A világ egyik legrangosabb építészeti seregszemléjén, a Velencei Építészeti Biennálén Magyarország a Néprajzi Múzeummal mutatkozik be, a magyar pavilon idei kiállítása pedig számos rendhagyó elemet vonultat fel.
Írta: Móré Levente
A 19. század a nemzetek, ezzel a reprezentáció, a propaganda és a marketing ébredése volt. A század második felére Európa átvészelte a forradalmi időszakokat, és bár háborúktól nem voltak mentesek ezen évtizedek sem, a polgári átalakulás, a városok fejlődése – ezzel pedig a polgári élet, a középosztály és a kultúra előtérbe helyeződése – életre hívta a művészetek üzleti szemlélete mellett a nemzeti reprezentációs igényeket is. Sorra nyíltak a nagyívű kiállítások, amelyek egy-egy ország technikai fejlettségét és nemzeti kultúráját igyekeztek bemutatni, tették ezt a maihoz hasonló kettős céllal.
Már ekkor is fontos szempont volt a turizmus támogatása, hiszen ekkoriban a polgári társadalmakban szokássá vált nyaralni, felfedezni különböző országok eltérő kultúráját, ezért is épültek nagy szállodák Európa minden szegletén. Természetes, hogy sokan és hamar meglátták a szórakozás formálódásában az anyagi lehetőségeket, számukra pedig az államok is igyekeztek központi támogatást nyújtani – akár egy kiállításon való részvétellel. A másik lényeges mozgató a kiállításoknál a gazdasági kapcsolatok erősítésének igénye volt, hiszen egy-egy vállalat új termékének bemutatásával, művészeti alkotások megjelenítésével és értékesítésével az országok vezetői egyszerre találtak hatásos propagandaeszközre és az országok gazdaságának erősítésére alkalmas diplomáciai sikerre.
Ebben a szellemben nyílt az első világkiállítás,
a Velencei Nemzetközi Művészeti Kiállítást (Esposizione Internazionale d'Arte) is. Hamar olyan nagy sikerré vált ez és bővült széleskörűvé, hogy praktikusabb volt szekciónként elkülönítve, önálló tárlatokon megmutatni a világ kortárs alkotásait. Így vált ki a kiállításból a Velencei Építészeti Biennálé (Mostra Internazionale di Achitettura), a Velencei Nemzetközi Filmfesztivál (Mostra Internazionale d'Arte Cinematografica), a Zenei Fesztivál (Festival della Musica), a Táncfesztivál (Festival della Danza) és a Színházfesztivál (Festival del Teatro) is.
A korai sikeres magyar részvétel elismeréseként 1907-ben felajánlották a magyar kormánynak, építse meg a Giardini telkén (Velence kiállításokra szánt területének központjában) saját nemzeti pavilonját, amelyet azóta is – természetesen – minden (tehát nem csak az építészeti) kiállítási alkalomra használnak. A rendezők kifejezett kérése volt, hogy Maróti Géza tervezze az épületet, aki nem sokkal korábban, az 1906-os milánói nemzetközi iparművészeti vásáron kivívta magyar csarnokával a szakma, sőt, a legmagasabb körök (köztük az olasz királyi pár) elismerését is.
amely igen kedvező fogadtatásban részesült. Ehhez hozzájárultak a míves díszítőelemek is, amelyek körül az az oromzat Attila lakomáját ábrázoló ötrészes üvegablakát a kor jó nevű grafikusa, az Arts and Crafts mozgalom hazai képviselője, Nagy Sándor tervezte; a gödöllői művésztelep alapítója Körösfői Kriesch Aladár pedig a főhomlokzat két mozaikját mintázta meg: bal oldalon az Isten kardja (A HUNOK IVADÉKIT MÁIG SEGÍTETTE felirattal), míg a jobb oldalon az Aquileia ostromát megjelenítő alkotás kapott helyet.
