Beszorult mondatok, kiszabadítva: itt a Kispál és a Borz új lemeze

A Kispál és a Borz hungarikum. Tudjuk, a kilencvenes évek meghatározó, s most újra összeálló és albumot kiadó magyar alternatív zenekarnak vannak kitartó rajongói, ahogy vannak megrögzött utálói is. Egyesek Kispál Andrást egy különc gitárzseninek, Lovasi Andrást pedig korunk költői mélységű, krónikás dalszövegírójának tartják; mások pedig ki nem állhatják a Kispál-hangzást vagy a Lovasi-féle éneklést – és a kettőt együtt pláne.

Mégis, mégis, a Kispál és Borz tényleg megkerülhetetlen és önazonos jelenség volt a régi években. Nem volt sem hazai, sem külföldi zenekarok és szubkultúrák epigonja;

és az is biztos, hogy munkásságuk csakis itthon, magyar földön, magyarok körében volt értelmezhető, különös tekintettel a nemzedéki hatásokra, a mostani immár ötvenes, plusz negyvenes-harmincas korosztályokra.

A rendszerváltás utáni első, politikailag és kulturálisan szabad évek, az akkori korszellem és az akkori fiatal nemzedék igazi kordokumentumai a Kispál első lemezei (Naphoz Holddal, 1991; Föld kaland ilyesmi, 1992; Ágy asztal tévé, 1993), ezek a hangzásilag, khm, némi kívánnivalót maguk után hagyó, de mégis különlegesen megszólaló, furcsa-kajla akkordokból és Lovasi ágas-bogas, bölcsészkedős dalszövegeiből, s karcos-káráló hangjából összeálló albumok.

Új volt és magyar. „Mégis új és magyar.” S a zenén túl egy olyan új – kulturális – korszak és korszellem ígérete, ami aztán el is jött, tartott vagy egy jó évtizedig. Aztán a kétezres években lassan felzabálta azt egyrészt a szórakoztató- és fesztiválipar itthon is egyre professzionálisabbá váló kapitalizmusa, másrészt pedig a nemzedékről nemzedékre újraéledő, nagy magyar kultúrharc. Amiben aztán minden kapálózása ellenére végül Lovasi is elmerült.

Kispál és a Borz: Forradalmár (az őskorszakból, 1988-ból)

De az még arrébb volt akkoriban: a kilencvenes évek közepe haloványabb és már manírosabb Kispál-albumokat hozott (Sika, kasza, léc, 1994; Ül, 1996; Bálnák, ki a partra, 1997) – talán az első, fiatal, kreatív lendület kezdett addigra alább hagyni, és talán kezdett sok lenni az alterrock mókuskerékből is a közben tagcserékbe kezdő zenekarnak.

a Holdfényexpressz (1998, e sorok írójának kedvenc Kispál-albuma), és a Velőrózsák (2000). Zeneileg, hangzásilag kiforrottabb, megállapodottabb, mégis találó társadalmi megfigyeléseket, költői képeket és életdrámákat felvillantó, kerek, egész, mély dalcsokrok kerültek ezekre az albumokra.

Mondhatjuk, hogy mind a Kispál és a Borz, mind az azt felemelő, rendszerváltás utáni hazai alter szubkultúra akkoriban volt a csúcson – ami után aztán szinte törvényszerűen jöttek a rutin és a hanyatlás évei, még néhány lemez és az évi rendes koncertturnék, miközben már látszott, hogy Lovasi és Kispál alkotópárosa kezdett kifulladni. Amikor Lovasi erős és nyughatatlan személyisége már újabb és újabb utakat kezdett keresni magának, és amikor Kispálnak már láthatóan elege volt az egészből, s leginkább csak visszavonultan éldegélt volna tovább, a zenekar megtartotta búcsúkoncertjét, a Szigeten, 2010-ben – hihetetlen, hogy immár 13 éve annak is.

Az egyre gyorsabban telő időben persze nem maradtunk Lovasi nélkül: a Kiscsillag zenekarral tovább tolta a rockandrollt, miközben egyre politikusabb lett – 2010-ben még Bajnaiék gyorsan megadták neki a Kossuth-díjat –, s ő is fölemelkedett a nagy magyar kultúrpolitikai megmondóemberek pantheonjába, megértő, szabadelvű centristából a NER kemény kritikusává válva.

