Ha azt mondja valaki, hogy az élő szereplős Barbie mozin fogok idén a legjobban szórakozni, és még csak nem is azért, mert annyira bugyuta, hogy az ember kínjában végigröhögi, biztosan nem hiszek neki. Pedig a Greta Gerwig rendezte produkció minden elemében szenzációs, Ryan Gosling Kenjéről meg csak szuperlatívuszokban lehet beszélni.
Mi történik, ha egy abszolút sztereotipikus Barbie – szőke haj, tökéletesen arányos arc, hosszú lábak – egy nap arra ébred, hogy repedés támadt a rózsaszín plasztikbirodalom falán, és nemcsak a halál gondolata jelenik meg a szép, szimmetrikus fejecskéjében, de ami még rosszabb, narancsbőrkezdemény is a combján? A minimum, hogy összezavarodik, és a pink univerzum számkivetettjeként tengődő Furcsa Barbie segítségével, a folyton rá akaszkodó Ken kíséretében elindul a való világba megoldást keresni.
Így lehetne összefoglalni nagyobb spoilerveszély nélkül az első élő szereplős Barbie film alapsztoriját. Ami azonban messze nem fedi le a lényeget:
ez a mozi egy zseniálisan túltolt, őrült utazás,
amelyben minden helyszín és szereplő többszörös zárójelbe van téve, az ember meg csak kapkodja a fejét, hogy lehet valami ennyire vicces és okos is egyszerre. Arról nem is beszélve, hogy a rengeteget felhasznált rózsaszín festék ellenére – a forgatás alatt állítólag világszerte hiánycikk lett az ikonikus árnyalat – pont ugyanannyira szól a férfiakról, mint a nőkről. A csajok uralta Barbielandban másodrangúként, pontosabban, egyszerű biodíszletekként kezelt Kenek lázadása a, hívjuk így, fő Ken valóságbeli kalandjaiból ered, aki az itteni patriarchátustól megrészegülve – amiben a legfőbb kellék természetesen a ló – egy pillanat alatt feldúlja az örök napsütésben fürdő mesebirodalmat. Ryan Gosling talán még nagyobb telitalálat volt ebben a szerepben, mint a Barbie-t alakító, szintén elég jó Margot Robbie; le se lehet írni, Gosling hányféle árnyalattal képes megtölteni ezt az igen jó szándékú, csak sajnos örökre a friendzone-ba ragadt bájgúnárt.
És igen, ebből már lehet sejteni, hogy a Barbie-ban van némi, vagy annál egy kicsit több, feminista beütés is. Ám mielőtt a szívéhez kapna bárki, miért kell a nőknek folyamatosan a már régen létező jogaikat követelni, ebben az esetben ez is nagyon bölcsen van kijátszva: a férfivilágot meghatározó örökös harc ellenében nem a visszatámadásra,
hanem éppen ellenkezőleg a női energiákból fakadó konszenzusteremtésre buzdít.
A másik főszereplő, a kamaszlányával hullámzó kapcsolatban lévő anya (America Ferrara) monológja pedig nem véletlenül kap a moziteremben is spontán tapsot. A legtöbb nő számára valószínűleg ismerősen hangzik a felsorolt rengeteg, gyakran egymásnak ellentmondó elvárás, amivel anyaként vagy nem anyaként, egyedülállóként vagy kapcsolatban élőként, dolgozó nőként vagy háztartásbeliként, fiatalként vagy öregként nap mint nap szembesülünk. És mivel ezek tökéletes teljesítése nyilvánvalóan lehetetlen, ám a megfelelési kényszer életünk végéig marad, az egésznek nyomában ott jár az állandó szégyenérzet és bűntudat.
Ezen egy kacagtató szatírába csomagolt, messzemenően optimista látványvilágú és hangulatú Barbie film nyilván nem tud orvosolni, de hogy jobb napunk lesz tőle, az biztos. Emiatt még azt is elnézi az ember, hogy hiába a finom kapitalizmuskritika, az egész tulajdonképpen egy zseniális marketingkampány, amit ráadásul sikerült összekötni a szintúgy ma bemutatott Oppenheimerrel: a Barbenheimer-jelenség lényege, hogy a két, teljesen különböző alkotás nem egymás konkurenciájaként versenyzik a nyitó hétvégén, hanem igyekeznek elérni, hogy a nézőknek mindkettőre legyen kedve jegyet váltani. Vagyis, kislányokra gyakorolt káros hatások ide vagy oda,
a Barbie-univerzumot tulajdonló Mattel ennél nagyobb és jobb globális ingyenreklámot nem is kaphatott volna.
Barbie – Magyar szinkronos előzetes #2 (12)
Nyitókép és fotó: Barbie (Intercom)
Megírta a Politico, kiszivárgott a Weltwoche-n: megbuktatná a brüsszeli elit Orbán Viktort, Magyar Péter az eszköz a kezükben. Eközben a baloldali közvélemény-kutatók már előre magyarázzák, miért nem következik semmi a méréseikből. Itt az új Mesterterv.
A Sátántangó és a Werckmeister harmóniák című filmek alkotója életének hetvenegyedik évében január 6-án hunyt el.
Botrány, luxus, háború és kimondatlan összefüggések! A Vekkerben Ábrahám Róbert robbantja a bombát a Monaco Hadtest kapcsán: mi zajlik valójában az orosz–ukrán háború mögött, kik mozgatják a szálakat, és miért Monaco a hatalom igazi játszótere?
Tarr a reményt, amely a kereszténység egyik kulcsszava is egyben, anakronisztikusnak minősítette, nem számolt vele. Az viszont ránk és a gyerekeinkre vár, hogy bebizonyítsuk: nem volt egészen igaza. Győrffy Ákos írása.
A nürnbergi per nyolcvanadik évfordulójára időzített dráma tökéletesen illusztrálja, hogy egy alapvetően közepes mozit hogyan képes két zseniális színész polcokkal magasabbra helyezni.
Ritka gyenge évet zárt Hollywood a nagyszabású produkciók tekintetében, de a kisebb mozikban számtalan méltatlanul keveset emlegetett alkotást láthattunk. Köztük két szuper magyar és több fesztiváldíjas európai filmet is – a streamingen most mindegyik pótolható.
Lehet egy történet felemelő és inspiráló, ha hatalmas átverés? A Gillian Anderson és Jason Isaacs főszereplésével már a magyar mozikban is látható A tenger útja nem azért született, hogy ezt a kérdést boncolgassa. Ám hamar árnyék vetült a humanizmusa miatt egyébként nagyon is szerethető alkotásra.
„Éppen ezért van szükségük a magyaroknak a mi szolidaritásunkra” – jelentette ki a korábbi lengyel miniszterelnök-helyettes.
A csecsen vezető fiát kritikus állapotban szállították kórházba.