Több sikeres kiállítás után, szükségből az I. világháború alatt hadikórházként használták az épületet, ekkor is jelentősen romlott az állapota, ám nem volt mérhető a második világháborús romboláshoz. Ezt ráadásul egy 1948-as, pusztító erejű szélvihar tetézte, amely az épület tetejét tönkretette, teljesen használhatatlanná téve azt. A lepusztult magyar pavilon újjáépítésére az olasz állam többször nyomatékosan felszólította a magyar államot, ahol már a lebontásán gondolkodtak. Végül 1957-ben Benkhard Ágost építész kapott megbízást a helyreállítási tervek elkészítésére. Ennek során a pavilon üvegablakait befalazták, magastetejét elbontották, és bár a kapu kerámiadíszítése megmaradt, minden egyéb sallang levágásával egyszerű, dísztelen épületté változtatták át. A rendszerváltás után, 1991-ben döntöttek a korszerűsítés és a (pár elemet érintő) rekonstrukció mellett. Az akkori terveket Csete György és Dulánszky Jenő jegyzi. Ekkor nyerte el mai formáját a pavilon, amelynek kivitelezési munkálatai során derült fény arra, hogy Benkhard Ágost nem teljesítette maradéktalanul az állami elvárásokat: a falkutatás során kiderült, hogy az eredeti mozaikok és díszítőfestések szinte mindegyike fennmaradt, elfalazásokkal, rávakolásokkal sikerült azokat megőrizni az utókornak.
A velencei magyar pavilon tehát viharos története ellenére
Az ezredforduló pedig a velencei kiállítások gyakoribbá válását, ezzel együtt ismertségének és jelentőségének újbóli fellendülését hozta el. Nagy öröm (és egy kis szerencse is) tehát, hogy a 18. Velencei Építészeti Biennálé magyar kiállításának is ez a nagy múltú épület adhat helyet.
Minden kiállításnak más látja el főkurátori feladatait. Idén a ghánai-skót származású építész, Lesley Lokko nyerte a tisztséget, aki „A jövő laboratóriuma” címet adta a központi kiállításnak. Fődíját, az Arany Oroszlánt Demas Nwoko, nigériai születésű művész, formatervező és építész kapta, aki egész életművében a helyi erőforrások felhasználását és a nemzeti kultúrák globalizmussal szembeni erősítését helyezte a középpontba. A megnyitón tartott sajtótájékoztatón az Építészfórum beszámolója szerint Lokko többek között arról beszélt, hogy a dekarbonizációs és dekolonizációs folyamatoknak párhuzamosan kell zajlania, hiszen az első kizsákmányolt energiaforrás a rabszolgasorba hajtott ember volt. Ugyanezzel a szemlélettel zsákmányolja ki jelenleg a föld erőforrásait az emberiség. Válaszul a kritikus hangokra, amelyek szerint túl kevés az építészeti tartalom a kiállításon, a főkurátor hangsúlyozta: nem az építészet kevés, hanem az építészetről való elképzelésünk túl szűk, jóval tágabb horizonton kellene a témáról gondolkodnunk.
Az idei magyar kiállítás REZIDUUM – The Frequency of Architecture címmel
bemutatva a hazai építészet egyik legfrissebb, nagy nemzetközi visszhangot kapó alkotását, a Ferencz Marcel által tervezett Néprajzi Múzeumot. 2015 óta a Ludwig Múzeum szervezi a magyar kiállítást, amelynek idei kurátora Kondor-Szilágyi Mária az Építészfórumon az alkotókkal megjelent közös interjúban kiemelte: a „residuum” szónak többek között üledék is a jelentése, amely kiválóan kifejezi a kulturális rétegeket, amelyeket a kiállítás és a Néprajzi Múzeum (épületként és kiállítótérként is) megjelenít: a kapcsolatot a múlt, a mesterek és a mai fiatalok, ma élő emberek között. Ezek a rétegek pedig az idei kiállításon a zenén, a rezgéseken keresztül jutnak el az emberekhez.
