Ha azt mondja valaki, hogy az élő szereplős Barbie mozin fogok idén a legjobban szórakozni, és még csak nem is azért, mert annyira bugyuta, hogy az ember kínjában végigröhögi, biztosan nem hiszek neki. Pedig a Greta Gerwig rendezte produkció minden elemében szenzációs, Ryan Gosling Kenjéről meg csak szuperlatívuszokban lehet beszélni.
Mi történik, ha egy abszolút sztereotipikus Barbie – szőke haj, tökéletesen arányos arc, hosszú lábak – egy nap arra ébred, hogy repedés támadt a rózsaszín plasztikbirodalom falán, és nemcsak a halál gondolata jelenik meg a szép, szimmetrikus fejecskéjében, de ami még rosszabb, narancsbőrkezdemény is a combján? A minimum, hogy összezavarodik, és a pink univerzum számkivetettjeként tengődő Furcsa Barbie segítségével, a folyton rá akaszkodó Ken kíséretében elindul a való világba megoldást keresni.
Így lehetne összefoglalni nagyobb spoilerveszély nélkül az első élő szereplős Barbie film alapsztoriját. Ami azonban messze nem fedi le a lényeget:
ez a mozi egy zseniálisan túltolt, őrült utazás,
amelyben minden helyszín és szereplő többszörös zárójelbe van téve, az ember meg csak kapkodja a fejét, hogy lehet valami ennyire vicces és okos is egyszerre. Arról nem is beszélve, hogy a rengeteget felhasznált rózsaszín festék ellenére – a forgatás alatt állítólag világszerte hiánycikk lett az ikonikus árnyalat – pont ugyanannyira szól a férfiakról, mint a nőkről. A csajok uralta Barbielandban másodrangúként, pontosabban, egyszerű biodíszletekként kezelt Kenek lázadása a, hívjuk így, fő Ken valóságbeli kalandjaiból ered, aki az itteni patriarchátustól megrészegülve – amiben a legfőbb kellék természetesen a ló – egy pillanat alatt feldúlja az örök napsütésben fürdő mesebirodalmat. Ryan Gosling talán még nagyobb telitalálat volt ebben a szerepben, mint a Barbie-t alakító, szintén elég jó Margot Robbie; le se lehet írni, Gosling hányféle árnyalattal képes megtölteni ezt az igen jó szándékú, csak sajnos örökre a friendzone-ba ragadt bájgúnárt.
És igen, ebből már lehet sejteni, hogy a Barbie-ban van némi, vagy annál egy kicsit több, feminista beütés is. Ám mielőtt a szívéhez kapna bárki, miért kell a nőknek folyamatosan a már régen létező jogaikat követelni, ebben az esetben ez is nagyon bölcsen van kijátszva: a férfivilágot meghatározó örökös harc ellenében nem a visszatámadásra,
hanem éppen ellenkezőleg a női energiákból fakadó konszenzusteremtésre buzdít.
A másik főszereplő, a kamaszlányával hullámzó kapcsolatban lévő anya (America Ferrara) monológja pedig nem véletlenül kap a moziteremben is spontán tapsot. A legtöbb nő számára valószínűleg ismerősen hangzik a felsorolt rengeteg, gyakran egymásnak ellentmondó elvárás, amivel anyaként vagy nem anyaként, egyedülállóként vagy kapcsolatban élőként, dolgozó nőként vagy háztartásbeliként, fiatalként vagy öregként nap mint nap szembesülünk. És mivel ezek tökéletes teljesítése nyilvánvalóan lehetetlen, ám a megfelelési kényszer életünk végéig marad, az egésznek nyomában ott jár az állandó szégyenérzet és bűntudat.
Ezen egy kacagtató szatírába csomagolt, messzemenően optimista látványvilágú és hangulatú Barbie film nyilván nem tud orvosolni, de hogy jobb napunk lesz tőle, az biztos. Emiatt még azt is elnézi az ember, hogy hiába a finom kapitalizmuskritika, az egész tulajdonképpen egy zseniális marketingkampány, amit ráadásul sikerült összekötni a szintúgy ma bemutatott Oppenheimerrel: a Barbenheimer-jelenség lényege, hogy a két, teljesen különböző alkotás nem egymás konkurenciájaként versenyzik a nyitó hétvégén, hanem igyekeznek elérni, hogy a nézőknek mindkettőre legyen kedve jegyet váltani. Vagyis, kislányokra gyakorolt káros hatások ide vagy oda,
a Barbie-univerzumot tulajdonló Mattel ennél nagyobb és jobb globális ingyenreklámot nem is kaphatott volna.
Barbie – Magyar szinkronos előzetes #2 (12)
Nyitókép és fotó: Barbie (Intercom)
Kényes témát csomagolt nevetős-megható road movie-ba első játékfilmjében a francia Enya Baroux. A Jó utat, Marie inkább a családi összetartozás fontosságáról, mintsem arról beszél, van-e joga az embernek megmondani, mikor óhajtja befejezni a földi pályafutását.
A Többesélyes szerelem lehetett volna egy izgalmas, a jelen társadalmára reflektáló, okos film – sőt, az Előző életek után pontosan ezt vártuk. Ehelyett egy kliséhalmazt kapunk. Igaz, beszélgetésindítóként még így is működik.
Egy, a helyszínen talált írás szerint gázlopásban érintett bűnszövetkezetek csaptak össze.
A legendás rendező arra is kitért, hogy melyik filmjét tartja a legkiemelkedőbbnek.
És soha többé nem tértek vissza. Fegyverek kritika.
A két gyermek képtelen feldolgozni, hogy az apjuk a szemük láttára halt meg.
A Foreign Policy-nak azt nyilatkozta Franciaország korábbi nagykövete, hogy az európai lakosság csak megvonja a vállát és éli tovább az életét, ha Ukrajna holnap elveszti a háborút.
Őszintén örülnék, ha lenne a Fidesszel szemben alternatíva, de ezt látva elmegy a kedvem a kísérletezgetéstől.
