okos is egyszerre. Arról nem is beszélve, hogy a rengeteget felhasznált rózsaszín festék ellenére – a forgatás alatt állítólag világszerte hiánycikk lett az ikonikus árnyalat – pont ugyanannyira szól a férfiakról, mint a nőkről. A csajok uralta Barbielandban másodrangúként, pontosabban, egyszerű biodíszletekként kezelt Kenek lázadása a, hívjuk így, fő Ken valóságbeli kalandjaiból ered, aki az itteni patriarchátustól megrészegülve – amiben a legfőbb kellék természetesen a ló – egy pillanat alatt feldúlja az örök napsütésben fürdő mesebirodalmat. Ryan Gosling talán még nagyobb telitalálat volt ebben a szerepben, mint a Barbie-t alakító, szintén elég jó Margot Robbie; le se lehet írni, Gosling hányféle árnyalattal képes megtölteni ezt az igen jó szándékú, csak sajnos örökre a friendzone-ba ragadt bájgúnárt. 

És igen, ebből már lehet sejteni, hogy a Barbie-ban van némi, vagy annál egy kicsit több, feminista beütés is. Ám mielőtt a szívéhez kapna bárki, miért kell a nőknek folyamatosan a már régen létező jogaikat követelni, ebben az esetben ez is nagyon bölcsen van kijátszva: a férfivilágot meghatározó örökös harc ellenében nem a visszatámadásra, 

A másik főszereplő, a kamaszlányával hullámzó kapcsolatban lévő anya (America Ferrara) monológja pedig nem véletlenül kap a moziteremben is spontán tapsot. A legtöbb nő számára valószínűleg ismerősen hangzik a felsorolt rengeteg, gyakran egymásnak ellentmondó elvárás, amivel anyaként vagy nem anyaként, egyedülállóként vagy kapcsolatban élőként, dolgozó nőként vagy háztartásbeliként, fiatalként vagy öregként nap mint nap szembesülünk. És mivel ezek tökéletes teljesítése nyilvánvalóan lehetetlen, ám a megfelelési kényszer életünk végéig marad, az egésznek nyomában ott jár az állandó szégyenérzet és bűntudat. 

Ezen egy kacagtató szatírába csomagolt, messzemenően optimista látványvilágú és hangulatú Barbie film nyilván nem tud orvosolni, de hogy jobb napunk lesz tőle, az biztos. Emiatt még azt is elnézi az ember, hogy hiába a finom kapitalizmuskritika, az egész tulajdonképpen egy zseniális marketingkampány, amit ráadásul sikerült összekötni a szintúgy ma bemutatott Oppenheimerrel: a Barbenheimer-jelenség lényege, hogy a két, teljesen különböző alkotás nem egymás konkurenciájaként versenyzik a nyitó hétvégén, hanem igyekeznek elérni, hogy a nézőknek mindkettőre legyen kedve jegyet váltani. Vagyis, kislányokra gyakorolt káros hatások ide vagy oda, 

Barbie – Magyar szinkronos előzetes #2 (12)

Nyitókép és fotó: Barbie (Intercom)