A továbbiakban az említett interjúra támaszkodva érdemes megismernünk az alkotók gondolatait. A koncepció egyik alapötlete Z. Halmágyi Judittól származik, aki a Ferencz Marcel által tervezett épület héjazatának fémrács-mintázatában, illetve az azon megjelenő pixelekben zenei jegyeket vélt felfedezni. Ennek kibontására, felfejtésére Mátrai Péter zeneszerző vállalkozott, aki elektronikus eszközökkel kottaképekké transzformálta és zenei szekvenciákká írta át, majd számítógéppel megszólaltatta a motívum-parafrázisokat. Annak érdekében, hogy a kiállításon a lehető legközvetlenebbül legyen megragadható ez az élmény, a folyamatot imitáló egyedi hangszereket is tervezett, amelyeket a kiállítás látogatói megszólaltathatnak.
Kiállítóterüket a következőképpen strukturálták:
ahol az említett hangszerek, az álló és fekvő „tekerőhangszerek” kortárs interpretációival találkozhat. Ezeket a rács-mátrixok lejátszására alkalmas hangszereket a látogató maga szólaltathatja meg, aki innen a „túlvilág tereibe” jut: az épület apszisában a Néprajzi Múzeum modelljével, két oldalán pedig a homlokzaton is megjelenő rácsokkal találkozhat, valamint hallhatja ezek zenei megszólaltatását. Az építészeti térelemek hangzások általi megjelenítése még hangsúlyosabbá válik Haász Ferenc munkájának köszönhetően, aki a kiállítás transzcendens élményéért felelős fénytervezőként szokatlan és karakteres tereket hozott létre.
„Teszünk egy merész kísérletet, amihez – mondta Haász Ferenc – nem láttam hasonlót: a természetes fényből belépünk egy, a természetben nem található fénykeltési módba, az pedig a lézer, amely nem csak monokromatikus és koherens, de nagyon speciális hatása van érzékelésünkre: látjuk, hogy az nem »valódi« fény, hanem valami más. Ha egy térben csak ilyen fény van, az azt jelenti, hogy a tér maga is esetlegessé, képzetessé válik. A látogató elbizonytalanodik: ez az egész fekete tér netán csak a kollektív tudatalattiban »képződik«? Vagy a buddhista szemlélet által bardónak nevezett szakaszra utal? Én arra vagyok kíváncsi, átadható-e, hogy ennek a térnek a tartalma nem tárgyában, formájában érdekes, hanem azon túl, ahol „mind egyek vagyunk”. Ez egy különösen izgalmas kísérlet.”
Amint az interjúban Z. Halmágyi Judittól megtudhattuk: korábban is volt már példa az építészet és a zene kapcsolatát kifejező projektekre, de mindig valamilyen épülethez írtak önálló zenét, mely az épületből kihangosítva szólt, itt viszont a zene az épületből és annak absztrakciójából árad. Ennek a kezdeményezésnek az a belső szépsége, hogy
Mátrai Péter bevezetett minket a készítés módjába is: „Marcel elküldte a kiviteli terv konszignációs rajzait, amelyek alapján a rácsok készültek. Elkezdtem tanulmányozni azokat és rögtön felfedeztem mindenféle sajátosságot; például azt, hogy tengelyesen szimmetrikusak, illetve hogy nagyon sajátos ritmusrendszerük van. Balról jobbra elkezdtem hát egy képzeletbeli kurzorral letapogatni a mintákat – nem módosítottam egyiket sem, ez nagyon fontos, pedig vannak rendkívül sűrű szakaszok is – és hűen lekövetni a Marcel-féle rendszert. A következő lépés a hangszerelés volt, hangszíneket rendelni ezekhez a szekvenciákhoz. A legizgalmasabb kihívás persze az volt, hogy ezt a zeneiséget a Velencei magyar pavilon térsorában kellett bemutatnunk. A két hangszerterv váratlanul született abból a vágyamból, hogy ne csak előre felvett hangzások szóljanak a térben, hanem a látogatók interaktív módon részesei lehessenek a hangok keletkezésének. A reggel elküldött skiccek alapján Marcel estére realizálta, s el is küldte a terveket 3D modellként, ilyen hamar ráéreztünk egymás gondolataira.”