Hogy innen van-e visszaút az egyszerű dalnoki szerepkörbe – s van-e életképes visszaút magának a Kispál és a Borznak, nos, az a jelen kérdése. Az elmúlt években ugyanis

– azokból pedig most egy komplett új Kispál-album, 19 évvel az utolsó stúdiólemezük után.

Beszorult mondat – szól az új album címe. Jó cím, nagyon sok mindenre vonatkozhat, ha sokat megélt, lassan az öregség felé tendáló középkorú férfiak tűnődéseiről van szó. Mondatok, amiket ki kellett volna mondani; gondolatok, amik még kifejtésre várnak; zenék és dalok, amik még kikívánkoznak az alkotó emberből.

S hogy milyen beszorult mondatok és dallamok jöttek ki két évtizednyi rápihenés után Lovasiból és Kispálból? Nos, akik esetleg a Gun n'Roses-hoz fogható időtartamú leállás után valami radikálisan mást vártak az öregecskedő alt rock arcoktól, azok nagyot tévedtek. Nincs itt semmiféle ráncfelvarrás, behódolás a mai korszellemnek, a mai zenei ízlésnek; nincsenek progresszív, túlagyalt, nagyívű megfejtések sem:

ahogy mindig is szokott, mintha még mindig az ezredforduló éveit élnénk. Azért elég kifejező a nyitóképen is látható albumborító, az erdei remeteként egykedvűen cigit szívó Kispál és a háttérben a faházból nagy vidáman kileső Lovasi fotójával.

Beszorult mondat

A nyitó, lemezcímadó Beszorult mondat egy karcosabb, bluesos rockszám, szövegében „generációs szembenézéssel”, ahogy a dal kapcsán Lovasi nyilatkozta a hvg-nek. A szimpla rockoláson csavar egyet az, hogy a dalban szövegel egyet Krúbi, a fiatal nemzedék harsány és karakteres rapper hangja, akit fékezhetetlen dumájáról és őrült – egy helyen Lovasit is tartalmazó – videoklipjeiről ismerhet az erre nyitott fülű nagyközönség. Az Itt lehet mintha egy Quimby-szerzemény lenne, az ember várná Kiss Tibi jellegzetes énekét a középtempós, lüktető ritmusú zene fölött – és volt is köze Kissnek a dalhoz. A Tatai-tónál a régi, pörgős Kispál-számok zenei világát idézi fel, de mire belejönnénk a hallgatásába, már véget is ér, két perc hosszt sem elérve. A Mocsárnak viszont már végre van mélysége, húzása – mint a címét adó természeti jelenségnek –, benne szakítás/válás utáni elbocsátó, szép és kevésbé szép üzenetek dalba foglalásával. Maradunk aztán az édes-bús mélységekben a következő, Letehetetlen című dalban is, ahol a csilingelő akusztikus gitár fölött Lovasi az őt körülvevő és sorsát meghatározó magyar világunkról énekel.

Mocsár

A lemez második fele további utazás a Borz zenei kaleidoszkópja körül: a Lovasi és saját lánya, Eszter duettjével előadott Gomboktól és az ős-kispálos Bodobácstól a presszó-rockos Tündi, Bandi és én-en át az apokaliptikus Fenevadig meg a záró és önmagában rövidre zárt Nem járkálnak dalig

Ahogy Lovasi fogalmazott: „Az albumot magunknak csináltuk, illetve azoknak, akik a Kispál és a Borz előző lemezeit is ismerik”.

És valóban: e nem túl bonyolult filozófia mentén – amit nagyjából minden hosszú téli álomból visszatérő zenekartól hallani lehet - született az új Kispál-lemez, ami nem akar sem egy új kezdet átütő erejű vagy épp meghökkentő manifesztuma lenni, ahogy önnön jelentőségétől eltelő záróakkord sem egy hosszú zenekari pályafutás végén.

Letehetetlen

A régi rajongók megértő szeretettel fogadják majd az újabb dalcsokrot, a régi utálkozók viszont ezektől sem fogják megkedvelni a Kispál- és Lovasi-féle zenei-lírai univerzumot.

A Beszorult mondat szimpla Kispál-sorlemez lehetett volna bármikor az elmúlt húsz év folyamán, sajnos inkább több középszerű, mintsem kiemelkedő, a Borz legemlékezetesebb pillanatai közé kapaszkodni képes dallal – abban a korban, amikor, tudjuk, a nevetések is rövidülnek, az égbolt pedig készülni kezd a zárásra.