Ha azt mondja valaki, hogy az élő szereplős Barbie mozin fogok idén a legjobban szórakozni, és még csak nem is azért, mert annyira bugyuta, hogy az ember kínjában végigröhögi, biztosan nem hiszek neki. Pedig a Greta Gerwig rendezte produkció minden elemében szenzációs, Ryan Gosling Kenjéről meg csak szuperlatívuszokban lehet beszélni.
Mi történik, ha egy abszolút sztereotipikus Barbie – szőke haj, tökéletesen arányos arc, hosszú lábak – egy nap arra ébred, hogy repedés támadt a rózsaszín plasztikbirodalom falán, és nemcsak a halál gondolata jelenik meg a szép, szimmetrikus fejecskéjében, de ami még rosszabb, narancsbőrkezdemény is a combján? A minimum, hogy összezavarodik, és a pink univerzum számkivetettjeként tengődő Furcsa Barbie segítségével, a folyton rá akaszkodó Ken kíséretében elindul a való világba megoldást keresni.
Így lehetne összefoglalni nagyobb spoilerveszély nélkül az első élő szereplős Barbie film alapsztoriját. Ami azonban messze nem fedi le a lényeget:
ez a mozi egy zseniálisan túltolt, őrült utazás,
amelyben minden helyszín és szereplő többszörös zárójelbe van téve, az ember meg csak kapkodja a fejét, hogy lehet valami ennyire vicces és okos is egyszerre. Arról nem is beszélve, hogy a rengeteget felhasznált rózsaszín festék ellenére – a forgatás alatt állítólag világszerte hiánycikk lett az ikonikus árnyalat – pont ugyanannyira szól a férfiakról, mint a nőkről. A csajok uralta Barbielandban másodrangúként, pontosabban, egyszerű biodíszletekként kezelt Kenek lázadása a, hívjuk így, fő Ken valóságbeli kalandjaiból ered, aki az itteni patriarchátustól megrészegülve – amiben a legfőbb kellék természetesen a ló – egy pillanat alatt feldúlja az örök napsütésben fürdő mesebirodalmat. Ryan Gosling talán még nagyobb telitalálat volt ebben a szerepben, mint a Barbie-t alakító, szintén elég jó Margot Robbie; le se lehet írni, Gosling hányféle árnyalattal képes megtölteni ezt az igen jó szándékú, csak sajnos örökre a friendzone-ba ragadt bájgúnárt.
És igen, ebből már lehet sejteni, hogy a Barbie-ban van némi, vagy annál egy kicsit több, feminista beütés is. Ám mielőtt a szívéhez kapna bárki, miért kell a nőknek folyamatosan a már régen létező jogaikat követelni, ebben az esetben ez is nagyon bölcsen van kijátszva: a férfivilágot meghatározó örökös harc ellenében nem a visszatámadásra,
hanem éppen ellenkezőleg a női energiákból fakadó konszenzusteremtésre buzdít.
A másik főszereplő, a kamaszlányával hullámzó kapcsolatban lévő anya (America Ferrara) monológja pedig nem véletlenül kap a moziteremben is spontán tapsot. A legtöbb nő számára valószínűleg ismerősen hangzik a felsorolt rengeteg, gyakran egymásnak ellentmondó elvárás, amivel anyaként vagy nem anyaként, egyedülállóként vagy kapcsolatban élőként, dolgozó nőként vagy háztartásbeliként, fiatalként vagy öregként nap mint nap szembesülünk. És mivel ezek tökéletes teljesítése nyilvánvalóan lehetetlen, ám a megfelelési kényszer életünk végéig marad, az egésznek nyomában ott jár az állandó szégyenérzet és bűntudat.
Ezen egy kacagtató szatírába csomagolt, messzemenően optimista látványvilágú és hangulatú Barbie film nyilván nem tud orvosolni, de hogy jobb napunk lesz tőle, az biztos. Emiatt még azt is elnézi az ember, hogy hiába a finom kapitalizmuskritika, az egész tulajdonképpen egy zseniális marketingkampány, amit ráadásul sikerült összekötni a szintúgy ma bemutatott Oppenheimerrel: a Barbenheimer-jelenség lényege, hogy a két, teljesen különböző alkotás nem egymás konkurenciájaként versenyzik a nyitó hétvégén, hanem igyekeznek elérni, hogy a nézőknek mindkettőre legyen kedve jegyet váltani. Vagyis, kislányokra gyakorolt káros hatások ide vagy oda,
a Barbie-univerzumot tulajdonló Mattel ennél nagyobb és jobb globális ingyenreklámot nem is kaphatott volna.
Barbie – Magyar szinkronos előzetes #2 (12)
Nyitókép és fotó: Barbie (Intercom)
Az elmúlt százhúsz évben öt államalakulathoz tartozó Csallóközben már a klub puszta működése is csodának számít, ám a DAC a megmaradás és a nemzeti összetartozás szimbóluma lett. Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
A nem túl bizalomgerjesztő előzetes ellenére a Demjén Ferenc dalaira komponált Hogyan tudnék élni nélküled? közelről sem olyan rossz, ami főleg a szerethető, szimpatikus szereplőknek és a jó ízléssel adagolt zenei betéteknek köszönhető.
Magyarországon is bemutatták a DAC filmet, a dunaszerdahelyi futballklubról szóló mozit, amely a felvidéki magyarság közösségteremtő erejének szimbólumává vált.
Az Emilia Pérez című francia bűnügyi musical ezzel együtt tíz jelölést zsebelt be.
A legendás spanyol rendező új munkájában, A szomszéd szobában az elmúlással való szembenézésről beszél intim, személyes hangvételben. Ám hiába a két zseniális színésznő, Tilda Swinton és Julianne Moore, a katarzis elmarad. A november 28-tól a mozikban látható film lábjegyzet maradt Almodóvár elképesztő karrierjében.
A Pán – A belső sziget című film egy sajátos eszközökkel filmre vitt, fájóan aktuális látomás. Győrffy Ákos filmajánlója.
Európát valójában a brüsszeli bürokraták árulták el, véli a többség.
NGM: a kormány továbbra is azon dolgozik, hogy a magyar családok évről évre egyre többet vihessenek haza.