„Az építőanyagok rendszerének van egy hierarchiája, ritmusossága – tette hozzá Ferencz Marcel –, amely az építészetnek történelmileg is része. Ezt a kortárs építészet ugyan próbálja oldani, de én már a ház tervezésénél is tudatosan törekedtem arra, hogy oda térjek vissza, ahol a hierarchia magától értetődősége megszakadt az első világháború után. Az embereknek igenis szükségük van erre a ritmusosságra, hiszen a szívünk verése és a légzésünk is ritmus, a napi életvitelünk ciklusai is mind ritmusra épülnek. Akkor fog tehát beágyazódni ez az épület a nagy építészettörténeti egységbe, ha ezt az egyetemes ritmust követi.”
„A cél az – összegezte a tervező –,
hogy aki látja Velencében a kiállítást, az annyira lelkesedjen, hogy eljöjjön Budapestre és nézze meg az épületet,
valamint a gyűjteményt a valóságban is. Fontos, hogy a Néprajzi Múzeum kulturális kincsére felhívjuk a figyelmet: a múzeumra, ahol közvetlenül a hagyományhoz tudnak kapcsolódni a látogatók. Különösen fontos ez azért is, hogy az élményből mai, kortárs közvetítéssel értékes jövőt tudjanak építeni. Ez egy misszió mindannyiunk számára, de a Velencei Biennálé magyar kiállításait megvalósító Ludwig Múzeum és a projektet minden erővel támogató Néprajzi Múzeum célja is ez.”
Tekintettel arra, hogy hatalmas megtiszteltetésként alkalmam nyílt a frissen nyílt kiállítás katalógusában az épületet bemutató tanulmány megírására, engedjék meg, hogy néhány abból kiragadott mondattal ismertessem az épületet, amiről sok szó esett korábban a Ferencz Marcellel e lap hasábjain megjelent interjúban, de már a megnyitó napján is megismerhették az első benyomásokat.
Néhány évvel ezelőtt kétezer autó parkolt azon a téren,
Átmeneti hely ez, ahol Ferencz Marcel épülete sajátos különállással sem a park, sem pedig a város immanens részévé nem válik, ám mindkettőhöz ezer szállal kapcsolódik1. Érdemes is talán ezen a ponton elidőzni egy percet, hiszen a Néprajzi Múzeum új épülete számos urbanisztikai problémát oldott meg.
A Ligetet a várostól élesen elválasztó Dózsa György utat politikai okból fejlesztették ilyen szélesre az egykori Aréna útból (a keresztirányú gyorsforgalmi úttal szó szerint kettévágták a historikus tengelyt); majd 1950 és ’53 között hatalmas felületet metszettek le a parkról az út mentén, így biztosítva teret a szocialista politikai megmozdulásokban és népnevelésben fontos szerepet játszó felvonulások számára. Ebbe a közegbe, a Felvonulási térre épült több évtizednyi szünet után, mintegy zárványként, az egykori Rondó közepét is kijelölő, 2006-ban átadott ’56-os emlékmű (az i-ypszilon alkotócsoport munkája, alkotói: Emődi-Kiss Tamás, György Katalin, Horváth Csaba, Papp Tamás), amely már egy új kort jelzett, ugyanakkor csak a parkolóként használt hatalmas terület egy szeletét sikerült általa rehabilitálni.
Talán az épület legnagyobb érdeme, hogy – tiszteletben tartva a Rondó eredeti funkcióját –
Miközben a Liget természeti látványát a sétány irányából nem befolyásolja, a Dózsa György útra kiérve a földből kiemelkedő, tektonikus lemezeket idéző épülettömeg új arcát mutatja: jelentősége megnő, hovatovább Louis I. Kahn-i értelemben „felkelti az örökkévalóság érzetét”, monumentálissá nemesedik.2
Az intenzív zöldtető elmossa az épület és a köztér közötti határvonalat, az ívébe beharapó bejárati- és teraszelemek pedig nemcsak szép ritmussal képzettek, de emlékezetünkbe idézik a környezetünk mesterséges, épített eredetét is. E ponton szót kell ejtenünk arról, hogy a Néprajzi Múzeum épületnek két legfontosabb identifikációs pontját a feszített vasbeton-szerkezet és az azt héjként körbeölelő, acélvázra illesztett pixel-árnyékoló adja. Szerkezeti sajátossága egészen speciális helyzetet teremt: az épület nagyobbik részét adó, földfelszín alatti tereinek vasbeton váza tartja a két konzolszerűen (de a szerkezeti sajátosságból fakadóan a tartószerkezet részét képező) észak-déli irányba kinyúló épülettestet, amely így szinte a föld fölött lebegve nyújt védett előteret az ívből metszett bejáratoknak; de ez a mozzanat adja bizonyos szögekből valószínűtlennek tetsző légiességét is. Az egymozdulatos „magabiztos gesztus”3 a maga háromszáz méteres hossza ellenére egyetlen egységként fogadható be, amelyet érdemben támogat a váz köré húzott, szerelt acélszerkezet is, amelyre a Néprajzi Múzeum gyűjteményét alapul vevő, azt azonban szabadon újraalkotó, ezzel a népművészet univerzalitását visszatükröző pixel-csipke került. Az acélhálóba illesztett pixelek sosem látott motívumai évezredes súlyt adnak a sávos elrendezés hatására évmilliós léptéket öltő épülettömegnek. Ez a mozzanat őskép-jellege és a környezetéhez való érzékeny – akár evidens – kapcsolódása miatt nem annyira a biomorf, sokkal inkább a klasszikus(ként megragadható) organikus építészethez köti a házat.
„A valóságban működő monumentális művek mindig a közösség erejét juttatják kifejezésre. (…) Kapcsok múlt és jövő között.”4 Bízom benne, hogy akár a kiállításon ismerik meg, akár élőben látják, velem együtt ennek találják majd Budapest legújabb múzeumát jövőbeli látogatói is.
***
1 HARTMANN Gergely: Egy monolit önazonosságáról. Az új Néprajzi Múzeum és Látogatóközont. In: Octogon Magazin, 2022/3. 66-81.
2 „A monumentalitást az építészetben úgy határozhatjuk meg, mint egy építményben rejlő szellemi minőséget, ami felkelti az örökkévalóság érzetét.” (Louis I. Kahn: Monumentalitás. In: Moravánszky Ákos – M. Gyöngy Katalin (szerk): Monumentalitás. Kritikai antológia. TERC, Budapest, 2006. 136.)
3 HARTMANN Gergely: Uo.
4 José Louis SERT – Fernand LÉGER – Sigfried GIEDION: Kilenc pont a monumentalitásról. In: MORAVÁNSZKY Ákos – M. GYÖNGY Katalin (szerk.): Monumentalitás. Kritikai antológia. TERC, Budapest, 2006. 128.
Ki sem derül, ha nincs a botrány: ez az alak, Lakatos Márk járja az országot és előadásokat tart művelődési házakban a kultúra nevében... Ungváry Zsolt írása.
Hat fergeteges számmal, köztük a máris közismertté vált Gyere babával és a Csavargóval jelentkezett a Magyar Banda.
A könyv a modernitástól el nem szakítva, gyakorlati eredményeket is felmutatva vezet be a metapolitika fogalomába.
Ha az Egyesült Államok civilizációjáról beszélünk, akkor érdemes behatóan ismerkedni azon struktúrákkal, melyek kibontakozását és fennmaradását lehetővé tették. Pogrányi Lovas Miklós írása.
A nyugati civilizáció egy 19. századi találmány, hasonlóan a vasúthoz és a távíróhoz; Európa már a bronzkorban a globalizáció középpontja volt – állítja az Oxfordi Egyetem régészprofesszora.
A megvédéséhez viszont vissza kellene építenünk az Európa-erődöt. Ha még lehet.
A nagykanizsai Hevesi Sándor Művelődési Központ naptárában továbbra is szerepel Lakatos Márk december 2-i előadása Ízlésed és pofonok címmel, szúrta ki a Magyar Nemzet.
